Most vívják az amerikai elnökválasztás első összecsapásait. A két nagy tábor a jelek szerint egyetlen dologban ért egyet: az amerikai gazdaságnövekedés ezredfordulón túli prognózisában.
A Clinton-adminisztráció a közelmúltban hozta nyilvánosságra 1997-es költségvetését. E szerint az Egyesült Államokban a reálértéken számított GDP 1996-ban és 1997-ben egyaránt 2,2 százalékos évi rátában nő majd. Az ezt követő öt évben (tehát messze túl a novemberben megválasztandó elnök hivatali idején) a növekedés üteme évi 2,3 százalék lesz. Az érdekesség az, hogy a Fehér Ház szakértőinek prognózisa szinte hajszálra azonos a CBO (kongresszusi költségvetési iroda, Congressional Budget Office) által már 1995 decemberében kibocsátott gazdasági előrejelzéssel. A Wall Street Journal szerint ennél is figyelemre méltóbb, hogy ugyanilyen előrejelzést készített a Blue Chip Economics Indicators című, gazdasági prognosztikával foglalkozó hírlevél, amely havonta megkérdezi a legnevesebb független közgazdászokat, és elkészíti a válaszok matematikai átlagát.
Az előrejelzések azonossága azért fontos, mert a gazdasági várakozások nagymértékben meghatározzák: a politikusoknak mennyire kell törekedniük a kiadások visszafogására, hogy egy meghatározott időre kiegyenlített költségvetést érjenek el. A Wall Street Journal ezen az alapon felveti a kérdést: ha a növekedés ütemében a Fehér Ház és az ellenzéki többségű kongresszus egyetért egymással, akkor miért nem képesek költségvetési álláspontjaikat is harmonizálni? A lap abban látja a magyarázatot, hogy a Fehér Ház és a kongresszus véleménye eltér a kamatláb várható alakulásának megítélésében. A végrehajtó hatalom úgy véli, hogy 1998 és 2002 között a tízéves lejáratú kincstári kötvények kamatlába 5 százalék körül fog ingadozni. Ezt az értéket a kongresszus, illetve a CBO 5,5 százalékra teszi. Ez látszólag nem nagy különbség. Valójában azonban az alacsonyabb kamatlábak általános vélemény szerint növelik a vállalati profitot, és ezzel párhuzamosan az adóbevételeket is. A Fehér Ház számára ez azt jelenti: nem kell olyan határozott kiadáscsökkentéseket végrehajtani ahhoz, hogy a költségvetést hét év alatt egyensúlyba hozza. Márpedig ez az Egyesült Államokban folyó gazdaságpolitikai vita egyik sarkpontja és a Fehér Ház, valamint a republikánus ellenzék közötti politikai küzdelem gazdaságilag talán legfontosabb eleme.
Egy másik nézetkülönbség a munkanélküliségi rátát érinti, amely a Fehér Ház szerint 2002-ig a jelenleg nemzetközileg is viszonylag alacsony, 5,7 százalék körül mozog majd. A kongresszus ennél borúlátóbb: 2002-ig átlagban évi 6 százalékos munkanélküliségi rátát prognosztizál. A gazdaságpolitikai következmény ugyanaz, mint az előző példánál: az alacsonyabb munkanélküliség magasabb adójövedelmet gerjeszt. Hatása – mint az előző esetben – az, hogy mintegy felmenti a kormányt a radikális kiadáscsökkentés kötelezettsége alól. A választási vita gyakorlatában tehát módot nyújt arra, hogy Clinton hatékonyan védekezzék a republikánusoknak a szociális költségvetés brutálisabb csökkentését igénylő törekvéseivel szemben.
