Kizárólag a vállalatok megerősödésén múlik, hogyan válik piacivá a visegrádi-országok gazdasága – állítják a müncheni Ifo Gazdaságkutató Intézet gondozásában nemrégiben megjelent kötet szerzői. Az esettanulmányok rávilágítanak az olykor igen hangosan csikorgó állami gépezetek hibáira is.
A tanulmánykötet szerzői – a magyar Habuda Judit (Világgazdasági Kutató Intézet), valamint a német Marga Jennewein és Karl Heinrich Oppenländer (Ifo) – szinte kínosan ügyeltek arra, hogy tényekre, ne pedig parttalan elméletekre, modellekre alapozzák munkájukat. A kutatók felidézik a nyolcvanas évek végének eseményeit, felvázolják az akkori helyzetet. Mivel már az induláskor is akadtak jelentékeny eltérések a visegrádi-államok között, nem csoda, hogy a továbbhaladás mezsgyéje sem lehetett azonos.
Az 1990-es start körülményeit elemezve a szakemberek először a lengyeleket vették górcső alá. Az akkor meglehetősen leromlott állapotban lévő gazdaságban valószínűleg nem lehetett más választásuk a reformok végrehajtóinak, mint egyezségre jutni a Valutaalappal és a Világbankkal, majd sokkterápiával véget vetni a gazdaságot és társadalmat rombolóan elszabadult inflációnak, eladósodásnak, általános összeomlásnak. Liberalizáció és privatizáció – ezek a törekvések jellemezték a lengyel és a magyar gazdaságot ez idő tájt. A különbség csupán az, hogy a lengyelek drasztikus, a magyarok pedig kisebb felfordulással járó lépésekkel fogtak az átalakításba. A hasonlóság abban rejlett, hogy mindkét országban voltak hagyományai a reformoknak.
Másként alakultak a dolgok a “bársonyos forradalom” utáni Csehszlovákiában. Az ottaniak korábban nem tartották szükségesnek a gazdaság megreformálását, és a politikai változásokat követően sem lettek az effajta szemléletnek a legodaadóbb hívei. Az ország vezetői úgy gondolták: gazdaságuk elég fejlett ahhoz, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül áttérhessenek a piaci viszonyokra. Ezért csak egy úgynevezett minimáltervet készítettek, amely az állami tulajdonú üzemek magánosításáról szólt. A koronát már 1990 decemberében konvertibilissé nyilvánították, megszüntették a külkereskedelmi monopóliumot, csökkentették a vámterheket, lehetővé tették a külföldi tőke többségbe jutását és a nyereség kivitelét a vegyes vállalatoknál. Megkezdték a kisüzemek és a szolgáltatások privatizációját, ám a folytatás az állami nagyüzemeknél a tényleges tőkét – így valódi átalakulást és fejlődést – nem hozó kuponos privatizáció volt. A szlovák és cseh állam különválásával pedig az történt, ami a sütésnél-főzésnél a konyhában: különvált a tojás fehérje a sárgájától, vagyis a fejlettebb cseh gazdaság felszabadult, mikor lerázta magáról a bukdácsoló szlovák gazdaság terheit.
Eközben a lengyel és a magyar gazdaság a valódi átalakulás útján haladt. Az 1992-es mélypont után 1993-1994 hozott fordulatot a visegrádiak életében. A fájdalmas huszárvágások meghozták eredményüket: a szerkezeti átalakulások és a tőkebeáramlás jótékony hatására mindkét gazdaság pezsdülni kezdett.
A kutatók a vállalati esettanulmányokkal illusztrálva rögzítették a visegrádiaknál eddig végbement változásokat. Erre alapozták végső és a jövő fejlődési irányát előrevetítő megállapításukat, miszerint a nemzetgazdaságok tényleges átalakulásának, kibontakozásának lehetősége a vállalatok mikrovilágában rejlik. Magyarán: meg kell erősödniük a vállalatoknak ahhoz, hogy a gazdaságok maguk is talpra állhassanak.
(Der Transformationsprozess in Ostmitteleuropa, Weltforum Verlag, Köln, 1996)
