Kálmán Gábor író a főváros közepéről költözött a világ végére 2022 nyarán. A magyar melegrekordokat egy északkelet-izlandi völgyért hagyta hátra, ahol a legdurvább kánikulában is legfeljebb tizenöt fok fölé merészkedik a hőmérő higanyszála. Egy farmon él, negyven kilométerre a legközelebbi, nagyjából kétezer lelkes várostól. A városon kívül elterülő, mintegy ezerötszáz négyzetkilométeres régiónak a legfrissebb adatok szerint százhárom állandó lakosa van. A farm a sziget belsejében, két hegy között, az izlandi felföld peremén fekszik. Ha délre indul el az ember, a Vatnajökull gleccser, Európa második legnagyobb, egybefüggő jégsapkája állja az útját, 30–40 kilométert kell megtenni kelet felé az óceánpartig, északon pedig a klasszikus, végtelennek tűnő sarkvidék terül el.
Ez a terület Izland többi részéhez képest is kietlennek számít. A sziget sűrűbben lakott, de közép-európai szemmel még mindig kihaltnak számító részeiből érkező látogatók is meg szokták kérdezni tőlem, hogy nem érzem-e magam itt nagyon elszigetelve. Mindig azt felelem, hogy de, épp azért jöttem ide. Szerintem a 21. században az egyik legnagyobb luxus úgy élni, hogy nem vesz körül folyton egy csomó ember
– mondja Kálmán Gábor. A farmon eredetileg juhokat, lovakat tenyésztettek, de ma már turisztikai központ azok számára, akik a zsúfolt városok és a homokos tengerpartok helyett a semmi jéghideg közepébe vágynak. Van vendégház, étterem, a 18–19. századi izlandi telepesek mindennapjait bemutató múzeum. Maga a farm a negyvenes évek hangulatát idézi: az épületekből, a berendezésből – amit csak lehetett – konzerváltak. Mindent, ami a huszonegyedik században alapnak számító komfortot biztosítja, igyekeztek elrejteni, vagy úgy kialakítani, hogy minél kevésbé rondítson bele az időutazás illúziójába.
Amikor Kálmán Gáborral elkezdünk beszélgetni, Magyarországon délelőtt kilenc felé jár az idő, keleti tájolású ablakon le kell engedni a redőnyt, mert betűz a nap. Izlandon ugyanakkor reggel nyolcat mutat az óra, de még teljes a sötétség.
„Ez már az az észak, ahol nyáron egy ideig nem megy le, télen pedig nem kel fel a nap. Sokan félreértik, és úgy képzelik, hogy egyszer hónapokig vaksötét van, máskor pedig szünet nélküli verőfény. A legsötétebb napon is van háromórányi értelmezhető napfény, olyan, mint otthon hajnalban, napfelkelte előtt. De november közepétől február közepéig a napkorongnak tényleg legfeljebb a szélét látjuk rövid időre feltűnni a hegyek között. Pontosabban látnánk, ha nem lenne folyton felhős és ködös az idő.”
Körúti iszonyat és nyári havas eső
Gábor tavaly, nyár elején érkezett Izlandra. Azon a környéken, ahol él, olyankor tartósan elolvad a hó, és kizöldülnek a lankák. A hőmérséklet nulla és tíz fok között alakul, de bármikor eshet havas eső. A plusz tizenöt fok már annyira extrém kánikulának számít, hogy a helyiek szédelegni kezdenek, és az otthonaik leghűvösebb szegleteibe húzódnak, mert akkora hőségben képtelenség dolgozni.
A Golf-áramlat közelsége miatt a telek nem extrémen hidegek, idén mínusz 22 fok volt a legalacsonyabb hőmérséklet, miközben a Bükkben mínusz 25 fokig is lesüllyedt egyszer a hőmérő higanyszála. Az időjárás-jelentések amellett, hogy hány fok várható, azt is mindig közlik, hogy hány fokosnak érződik a hőmérséklet, mert hiába van csak mínusz húsz fok, a hegyek közül süvöltő 120 kilométer/órás szélben mínusz harmincnak érződik.
