Ez az első gyerekkönyve. Honnan az ötlet, hogy ebben is kipróbálja magát?
A koronavírus a tettes, mindenkire másként hatott, rám így. Karanténba kerültünk, amit nagyon komolyan vettem. Emiatt lett egy rakás plusz időm, amit ki kellett tölteni, és volt pár ötletem, ez volt az egyik. Mellette kártyajátékot kezdtem tervezgetni.
Jól értem, hogy csak hobbiból készült a könyv?
Nem az volt az alapötlet, hogy kiadom, inkább játéknak tekintettem az írást, szórakozásnak. Nem is hittem volna, hogy lesz belőle valami. Olvastam, hogy Rowlingnak mekkora hercehurca volt az első Harry Potter-könyv, és azt is tudom, milyen nehéz találni egy kiadót, amelyik megbízik az emberben.
Hogyhogy mégis „lett belőle valami”?
Elküldtem a kiadónak, és mint kiderült, a téma pont beleillett egy sorozatukba. A lapokban a szöveg közepén van egy üres folt, ahová nekem karikaturistaként be kell illesztenem egy rajzot – most valami hasonló történt a könyvötletemmel.
Elég sorsszerűnek hangzik.
Eléggé. Ráadásul először csak a szöveget küldtem, úgy gondoltam, a rajzot majd megalkotja egy hozzáértő illusztrátor, aki évek óta gyerekeknek rajzol, bájos, aranyos figurái vannak, jól tud teret ábrázolni. Én karikaturista vagyok, az egész más műfaj. Nem mertem nekiállni a saját könyvem illusztrálásának, túlzott gőgnek éreztem volna. Aztán a kiadó úgy gondolta, ha már karikaturista vagyok, nem kerülne nagy erőfeszítésbe rajzolni is.
Gondolom, nem kellett annyira győzködni.
De. Kellett. Nem arról van szó, hogy nem szeretek rajzolni, de a gyerekkönyv más műfaj. Nekem amúgy az is fura volt, hogy Marabu név alatt jelenjen meg a könyv. Amikor a karikatúra jobb alsó sarkában ott van, hogy marabu, lehet tudni, hogy miről van szó, de ha egy a könyvre odaírom ezt a nevet, néhányan talán elgondolkodnak, hogy az micsoda. Alcím? Felcím? Szerző?
Majd a hatodik folytatásig megszokja a látványt, és az olvasókat sem fogja zavarni.
Nem hinném, hogy lesz folytatás, nem szeretem a sorozatokat. Az elsőt is nehéz volt befejeznem: amikor leadtam a szöveget és a képeket, azt hittem, ezzel kész is, de még jött az utómunka, a tördelés és a szövegigazítások – már kellett volna mást is csinálnom, de az volt a fura, hogy ez a könyv még nem engedett el. Nem tudtam más témákkal foglalkozni. Úgy éreztem, amíg nem tudom végleg becsukni a mappát, és feltenni a polcra, hogy kész, addig nem tud előjönni más ötlet.
Tesztelte gyerekeken?
Igen, a családban. De elkövettük azt a hibát, hogy a gyerekek tudták, hogy a könyvet a nagyapa írta. És hát tetszett nekik, dicsérték, de nem tudom, hogy elfogultak voltak-e, vagy valóban jó. Idegen gyerekeken nem teszteltem, viszont szívesen felolvasnám másoknak is: imádok mesét olvasni, a gyerekeimnek is sokat meséltem és az unokáimat is nagyon jó közben nézni.
A könyvet a 7–10 éves korosztálynak ajánlják. A kis Marabu, illetve akkor még Lacika ilyen korában már érdeklődött a képregények iránt?
Pontosítsunk: Robika. A László csak azért került a nevembe, mert a plébános úr csodálkozva kérdezte a szüleimtől: „Miféle név az a Róbert? Nincs is ilyen nevű szent!” Úgyhogy Szabó Robika voltam, és amikor tizennégy évesen megkaptam a személyim, és láttam benne, hogy Szabó László Róbert, azon tűnődtem: az meg kicsoda? De hogy válaszoljak a kérdése: nem sok mindenre emlékszem az iskolás koromból. Nagyon szerettem bejárni, jó osztályom volt, óra előtt és a szünetekben is nagyon jókat autóskártyáztunk. Képregények közül akkor a Mozaikot és a Pif-et olvastuk – bár franciául egy szót se értettünk, de így is végigolvastuk. Biztos voltak tanórák is akkoriban, de arra nem emlékszem.
