Azt már sohasem tudjuk meg, mi lett volna a sorsa az MNB ellenőrzési főosztályán készült jelentésnek, ha az azt tárgyaló felügyelőbizottsági ülés után három nappal a Tocsik-ügy ki nem robban. Így, utólag viszont már nagyon is logikusnak tűnik, hogy az MSZP delegáltja által irányított felügyelőbizottság nemcsak a vizsgálat kiterjesztéséről döntött következő ülésén, hanem egyúttal felkérte az MNB elnökét, hogy a jelentést adja át a pénzügyminiszternek és a miniszterelnöknek.
A két időpont között eltelt huszonnégy nap történéseiről a legkülönfélébb pletykák keringenek. Az mindenesetre tény, hogy a hatályos jegybanktörvény szerint az Országgyűlés három tagot delegál a felügyelőbizottságba, természetesen nemcsak a kormánypártok soraiból. S azt ugyebár a legjobb családok sem szeretik, ha gyermekük csínytevéseiből a goromba szomszédok vonnak le a famíliára (is) érvényes, messzemenő következtetéseket.
Nem véletlen, hogy a jelentés kézhezvétele után alig kilenc nappal – bár az MNB ellenőrzési főosztálya hónapokig emésztette az ügyet – a kormány máris foglalkozott a jegybank és a befektetési alap közötti ominózus megállapodással. Mindezek fényében a döntés sem lehetett váratlan: példát kell statuálni! Ki törődött azzal, hogy a felügyelőbizottság vizsgálata még nem zárult le, sőt az érintetteket (akkor még) nem is hallgatták meg!
Elsősorban az elmúlt heti kormányszóvivői parádriposztok ismeretében nem világos, mi volt a szerepe az ügyben közvetve érintett jegybankelnöknek. Igaz, szakmai berkekben már egy ideje rebesgették, hogy nem siratta volna meg a két alelnök távozását. Ám azzal ő is tisztában lehetett, hogy a helyzet adta lehetőségeket kiaknázva legfeljebb pirruszi győzelmet arathat; a még az első elnökségét lezáró események okán látványosan megszerzett szimpátiája pillanatok alatt lemorzsolódhat.
A szakmai hiba, bár ezt az egyik alelnök a mai napig nem ismerte el, tény (mint ahogy másfelől az elmúlt évek milliárdos eredményt hozó döntései is). Ilyen esetekben az íratlan szabályok szerint egy alelnöknek fel kell ajánlania lemondását. Ezt az elvet vallotta a jegybankelnök is a miniszterelnöknek írt levelében: “az alelnökök felelősségre vonásával – ami lemondás vagy felmentés kezdeményezése lehet – kapcsolatban tulajdonosi, illetve miniszterelnöki döntés szükséges”. S ezzel máris kész volt a csapda. Hiába folytatódott ugyanis úgy az írás, hogy a miniszterelnök mérlegelje: ne most, hanem csak megbízatásuk lejártával távozzanak az alelnökök, a kormányfő számára csupán az volt a lényeg: távozniuk kell. Távozniuk, méghozzá mihamarább, mielőtt újabb támadásrohamot kellene kivédeni a parlamentben. Távozniuk, még akkor is, ha ez a vehemencia a nemzetközi bankvilágban merőben szokatlan. (Az más lapra tartozik, hogy e két alelnök kinevezésének támogatásán már 1994 decemberében is meditálgattak a Kossuth téren.)
S hogy az ügyben a nyilvánosságtól látványosan elzárkózó (az alelnököket pedig meg sem hallgató!) miniszterelnök sejtelmes kombinációknak adjon teret, a lemondás hatályát kísértetiesen a jegybanktörvény módosításának várható életbelépéséhez javasolta igazítani. Az új passzusok többek között a jegybank elnökének is megadnák azt az egyébként az MNB függetlenségét növelni célzó lehetőséget, hogy hivatalosan javasolja, kit szeretne – immár hat évre – jobbkezének.
Mindeddig nem esett viszont szó a jegybankelnök elődjéről, aki eltűrte a szerződés szakmailag hibás módosítását. Pedig a hírek szerint a még 1995-ben megkezdett tucatnyi vizsgálat egyebek mellett az EBRD-be a magyar kormány által delegált igazgató felelősségét is megállapította. Márpedig a londoni City, ha másban nem is, abban mindenképpen hasonlít budapesti megfelelőjéhez, hogy elmarasztaló vizsgálat esetén a vezető bankárok általában felajánlják lemondásukat.
