Ahogy mindenütt máshol, az öltözködés területén is a részletekben rejtőzik az ördög. Hiába minőségi és drága a zakó, ha a hozzáválasztott – egyébként szintén jó minőségű és drága – nyakkendő nem illik az inghez, a zsebkendőhöz vagy akárcsak a helyhez…
A társadalom egész története felfogható két tényező, a társadalmi csoportunkba való beleolvadás és az ebből történő egyéni kiemelkedés harcának – mondja Simmel a divat szociológiájáról szóló művében. E két elem feszültségén alapszik a divat léte, ez teszi lehetővé, hogy a divat – noha mindig változik – soha nem szűnik meg létezni és hatni. A divat – egy adott minta utánzásaként – az alkalmazkodás igényét elégíti ki, ugyanakkor eleget tesz a különbözőségre, a feltűnőségre való hajlamnak is. Egy adott öltözködési stílus kvázi felszámolja önmagát, mihelyst túlontúl elterjedtté válik ahhoz, hogy általa bizonyos embercsoportok kiemelkedjenek.
Időtlen viselet
Az üzleti élet legfőbb értéke a pénz. Ennek a kijelentésnek, bármenyire banálisan is hangozzék, azért van helye itt, mert ilyen egyértelmű fokmérő semmilyen más társadalmi tevékenységhez nem rendelhető hozzá. Minden egyéb területen, legyen az akár művészet vagy oktatás, sokkal bizonytalanabbak és ezáltal változékonyabbak a követendő minták. Ez a magyarázata annak, hogy a menedzserek körében uralkodó divat kevésbé és lassabban változik, mint az utca divatja. A “férfiaknak öltöny, a nőknek kosztüm” törvénye hosszú ideje tartja magát, és vélhetően nem is fogja érvényét veszteni egyhamar. Menedzsereink feltehetőleg időtlen időkig ezeket az uniformisokat fogják hordani, illetve a rátermettebbek viselni. A különbségtétel nem véletlen: Szentpéteri Gyöngyi divatszakembert idézve égbekiáltó különbség van aközött, ha valaki csak hordja az öltözetét, illetve ha viseli. Egyáltalán nem elég, hogy valaki felvegye a legdrágább ruhát és cipőt, az öltözetet az illető egyéniségéhez kell igazítani. Különböző célok különböző viselkedés- és öltözködésformát igényelnek. Épp ezért igen árulkodó, hogy az ember mit és hogyan visel. Nem véletlen például, hogy üzleti tárgyalásokra nem illő kihívóan gazdagon öltözni. Az, aki már megjelenésével is túlhangsúlyozza, hogy mit és mennyit engedhet meg magának az öltözködésben, nem feltétlenül kelt jó benyomást. Meglehet, a partner tekintetében pusztán esztelen pazarlónak tűnik – szemben azzal, aki megengedheti magának, hogy saját eszében és ügyességében bízva, diszkrét eszközökkel érje el a kívánt hatást. Éppen elég, ha óráján időnként láthatóvá válik egy jól csengő svájci márkanév, ebből a szak- és beavatottak érteni fognak mindent. Az öltözéken kívül még az is feltétele a sikernek, hogy a testtartás és a gesztusok méltóságot, határozottságot sugalljanak. Az öltözködés, a viselkedés óhatatlanul is árulkodik arról, hogy ki mennyire hiteles: árulkodik, de nem helyettesítheti azt. Az üzlet világában – hangsúlyozza a szakember – elsősorban nem a külcsínynek, hanem az intellektusnak kell hódítania, ám ennek belátása és alkalmazása követel némi önkritikát.
Az üzleti életben a személyiségnek jobban háttérbe kell húzódnia, mint bárhol máshol, hiszen egy üzleti tárgyalás szempontjából közömbös, hogy a partnerek jobban kedvelik-e mondjuk Micimackót Malackánál. A személyiség háttérbe szorítása pedig óhatatlanul bizonyos normákhoz való igazodással jár, ezért aki érvényesülni akar ezen a téren, rendelje alá magát a szokásoknak, illetve a divatnak – a tisztes konzervatív ízlés határain belül.
A felsőbb üzleti körökben hódító divat még mindig az angol úriember öltözködésmódja. A londoni City polgárai hosszú évtizedek óta világos- vagy sötétszürke, sötétkék, illetve fekete öltönyben ülnek tárgyalóasztalhoz: az öltöny anyaga lehet halszálkás vagy teniszcsíkos, de mindenképpen kiváló minőségű.