Hogy kezdődött a karrierje?
Karrier? Nem tudom, a karikaturista szakmában egyáltalán lehet-e ezt a szót használni. De az biztos, hogy a rajzolás az iskolában kezdődött, firkáltunk egymás könyvébe. Rajzoltunk szünetben, órán, képregényt alkottunk közösen. Én figurákat rajzoltam, a haverom pedig a hátteret, a tárgyakat. Nekem azóta is problémám van a tér ábrázolásával, a figurák könnyebben mennek.
Igaz, hogy hetente egyszer bejárt Budapestre, és házalt a szerkesztőségeknél a karikatúrákkal?
Persze. Amikor a pályát kezdtem, még nem volt internet, e-mail, sőt még a fénymásolás is nehezen ment. Az előttem levő Ludas Matyi-generáció tagjai még az eredeti képeket vitték be a szerkesztőségekbe, onnan került a nyomdába, aztán vagy elkallódott a rajz, vagy nem. Hogy Sajdik Ferencnek hány tonna rajzát dobták ki, mennyi tűnt el nyomdákban, nem tudni, de tartok tőle, hogy rengeteg. Aztán szép lassan nyíltak a kisebb fénymásolóhelyek. Előtte, amikor könyvtárosként dolgoztam, a fénymásolót, ami valószínűleg Soros révén került az intézménybe, még a folyosó végén tartották, vasrács mögé zárva, hogy ne férjen mindenki egy ilyen sokszorosító eszközhöz. Amikor kezdtem a szakmát, a nyolcvanas évek végén, megrajzoltam a képeket otthon, bevittem Pestre a mappát, a fénymásolóban sokszorosítottam a rajzokat, és jártam a szerkesztőségeket. Rengeteg lap volt a kilencvenes évek elején, pezsgett a lappiac.
A Ludas Matyitól a Népszabadságig sok helyen dolgozott. Mik voltak a legfontosabb állomások?
A nyolcvanas évek végén alakult a Szabad Száj, ami a ’45 utáni lapot élesztette újra, oda hívtak fiatal rajzolókat, így engem is. Innen ment át később a stáb abba a régi Ludas Matyiba, amiből kiléptek a régi ludasosok, és akik alapítottak egy új Ludast, így futott a két lap egymás mellett. Aztán jött a médiaháborús idő, a bulvárlapok is kezdtek tarolni, a vicclapok lassan kikoptak, a Ludas Matyi is megszűnt. És míg a Ludas régi típusú humort képviselt, a kilencvenes évek közepén jött egy új típusú vicclap – nem tudom, hogy a Kretén magazin neve mennyire ismerős.
Személyiségfejlődésem alakulását döntő részben a Kretén olvasása befolyásolta.
Hát igen. A Kretén az akkori vicclapokhoz képest egész más nézőpontot, világképet képviselt: többrétegű, többszörösen csavart humor volt benne. Ez olyan, mint amikor manapság a Lidl kidob egy tornacipőt, ami ciki, mégis azt tartják menőnek a fiatalok – ez hogy működik? A Kretén a humorral is ugyanezt csinálta, hatalmasakat csavart rajta: a kommersz, ciki viccelődés hirtelen kifordult és felemelkedett magasba, a magasat pedig le lehetett nyomni. Jó stáb jött össze, nagyon erősen fejlődött a lap, csak hát 2000 után, ahogy egyre kevésbé ment a nyomtatott sajtó, úgy fonnyadt el a Kretén is.