„Dimbes-dombos, folyókkal, patakokkal szabdalt a táj, és megvannak a klasszikus hőforrások. Tőlünk nem messze van Izland legnagyobb egybefüggő erdője, ami közép-európai szemmel nézve tulajdonképpen egy nagyobbacska fenyvescsoport. Tőlünk nagyjából ötven kilométernyire már az északi területek kezdődnek, ahol száz kilométeres távolságban mindent izlandi zuzmó borít.”
Gábor Magyarországon sokáig borkereskedő volt, majd nyugodtabb munkát keresve egy időre iskolai könyvtárvezetőnek állt. Buda szívében, a Vízivárosban élt. Azt mondja, többek között azért szerette ezt a városrészt, mert olyan, mint egy kisváros a nagyvárosban. Az utcákon kevesen járnak, kicsi, összetartó a közösség, melynek tagjai nem szívesen mozdulnak ki a mikrokozmoszukból, a pesti oldalra pedig csak úgy hivatkoznak, hogy „a nagy vízen túl”. Gábor még ebben a csendes városi oázisban is leginkább éjjelente vagy hajnalban szeretett sétálni, amikor teljesen egyedül lehetett.
Sohasem voltam különösebben társaságkedvelő, a tömegtől egyenesen iszonyodom, nekem a Nagykörúton végigmenni csúcsidőben szó szerint szenvedés. Egy tanyán nőttem fel egy erdő közepén, Selmecbánya térségében, a szlovákiai hegyekben. A legközelebbi falutól öt kilométerre laktunk, iskolába minden nap harminc kilométert utaztam Lévára, aztán ugyanannyit vissza. Alaposan megtanultam, hogyan legyek el egyedül, azt viszont kevésbé, hogyan éljek folyamatosan emberekkel körülvéve. Hatévesen találtam ki, hogy író szeretnék lenni, és megkérdőjelezhetetlennek tűnt, hogy ehhez Magyarországra, leginkább Budapestre kell költöznöm és magyar irodalmat kell tanulnom az egyetemen.
Gábor teljesítette a küldetést: Budapestre költözött, lediplomázott az ELTE magyar szakán, irodalmi folyóiratokban publikált, majd megjelent három regénye (Nova, A temetés, Janega Kornél szép élete) és egy tárcakötete (A világ legvidámabb embere). Közben egyre gyakrabban fordult meg a fejében, hogy talán nem is kellene Budapesten vagy bármelyik nagyvárosban élnie ahhoz, hogy író maradhasson. Eszébe jutott, hogy a hegyekbe is visszatérhetne, de a távoli észak mindig vonzotta. Utánanézett Grönlandnak, sőt a Spitzbergáknak is, de Izland tűnt a legélhetőbbnek és a legelérhetőbbnek.
Egyenes egyszerűség
Nyolcévnyi olvasgatás és vágyakozás után 2016-ban utazott először a szigetországba. A valóságban pont annyira tetszett neki, mint korábban képzeletben, ezért többször visszatért, de már nem turistaként, hanem lehetőségek után kutatva. Aztán jött a pandémia, ami pontot tett az utazgatás végére. Gábor a neten keresgélt állásajánlatokat, időnként beadta néhány helyre a jelentkezését.
„Az izlandiak furán kommunikálnak. Alig háromszázhetvenezren élnek egy Magyarországnál valamivel nagyobb szigeten, és ez meg is látszik rajtuk. Annyira egyenesek, egyszerűek és őszinték, hogy egy közép-európainak olykor sértőnek tűnnek rövid, egyenes válaszaik, pedig csak nem szeretik túlbonyolítani azt, amit egyszerűen is lehet. Emailezni nem igazán szeretnek. Bár az egész szigeten szinte mindenütt hasít a net, napok, hetek múlva válaszolnak csak, és akkor is két-három szót. Jobban kedvelik a személyes beszélgetéseket. Egyszer kaptam egy emailt egy helyről, ahová korábban jelentkeztem, hogy akkor délután kettőkor menjek be interjúra. Válaszoltam, hogy lehetne-e videózni, mert épp Budapesten vagyok. Annyit írtak, hogy sajnos nem lehet. Nem finomkodtak, nem magyarázkodtak, nem lehet és kész.”
