Onnan indult, hogy a tesóm zongorázott, neki volt egy barátja, a Robika, aki gitározott. Átjött hozzánk a gitárjával, játszották a Gyöngyhajú lányt, meg a Nothing Else Matterst. Az akkori fejemmel azt hittem, hogy hittanórán tanulnak zenélni, úgyhogy én is hittanra akartam járni. Persze aztán kiderült, hogy a hittanon nem volt zongorázás. Jézusos képeket kellett színezni. Megkérdeztem tesómat, hogy ha Robika otthagyja a gitárját, mert nincs kedve hazacipelni, akkor kipróbálhatom-e. Megengedte és óriási élmény volt.
Ezelőtt is volt már kapcsolatom a zenével. Én voltam az az első osztályos kisfiú az iskolaudvaron, aki a napköziben délután jobbra-balra sétálgatott, végigsimította a pad élét, amin nem ült senki, és közben halandzsázott valamilyen ritmusra. Ez voltam hétévesen. Aztán megjelent Robika a gitárjával, meghallottam, hogy ebből jönnek ki a hangok, akkor azt mondtam, hogy uramatyám, én ezt akarom. Az egyik születésnapomra aztán megkaptam az első gitáromat. Nem sokkal később már a CRT monitoros számítógép előtt ültem a kis karos mikrofonnal, és vettem föl a Csirkék, futás című dalomat, ami a madárinfluenzáról szól. Csirkék, futás, eljön a kaszás, mindent lekaszabol, jobb, ha elszaladol – ez volt a refrén. Tizenkét évesen a barátaimmal kitaláltuk, csinálunk egy zenekart, az milyen jó lesz! A Metallicától a Die Die My Darlingot játszottuk el klasszikus gitárral és edényfedővel, a harmadik srác meg csak rázta a fejét.
Tizenöt évesen kerültem be az első igazi zenekarba, az Offline-ba, ahol Blink 182-t meg Nirvanát játszottunk, akkor jött a punk korszak. A peremartoni kultúrház egyik rakodószobájában volt egy gyerekdob, meg néhány picike erősítő, az egyikbe beledugtunk egy mikrofont, ez volt a felállás. A dobos viszont nem akart próbára járni, ellenben volt dobcucca, én meg nagyon szerettem volna dobolni is – mert én voltam az a tipikus idegesítő tini, aki akárhol ült, folyton dobolt a térdén, az asztalon, mindenen – szóval ott doboltam egy ideig. De aztán ennek a zenekarnak vége lett, engem viszont elkapott ez az életérzés, hogy ott vannak a haverok, összejövünk velük zenélni, hangoskodni és sörözni.
Nagyon sok zenész ír, de a többségük nem mutatja meg senkinek, mert egyszerűen nem merik felvállalni azt, amit írtak. Velem is ez volt. Írtam, de nem mertem megmutatni senkinek. A következő zenekar a Lonely Pub nevű banda volt, azt már nagyon komolyan vettünk. Suliba menet a gitár és az erősítő a hátamon ugyanolyan általános dolog volt, mint másnak a tesi cucc. Ez volt a hobbim. Nem volt külön óra, meg szakkör, csak zenéltünk. Hogyha zenész vagy, akkor onnantól kezdve, hogy kinyitod reggel a szemed, odáig, hogy becsukod este, te zenész vagy, és ez mozgat folyamatosan. Kinyitod a szemedet és elindul a fejedben valami dallam, azt forgatod magadban egy ideig, aztán vagy leírod, vagy nem, vagy lesz belőle valami, vagy nem. Mindegy is, mert ez rólad szól. Hogyha nagyon szerelmes vagy egy lányba, akkor nem az a lényeg, hogy az a lány hallja azt a dalt, amit róla írtál, hanem az, hogy te eljátszhasd azt a dalt, amivel elmondod: értitek, hogy milyen szerelmes vagyok? És ugye ti is ilyen szerelmesek vagytok?