A kilencvenes évek fontos állomása volt még a Népszava, sokat inaskodtam a lapnál, de ott már a politikai, közéleti viccek mentek. Aztán átkerültem a Népszabadsághoz, ami néhány éve kivégeztetett. Alólam sok lovat kilőttek: persze a kilencvenes években is megszűntek lapok, de egészen másként, nem így, ahogy mostanában, hogy lemészárolják az ember alól. A G-nap után a Magyar Nemzettől hívtak, ami nagyon meglepett: hirtelen kiderült, hogy ők is elkezdték komolyan venni az újságírást. Aztán, amikor visszakerült ahhoz a lap, akihez nagyon nem kellett volna, a csapattal a Magyar Hanghoz kerültem. És persze végig volt a HVG meg a Hócipő, amik azóta is léteznek, és ahol szabadon lehet alkotni. Már amíg van igény a karikatúrára: ha az olvasókon múlna, el is tűnhetne ez a műfaj, senki nem tüntetne az utcán, nem borogatnák fel az újságosbódékat, ha hirtelen nem lennének már vicces rajzok.
Többször is úgy nyilatkozott, hogy a közéleti karikatúrák világában ragadt – a szóhasználat alapján mintha nem feltétlenül erre vágyott volna.
A vicchez és a humorhoz van tehetségem, ami ide sorolható, azt általában magam is szerettem csinálni. Ott van például a Dodó sorozat: évtizedekig ment, de minden egyes alkalommal, amikor egy Dodó-csíkot rajzoltam, nagyon élveztem. Aztán eljött az idő, amikor az ilyenfajta viccekre már nem lett fizetőképes kereslet, a lapok most a közéleti karikatúrákat használják. Ami szintén szórakoztató egy ideig,
de ha az ember már tíz éve azt rajzolja, hogy most loptak, most újra loptak, és ezen a héten ismét loptak, az egy darabig elmegy, de tíz év után már annyira nem izgalmas. Most már szeretnék egy olyan poént, hogy nem loptak.
Aztán ott van az is, hogy ugyanazt a kedves vezetőt hétről hétre állandóan megrajzolni nem annyira mulatságos. És hát őt nem lehet kikerülni: minden róla szól, minden olyan hírben, amiről azt gondolnánk, hogy nem vele kapcsolatos, a háttérben valahol mégis ott van ő is.
Ha már szóba került a Vezető: biztos túl gyakran olvasok közéleti híreket, de amikor a mesekönyv ajánlójában elolvastam a „hepciáskodó gömbölyded törpediktátor” kifejezést, azonnal megjelent előttem egy arc. Ugye a szereplők kitalált személyek, valóságos személyekkel való mindennemű hasonlóságuk pusztán a véletlen műve?
Ez tényleg véletlen. Nem róla van szó. Az én törpe Főparancsnokom a maga mohó hatalomvágya mellett is szerethető. A figuráim mind gömbölyded formák, a többi törpe is, nem csak a vezetőjük. De hatalmas szakálla van, úgyhogy nem is hasonlít. Ráadásul a könyvbéli kisdiktátornak nincs is igazi hatalma. És nem olyan ügyes. És nem olyan ravasz. És nem is annyira rossz ember.
Nyilván az is véletlen, hogy a hatalomátvétel terve a tévészékház elfoglalásával kezdődik.
Talán vannak félreérthető mozzanatok, de egyiknek sincs köze aktuálpolitikához vagy valós személyhez, eseményhez. Na jó, a köztársasági elnök úrban lehet, hogy van némi hasonlóság, ott van egy kis poénkodás, de az se komoly, bármelyik államfőnek kijárt volna Göncztől Schmittig.
A könyvben gonosz törpék szerepelnek, akik a Rettenetes Hatalomátvétel napjára készülnek – nem lehet, hogy a kiadványra rá kellene írni, hogy „hagyományostól eltérő tartalmú”?
Átfutott az agyamon, hogy figyelmeztessük az olvasókat a címlapon, hogy a könyvben szokatlan tartalmak lehetnek, mert nyomokban előfordul benne igazmondás, becsületesség. Nehogy aztán valakit megfertőzzünk vele. De ez a poén már túl sok lett volna, így is zsúfolt a címlap.