Gábor közel négy évet várt arra, hogy olyan lehetőséget kapjon, mellyel élni is tudott. Abban, hogy ez ilyen hosszúra nyúlt, volt szerepe a koronavírus-járványnak, valamint annak, hogy Gábor nem mindenáron akart költözni, de azért azt is jól mutatja, hogy a szigetország kontinentális szemmel nézve meglehetősen zárt.
„A kaland azzal kezdődött, hogy két fotocellás ajtó közé zárva töltöttem néhány órát. Elfelejtettek értem jönni, a kis északi reptéren viszont záróra volt. Megengedték, hogy az előtérben várjak, de közölték: egyszer tudok kimenni, vissza nem enged a rendszer, úgyhogy gondoljam meg, mert elég hideg van odakint. Nem volt ebben barátságtalanság, tipikusan izlandi történet. Kicsit ad hoc módon zajlik errefelé az élet.”
Tüzek és tűzhányók
Mivel az északi sziget viszonylag kicsi és zord, rengeteg dolgot kell importálni, vagyis minden meglehetősen drága. Gábor azt mondja, amikor még csak nézelődni ment, előfordult, hogy egy hónapig zacskós leveseken élt, mert egy sima bevásárlásért a félhavi magyar fizetését kellett volna otthagynia. Amióta koronában keres, már nem veszi észre a napi fogyasztási cikkek magas árait, arányaiban a fizetésnek nagyjából ugyanakkora része megy el ezekre a dolgokra, mint Magyarországon. A lakhatás sem olcsó, arról azonban szó sincs, hogy egy átlagfizetés ötven–hatvan százalékát vinné el az albérlet ára. A tartós cikkek, például a ruhák viszont markánsan drágák, ezeken pedig nem spórolhat az ember.
Egy jó télikabát itt nem divat kérdése. Alapvető létfeltétel. Százezer korona, vagyis mostani árfolyamon számolva kétszázötvenezer forint alatt nem igazán lehet komoly télikabátot venni. Vannak egyszerűbbek, vékonyabbak olcsóbban és vannak használtruhaboltok, de ez nem olyasmi, amin itt érdemes spórolni. A téli hideg kegyetlen tud lenni. December óta a jobb nagylábujjam fele teljesen érzéketlen. Karácsony előtt intéztünk néhány dolgot, nagyjából nyolc órát voltunk kint, itt vásárolt téli cipőben és gyapjúzokniban voltam, mégis majdnem lefagyott a lábam.
Egyetlen dolog igazán olcsó Izlandon: az energia. Túlnyomórészt megújuló forrásokból származik: a fűtést és az áramot geotermikus energia, illetve vízerőművek szolgáltatják. Sok helyen a meleg víz is egyenesen a talajból áramlik a csapokba. Gábor azt mondja, könnyen megállapítható, így van-e – ha az ember kinyitja a csapot, és rögtön közel százfokos víz folyik belőle, akkor az a talajból jön, ha lassabban melegszik fel, akkor bojlerből.
Az izlandiak többsége ennek megfelelően nemigen figyel az energiatakarékosságra. Folyton megfeledkeznek arról, hogy a villanyokat nem csak fel, hanem le is lehet kapcsolni. Gábor, aki abban nőtt fel, hogy ne pazaroljuk az áramot, gyakran megy körbe az épületekben, hogy lekattintgassa a kapcsolókat. A többiek ilyenkor megértően mosolyognak rá.
„Gondolom az állandóan bekapcsolva hagyott dolgok miatt meglepően gyakran égnek le épületek. Az izlandiak úgy viszonyulnak ehhez, mintha az élet természetes velejárója lenne. Amikor megérkeztem, és a tulajdonos körbevezetett a farmon, mutatta a frissen felújított fürdőházat, amit azért kellett átépíteni, mert tavaly leégett. Nemrég leégett egy szomszédos farm. Nem tudják, mitől, előfordul. A lakáshirdetésekben külön rovatban szerepel, hogy mennyit fizet a biztosító minimálisan és maximálisan tűzkár esetén. Igaz, ez azért van, mert sokan élnek működő vulkánok közelében. Mi is épp most kaptunk figyelmeztetést, hogy hirtelen elolvadt az Askja jégtakarója, vagyis valószínűleg kitörni készül. Tőlünk hetven kilométerre van, de élnek emberek sokkal közelebb hozzá.”