A minőség az, ami garantálja, hogy ne csak a zakó, hanem annak viselése is kiállja az idő próbáját. Kötetlenebb programokhoz – mint a közkedvelt és nálunk is terjedőben lévő gardenparty – lehet lazítani a stíluson, de ott sem teljes a szabadság. Örök divat és igen praktikus viselet a klubzakó, ami remekül variálható a házi ruhatár nadrágjaival. (Már ha menedzserünk van olyan leleményes, hogy egymáshoz illő színű és anyagú öltönyöket vásároljon.) A zakók közül legelegánsabb a kétsoros zakó, annak ellenére, hogy kevesen kedvelik. A tapasztalat szerint az öltözködési hagyományok első számú alakítója nem ama fantáziadús elme, aki nagyszerű ötletekkel tud előállni, hanem a gazdaság. A textil, és konfekcióiparban hatalommal bíró cégek találnak ki egy új mintát, valamicskét módosítanak a gallér szabásán, és máris kész a legújabb módi.
Ebben is az óvónő az első
Nálunk meglehetősen kaotikus a helyzet: a mintakövetésben egyelőre túl hangsúlyos szerepe van a médiának. Ha akad egy üzletember, akit a média sztárol vagy akad egy médiasztár, akit az üzleti világ öltöztet, akkor az új menedzser réteg rögvest másolja. Szerencsére – fogalmaz a szakértő – ez a stílus kezd kimenni a divatból. Követendő mintának célszerűbb a bankszakma képviselőit és az ügyvédeket választani, ők még apáiktól (akik részben szintén bankárok és ügyvédek voltak) és sokszor évtizedes külföldi kapcsolataiktól, partnereiktől tanultak valamit a helyes viseletről.
A tágabb értelemben vett viselkedéskultúra elsajátításához viszont kevés a másolás. Itt a követendő minta Párizs, ahol már az óvodában is odafigyelnek arra, hogy a kisded hogyan tartsa magát, milyen legyen a mozgása, s hogy miben járjon. Ezt azok is érzékelhetik, akik soha nem találkoztak francia óvodással: elég kinyitni egy nemzetközi divatlapot és könnyűszerrel ki lehet bökni a francia felvételeket. Nem okvetlenül a ruha az, ami annyira egyedi, hanem az a könnyedség és kecsesség, amellyel a legelegánsabb pózokba vágják magukat a modellek. Ma mindezt újra kell tanulni. Ehhez az intézményi feltételek még korántsem adottak, kevés a megbízható szakember, és alig van olyan hely, ahol testre szabottan oktatnák, hogy mit és hogyan illő viselni. A kézikönyv ezen a pályán nem működik, hiszen – mint már említettük – az a legfontosabb, hogy az egyéniségnek megfelelő legyen a stílus. Probléma persze az is, hogy az érintettek azt sem nagyon tudják, hogy mit nem tudnak – nincs igény az igényességre.
A nőknek – a közhiedelem szerint – nem csak lelkiviláguk, de a viselkedéskultúrájuk is bonyolultabb, mint férfitársaiké. Ők ugyan több időt és energiát szánnak arra, hogy milyen legyen a megjelenésük, de a megfelelő darab kiválasztásában gyakorta gátolja őket a “bőség zavara”. Noha ruhatáruk összeállításához szélesebb kínálat áll rendelkezésükre, de a szabályok ugyanolyan szigorúak és merevek. Egy nő többféle szabású szoknya közül válogathat (míg az öltönynadrágokkal nem ez a helyzet), az összhatásra azonban ugyanaz érvényes: diszkrét legyen és harmonikus. Két-három jól megválasztott kosztüm, néhány blúz, és variációk sokasága áll rendelkezésre. Műhelytitokként hozzáfűzzük, hogy tanácsos beszerezni egy nagyon egyszerű, de anyagában és szabásában igényes fekete kisruhát. Feltűnő, de nem kihívó, a ruhához passzoló kiegészítőkkel diszkréten, ámde a sikert biztosra véve indulhat hódítani a hölgy. A divatosnak számító fazonok és az anyagok hosszú évekig nem nagyon változnak, szezononként más és más stílusú azonban a kiegészítők készlete. A hangsúlyt ezekre kell helyezni: a kendők, sálak, fülbevalók és nyakláncok azok, melyekre egy nőnek talán a legtöbb figyelmet kell fordítania. Öltözés után következhet a sminkelés, amit sajnos a magyar üzletasszonyok – legalábbis Szentpéteri Gyöngyi szerint – meglepő módon elhanyagolnak. Pedig nem kell messzire menniük ahhoz, hogy ellessék, milyen az ízléses make-up: meglepőnek tűnik, de elég szemügyre venni egy nívósabb osztrák áruház eladókisasszonyainak sminkjét.