A Cérna nevű szereplővel kapcsolatban olvasható az alábbi mondat: „Testi külsőségen nem viccelődünk”. Minden humor témájú interjúban rákérdezek: mi az, amivel nem viccelünk? A karikaturistáknál ráadásul a Charlie Hebdo-eset óta máshogy cseng ez a kérdés.
Szerintem karikaturistaként mindennel lehet viccelni, ráadásul ahogy ebbe a műfajba belefér a vicc, a direkt ökörködés, ugyanúgy lehet a karikatúra egy komoly, elvont üzenet is. Amikor például egy lapban a publicisztika rovatban született egy cikk a cigány holokausztról, és ezt karikaturistaként nekem kellett illusztrálnom, meg kellett oldanom valahogy: nyilván nem arról volt szó, hogy mekkora poén ez a roma holokauszt, és nem is cigányvicceket rajzoltam meg a cikkhez. A karikatúra eszközével érzelmeket, véleményeket is lehet közvetíteni – félreértés, hogy a karikatúrának mindig a nevettetés a célja. A másik, amit fontos figyelembe venni:
nemcsak az számít, hogy mivel viccelünk, hanem hogy hogyan. Ha valakit gyalázok karikatúrában, az nem ugyanaz, mint amikor megkérdőjelezem a tevékenységét, és azt viccessé formálom. Ez óriási különbség rajzban is.
Az sem mindegy, mindez hol jelenik meg: a franciáknál az 1700-as évek vége óta vannak olyan lapok, ahol létező műfaj a „semmi sem szent”, sőt kutyakötelességük mindennel ökörködni. És a Charlie Hebdo ezt a hagyományt folytatta. Ha valaki érzékeny erre a szabadosságra, nem veszi a kezébe ezt az újságot. Ami ebben a lapban még elmegy, az nem jelenhet meg a másik lapban, ami ott van az újságosnál a Charlie Hebdo mellett. És nálunk? Ha a Népszavában megjelenik Pápai Gábor egy kemény karikatúrája, akkor miért sértődik meg rajta olyasvalaki, aki soha nem veszi a kezébe azt a lapot?
Tehát a karikaturistát nem kéne cenzúrázni, jól értem?
Amikor összejön néhány pasi, söröznek és vicceket mesélnek, ilyen-olyan viccek előkerülnek. Amikor ugyanez a pasi kézen fogva megy a gyerekeivel, akik megkérik, hogy mondjon vicceket, nem biztos, hogy ugyanazokat a vicceket meséli el nekik, mint a haveroknak. Ez mi? Öncenzúra? Igen. Arra akarok kilyukadni, hogy a karikaturista ízlése amúgy is kordában tartja a dolgokat, ahogy a lap és annak szerkesztői is. Aztán ott van a társadalom önszabályozása, ami jelenleg is nagyon jól működik. Nem kellene azt piszkálni. Erre jó példa a törvény meg a kapcsolódó népszavazás arról, hogy ne engedjük az óvodába a nemváltó műtétek népszerűsítését – a társadalom ezt már megoldotta, ugyanis nem szokott lenni óvodákban ilyen reklámműsor, úgyhogy felesleges ezt szigorúan szabályozni. A karikatúrával ugyanez a helyzet: tök értelmetlen önkéntes keresztes lovagoknak ebbe beleszólni és szabályozni. Az pedig, hogy valakit megbánt néha egy kép, az benne van a karikatúra munkaköri leírásában.
A feladatköréhez tartozik, hogy néha bele kell csípni valakibe, és akkor az illető felszisszen. Ez van.
A közéleti rajzai legtöbbször nem finom utalgatások, egyértelmű kritika fogalmazódik meg bennük. Eljutnak önhöz a kommentelők visszajelzései? A karikaturistát ugyanúgy anyázzák, mint a firkászt?
Kezdetben még rápillantottam a kommentekre, de már évek óta nem. Nem azért, mert nem vagyok kíváncsi a kritikákra, hanem mert nem vagyok kíváncsi az érdektelen érzelmekre, első indulatokra. Régebben, aki hülye volt, az csöndben maradt. Most már nyugodtan mer ordibálni, mert úgy tűnhet neki, hogy igaza van, hiszen sokan még adják is alá a lovat. Aki meg okosat szeretne mondani, ezek után nem meri, nem akarja odaírni a véleményét a marhaságok közé. Leszoktam a hozzászólások olvasásáról, pedig jó lenne néha a visszajelzés.
