A minap 81 éves lett Balázs Péter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, szinkronszínész, a szolnoki Szigligeti Színház volt igazgatója. Születésnapja alkalmából a Blikk érdeklődött a színész hogyléte felől.
Ha azt kérdezik tőlem, hogy vagyok, azt felelem, köszönöm, jól. Ez az egyszerű és rövid válasz, mert valójában magam sem tudom, hogyan is állok a betegséggel folytatott küzdelemben. Amikor megkaptam a súlyos, rémisztő diagnózist, megijedtem, aztán jöttek a kezelések, hallgattam, figyeltem az orvosokra, és lám, még élek. Talán csak az erőm, az fogyott el
– fogalmazott Balázs, majd azzal folytatta: sokkal többet kellene mozognia, de egyelőre beéri azzal, hogy a kert egyik végéből átmegy a másikba.
Az élet megtanított küzdeni. S ahogy Philip Roth mondta: az öregkor egy csata.
Mint mondta, a következő ütközetére néhány nap múlva kerül sor, amikor a szemét műtik szürke hályoggal.
A színművész a mögötte álló emlékezetes pályafutásáról is beszélt. Úgy érzi, sok minden elért: „25 évig játszottam a Vígszínházban, a legnagyobbak mellett és között. Megszámlálhatatlan tévé- és mozifilmben szerepelhettem. Olyan népszerű sorozatokban, mint a Bors, a Fekete város vagy a Linda. Játszhattam, rendezhettem, s még azt is megkaptam a teremtőtől, hogy Szolnokon színházigazgatóként dolgozhattam.”
Mindenem a színház és a színjátszás, de már nem vágyom rájuk. Egyetlen teátrumba sem járok. Inkább itthon tévét nézek, amíg el nem alszom mellette. De ha Fradi- vagy Liverpool-meccset adnak, azt ki nem hagynám!
– árulta el Balázs Péter, aki úgy tartja, „a legfontosabb a család, különösen most, ebben a zavaros világban, amely körülvesz bennünket”.
Szomorú vagyok az ország megosztottsága miatt. Mi, magyarok képtelenek vagyunk békében élni. Riaszt a közelünkben dúló háború, amely egyértelműen a pénz hatalmáról, a fegyverkereskedelemről is szól. Aki szembenézett súlyos betegséggel, az százszorosan tudja értékelni, milyen jó is lenne békében élni. Sőt, élni…