Sötét és bezártság
A turistafarmon Gábor afféle mindenes. Telente kevesebb a tennivaló, de az északi világvége mostoha körülményei között mindig történhet, és mindig történik is valami, amit azonnal meg kell oldani. Bár van munkaidő és gondosan vezetett beosztás, a szolgálat igazából 0–24 óráig tart.
Általában három-négy alkalmazott él egyszerre a farmon kényelmes és komfortos konténerházakban. A városba hetente-kéthetente mennek be attól függően, mennyire fogynak a készleteik. Meg attól függően, hogy járhatók-e az utak.
A helyiek, amennyire lehet, fel vannak készülve: ha nagy hó esik, elindul egy-egy jármű a környékbeli farmokról, hogy némileg megtisztítsák az utat, a téli gumi pedig nem olyan, mint amilyet Magyarországon kell felszereltetni minden évben, hanem szegecsekkel borított. A készletezésre ezzel együtt nagyon oda kell figyelni, mert, ha valami elfogy, nem lehet csak úgy leugrani a sarki éjjel-nappaliba.
„Ahhoz, hogy valaki Izlandon éljen, karakter kell. Néhány hétig bárki elvan, de hosszabb idő után a legtöbb embernek agyára mennek az itteni viszonyok. Amikor nem tudunk kimenni a farmról, lényegében nem változik semmi, lehet, hogy egyébként sem mentünk volna sehová, de ott van a tudat, hogy, ki tudja meddig, el vagy szigetelve a semmi közepén. Nekem eddig nem volt ezzel gondom, sőt, inkább az szokott előfordulni, hogyha munkatársaim hívnak, menjünk el a városba uszodába vagy vacsorázni, nekem semmi kedvem. Még a legsötétebb téli napokon sem éreztem, hogy nekem feltétlenül ki kellene szabadulnom. Nem mondom, hogy november végén meg decemberben nem voltak nehéz pillanataim. Tőkehalmájolajat ettem, abból két evőkanálnyiban benne van a napi D-vitaminszükséglet kétszerese. Nálam egy hónap alatt elfogyott egy literes üveggel. Azt vettem egyébként észre, hogy a szervezet gyorsan reagál a körülményekre, és beáll egy ilyen félhibernációs állapot, amikor az ember nagyon belassul és folyton álmos.”
„Én nyáron a nyüzsgő belvárosban szoktam depressziós lenni. Otthon sokszor kaptam meg, hogy csak pozőrködöm a nyárutálatommal, de tényleg szenvedek tőle, amióta az eszemet tudom. Gyerekkoromban is, pedig a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes években még messze nem volt annyira brutális a hőség, mint mostanában, és én is örültem, hogy nem kell iskolába menni, de azt sohasem értettem, mi jó abban, hogy gatyában, hordákban lógunk a strandon, ahol álmos legyek döngik körül a műanyag pohárban felmelegedett italokat.”
Gábor azt mondja, fizikai rosszullétet okoz neki a meleg. Húsz fok alatt van a komfortzónája, huszonötig még elviselhetően érzi magát, de afölött felmegy a vérnyomása, elviselhetetlenné válik. Fagyoskodni sem szeret, de a hideg ellen tud védekezni meleg ruhákkal, míg a hőségben folyton úgy érzi, menekülnie kell. Az Izlandra költözése is egyfajta menekülési kísérlet: egyre nehezebben bírta elviselni az egyre hosszabb és forróbb nyarakat. A klímaváltozással kapcsolatban azonban nincsenek illúziói.
Ha összeomlik a civilizáció, akkor itt is összeomlik. Ráadásul, amennyire tudom, reális esély van rá, hogy a globális felmelegedés miatt leáll a Golf-áramlat, ami miatt Izland szinte élhetetlenné válna. Vagyis nem a jövő elől menekülök, az elől úgysem lehet.
Birkahere és hősköltemény
Bár a hosszú, sötét telek miatt azt hihetnénk, az izlandiak az átlagosnál több alkoholt isznak, a statisztikák szerint a szigetország az Európai Unión belül és az északi államok között is az utolsók között van az évente elfogyasztott alkohol mennyiségét illetően. Gábor is azt mondja, nem jellemző, hogy az emberek napi szinten igyanak, de bulik azért vannak.