Nézegettem régi rajzait, durva, hogy mennyire örökérvényűek vannak köztük. Például egy régi karikatúrán a kormánypárti politikus azt mondja az ellenzékinek: „Szeretném a tanácsodat kérni, hogy nektek, az ellenzéknek ez ügyben mi a javaslata”. És ahogy az ellenzéki elkezd válaszolni, a másik röhögve közbevág: „Megint beugrottál!”. Ennyire nem változik a világ?
Ezek a politikai sumákságok már az ókorban is léteztek. A rendszerváltás után még jót mulattunk azon, hogyan ügyeskednek egyes közszereplők, de amikor kezd komollyá válni a dolog, amikor a bőrünkön érezzük, mert rajtunk csattan, akkor már nem tudunk ilyen filozofikus fölénnyel közelíteni a dolgokhoz.
A Német kezdőknek című régi stripnél is meg kellett néznem az évszámot: 2014-es képen viccelődött azzal, hogy egy nyelvórán ülő szélsőséges a buzilobbi nyomulására fogja a der-die-das megjelenését a nyelvben. A karikaturista is rácsodálkozik néha, hogy egy évekkel ezelőtti kép megint mekkorát üt?
Sokszor tapasztaltam, hogy mintha mi, karikaturisták bizonyos dolgokban látnokok lennénk. Biztos a munkamódszerünk miatt van így. Például: van egy viccbe kívánkozó jelenség, azt mi megcsavarjuk, felturbózzuk, felnagyítjuk és így lesz a poén. Aztán telnek-múlnak az évek, a politikusok is ráerősítenek, és ami egykor vicc volt, az valóság lesz. Ezzel találkozni azért néha rettenetes.
A karikatúra mindenkinek, a kormánynak és az ellenzéknek is az ellenzéke – mondta korábban. A karikaturistát azért próbálják néha beskatulyázni? Ellenzékinek titulálják? Lefideszesezik?
Persze. Ez mindig attól függ, hogy az ember épp mit rajzol és hova. Voltam én már népnemzeti, jobbos, most meg Orbán-hívők mondják azt, hogy tűrhetetlen, amit ez a baloslibsi a miniszterelnök úrról rajzol. Csak épp nem tudják, hogy néhány évvel ezelőtt Gyurcsányról rajzoltam. Azelőtt meg Orbánról. Előtte meg Hornról – mert akkoriban meg ők voltak a miniszterelnök urak. Egy időben rájöttem, hogy az ellenzéket is piszkálni kell – nem úgy van az, hogy akkor most négy évig őket pihentetni kell, hiszen ők is adnak témákat. És aztán eljött az idő, amikor rájöttem: néha nem árt a választópolgárt is kicsit seggbe rúgni.
Előfordul, hogy besokall a napi közélettől, és nincs kedve viccet csinálni belőle?
Ez már elég régóta így van. Az ihlet érzelmekből jön: meg kell, hogy érintsen egy hír, csak akkor tudom megrajzolni. Olyasmik történnek, amik ahelyett, hogy a poénok megszületését generáló érzelmeket váltanák ki belőlem, inkább fásulttá, elkeseredetté tesznek.
Ilyenkor mi a teendő? Visszavonul egy olyan saját univerzumba, mint például a dodók világa?
Pontosan erről van szó, és erre volt jó a törpekommandós mesekönyv is. Vagy a kártyajáték-tervezés.
És olyan van, hogy egy közéleti esemény önmagában annyira abszurd, hogy azt érzi, ezt már csak elrontani lehet egy rajzzal? Amikor például egy politikus lyukas zokniban Kis Grófót hallgatva orgiázik egy hajón. Vagy akár az ereszcsatornás eset.
Igen, ilyenkor én is úgy érzem, hogy ez csak protokollrajz. Az utcán hever a téma – miután lecsúszott az ereszcsatornán. Csak le kell hajolni érte.