Tiniként még nem volt meg bennem az ambíció, pedig kellett volna. Nagy volt bennem a lendület, ha ezt akkor komolyabban veszem, talán már most jelen lehetnék a zeneiparban. De tiniként elég volt csak zenélni, és azon izgulni, hogy ne égjen le az erősítő megint. Ennyi. Nem vágytunk olyan sokra. Huszonévesen már megváltozik a történet, legalábbis nekem ez azt hozta el, hogy itt az idő beleállni komolyabban is ebbe a zenekarosdiba. Bekerültem a Kreatív nevű zenekarba, akikkel nagyon bulis, kicsit szexi, tökéletes partirockot játszottunk. Náluk már komoly céltudatosság is volt ehhez, célokkal, ami nagyon tetszett. Összespóroltam a pénzt, meg eladtam a gagyi gitárjaimat, vettem egy marha drága gitárt, aztán egyszer csak az történt, hogy wow, épp egy fesztivál kisszínpadán állok, mi történt? Volt egy-két koncert, amire már tényleg azért jöttek el az emberek, hogy a mi zenénket meghallgassák. Ez hatalmas élmény volt.
Csak közben írtam a saját kis nótáimat, amiket szerettem volna megmutatni. Viszont erre ebben a zenekarban nem volt igény. Megelégeltem, hogy csak zenésze vagyok valakinek, mert valójában alkottam folyamatosan. Úgy tűnt, nem lesz olyan hely, ahol arra kérnek, ugyan mutassam már meg, mit írtam. Végül eldöntöttem, ha nincs olyan zenekar, ahol meg tudom mutatni magamat, akkor kell csinálni egyet. Így született meg a Fosztóképző. A bukdácsoló baromi gátlásos fejemmel kitaláltam, hogy akkor most énekes leszek, meg gitározni fogok, meg dalt szerzek – miközben annyira félek énekelni emberek előtt, hogy az első próbán napszemüvegben voltam, nehogy lássák a szememen, félek.
De ez már egy tök komoly dolog volt, még ha azóta meg is változott az összetétel meg a zenekarnév – már Kétszázkulcs a nevünk. Így a harminchoz közel kell megtanulnom azt, hogyan lehet vezetni egy zenekart, ami rengeteg konfliktussal jár. De az alap bennem egyáltalán nem változott. Ugyanúgy, mint ahogy hétévesen halandzsázva sétálgattam, most harminc évesen szövegeket mormolva, meg dallamokat dúdolva járkálok. A kiindulópont nem változik. Csak egyre komolyabb a helyzet. Több a tapasztalatom, több a célom, de ebből a szempontból ugyanolyan ember vagyok. Csak már egy rendes próbaterem előterében ülök. Ott sörözgetünk a próbák között. Ezért ilyen nagy kincs az, amikor valaki ezt még bírja hatvanöt-hetven évesen, mert valójában bennük annak a tizenpár éves gyereknek az energiája van.
A próba napját mindig várja az ember. Ilyenkor lemegyek korábban, beéneklek, végig gondolom, mit kell megtennem ahhoz, hogy a többieknek minél kevesebb akadályozó tényezője legyen az alkotásban. Mire a srácok odaérnek, addigra már működnek a ventilátorok, nyitva vannak az ajtók, nem kell kulcsot keresni, nekik gyakorlatilag csak a nyakukba kell akasztani a gitárt, vagy beülni a dobhoz. Megérkezik mindenki, beszélgetünk negyedórát, iszunk egy sört, föl vagyunk hype-olva: zenélünk, elfárad a fülünk, megyünk szünetre, meleg van, megiszunk egy sört, kiszellőztettük magunkat, visszamegyünk. Megint zenélünk, megint elfáradunk, megiszunk még egy sört, átbeszéljük, mi történt eddig, meghallgatjuk, amit felvettünk a próbából, megbeszéljük, mit fogunk másképp csinálni. Visszamegyünk. Hogyha éppen dalírásban vagyunk, akkor a whiteboardon átírogatom azt, amit változtatunk. Ez így megy, amíg azt nem mondjuk, aznapra vége. Két-három szünet, két-három sör, nem az a cél, hogy lerészegedjünk, de a lendület fenntartásában tud segíteni.