„Egy pénteki napon három izlandi itt kötött ki nálunk. Elég sokat ittak, és hajnal kettőkor úgy érezték, ők még simán autóba ülnek, egy kis hóvihar nem számít. Végül kétórányi érvelés és könyörgés árán sikerült rávennem őket, hogy inkább aludjanak itt. Aztán február elején a közösségi házban megtartották a régió éves buliját. Nagy volt a tömeg, vagy százötven vendég jelent meg, miközben a régióban nagyjából száz ember él. Az a szokás, hogy az emberek ilyenkor dalban, versben vagy kis színdarabokban előadják az elmúlt év legérdekesebb történéseit. Ültem a kollégáimmal, ettük a birkaherét meg az erjesztett cápát. A színpadon egy vörösszakállú srác énekelt izlandiul, és egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy a nevemet hallom. Kiderült, híre ment, hogy nem engedtem ki az izlandiakat éjjel a hóviharban, és sokaknak annyira tetszett a történet, hogy valaki dalt írt róla.”
Ahol ilyen kevesen élnek, ott az ismerkedés, a társkeresés is másképp zajlik. Gáborhoz kiköltözött a barátnője, de az egyik finn kolléganője elmesélte neki, egyébként hogyan mennek ezek a dolgok. Amikor a lány már egy ideje ott élt, egyszer csak elkezdték tőle kérdezgetni, hogy mikor érkezett és meddig szeretne maradni. Amikor mondta, hogy nem tervez semmit, jól érzi magát, rögtön a tárgyra tértek, hogy akkor lenne egy jóravaló fiú innen a harmadik faluban, van tanyája meg a birkái, és akkor ő lenne majd a férje. Közösségi Tinder.
Téli álomra tért ihlet
Gábor úgy fogalmaz, az élet afféle békebeli lassúsággal zajlik a szigeten. Senki sem rohan sehová, minden az utolsó pillanatban készül el, mégsem aggodalmaskodik senki. Az embereket gyakorlatilag lehetetlen kirobbantani a kényelmes napi rutinjukból. A munkát, főleg a kétkezi munkát ugyanakkor nagyon becsülik. A legtöbben korán hozzászoknak: tizenkét-tizennégy évesen elkezdenek valamilyen kisegítő jellegű diákmunkát végezni.
„Nyáron együtt dolgoztam egy asztalossal. Minden áldott nap együtt üldögéltünk egy asztalnál a kávénk mellett. Nem szóltunk egymáshoz, csak egy biccentéssel jeleztük, hogy észleltük egymás létezését. Aztán egy hónap után, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, egyszer csak elkezdett mesélni egy sztorit a gyerekkorából, majd elmondta, hogy amúgy meséket ír a Dungeons & Dragons stílusában. Nagyon izlandi történet. Nehezen nyílnak meg az emberek, de ha egyszer megtették, mintha mindig a legjobb barátok lettetek volna.”
A világvégi nyugalom, a békebeli lassúság ideális egy író számára, egy ismeretlen kultúra felfedezése pedig csupa inspirációforrás. Gábor azt mondja, bár ez szó szerint igaz, mégsem ír, amióta Izlandra költözött.
Nekem az íráshoz kell egy kis szenvedés, abban pedig itt nincs részem. Otthon, amikor kétmillió ember között próbáltam napról napra túlélni, dolgozott bennem a motiváció, hogy valamit csinálnom kell, mert mindjárt elmegy az életem anélkül, hogy nyomot hagytam volna. Innen nézve ez az érzés leírhatatlanul szélsőségesnek tűnik. Nem mondom, hogy nem írok többé, ha majd úgy adódik, miért is ne, de jelenleg nem igazán foglalkoztat.
Gábornak nem csak az írást illetően nincsenek jelenleg tervei. Marad, amíg lehet. Ősszel visszatért néhány napra Budapestre, de csak annyi időre, amíg elintézett néhány hivatalos ügyet, aztán repült is vissza a világ végére.
„Amikor két hét után visszatértem, láttam, hogy romokban áll a város nagy, központi mosodája. Kérdeztem, mi történt. Ja, semmi – válaszolták –, leégett. Előfordul.”
