A maffia elől menekülő újságírónő körül másodszor is feje tetejére állt a világ

Pauline Dakin egész gyermekkorában azt érezte, hogy a családjával valami nagyon nem stimmel. Mások, mint a többi ember, fura dolgok történtek velük. Sohasem tudta, hogy miért, csak azt érezte, hogy a lassan depresszióvá érő folytonos szorongása nem véletlenül alakult ki.

(A Pauline Dakin történetét feldolgozó, kétrészes sorozatunknak ez a második része. Ha nem olvasta az első részt, kattintson IDE!)

Az öcsémmel gyakran kérdezgettük egymást, hogy mi lehet a baj a mi családunkkal. Miért vagyunk mások, mit a többiek. De ez egy olyan rejtély volt, amire soha nem kaptunk választ.

A kanadai lány fiatal felnőttként, huszonhárom éves korában tudta meg az igazságot. Ahogy Pauline történetének első részében megírtuk, a lány anyja, Ruth és a párja, Stan Sears egy isten háta mögötti motelben, bizarr biztonsági intézkedések után avatták be a lányt a titokba: a maffia üldözi őket.

Stan Sears egy köztiszteletben álló, önkormányzati, és egyházi tisztségviselő volt. Ruth akkor ismerte meg, amikor Pauline és az öccse apján, Warrenen elhatalmasodott az alkoholizmus, és egyre többször vált agresszívvá. A nő egy önsegítő csoportba járt a templomba, ahol Stan Sears lett a pártfogója.

Ruth egy napon, látszólag minden előjel nélkül felpakolta a gyerekeit, és az ország másik végébe költözött velük. Néhány év múlva, ismét egyik napról a másikra, újra több mint ezer kilométerre költöztek. Stan és a családja minden alkalommal felbukkantak a környéken. Pauline felnőtt korában tudta meg, hogy a két család együtt menekült a maffia elől. Az elmúlt 15 évben folyamatosan vadásztak rájuk, miközben a háttérből egy titkos kormányügynökség védelmezte őket.

Amikor nincs más

A védelem végső foka az, ha valaki egy biztonságos, eldugott helyre költözik, ahol csupa megbízható emberből, és ügynökből álló ember él. Stan egy ilyen helyen lakott, csak azért bújt elő néha, hogy meglátogassa Ruthot, akivel szorosabbra fűződött a viszonya, mióta elhagyta a felesége, aki nem bírta elviselni az elszigetelt életet. Pauline anyja elhatározta, hogy amint lehet, ő is csatlakozik a közösséghez.

Ruth és Stan egy hétvégén át meséltek, és bármennyire hihetetlenül is hangoztak a történeteik, Pauline fejében lassan összeállt a kép. Gyermekkora minden bizarr történetére magyarázatot kapott. Miután hazament, nehezére esett úgy folytatni az életét, mintha semmiről sem tudna. Paranoiás lett, a hétköznapi dolgai jelentéktelenné váltak a folyamatos életveszélyhez képest. Kapcsolatát leépítette, mert nem tudta, kiben bízhat meg, és ki a maffia beépített embere. Az idő múlásával pedig minden csak egyre rosszabb lett. Stan és Ruth egyre nyugtalanítóbb részleteket osztottak meg vele.

Emberekről beszéltek, akiket gyermekkoromban ismertem. Azt mondták róluk, kapcsolatban álltak a szervezett bűnözéssel, de letartóztatták, vagy megölték őket, vagy egyszerűen csak eltűntek. Dublőrök helyettesítik őket, akik hónapokat töltöttek azzal, hogy mindent megtanuljanak rólunk, hogy tökéletesen tudják alakítani a szerepüket. Plasztikai sebészek, és sminkmesterek gondoskodnak arról, hogy a külsejük alapján ne ismerhessünk rájuk. A trükk az volt, hogy ha sejtettük is, hogy egy dublőrrel állunk szemben, sohasem tudhattuk, hogy a jó, vagy a rossz oldal küldte őket.

Pauline többször találkozott ilyen dublőrökkel. Az öccse esküvőjén például az apját, és az anyja nővérét is idegenek helyettesítették. Ruth meg is jegyezte, mennyire jó munkát végeztek, mert nem gondolta volna, hogy lehetnek még bárkinek olyan fura lábujjai, mint a nővérének. Pauline pedig azt vette észre, hogy az apja dublőrének pont ott vannak apró foltok a szeme íriszében, ahol az apjának voltak. Meg is kérdezte Stant, biztos-e benne, hogy nem az igazi apja az. A férfi elmagyarázta neki, hogy egy kormányügynök az, aki a tökéletes hatás kedvéért speciális kontaktlencsét használ.

Ruth és Pauline egyébként számtalan levelet kaptak a lány apjától és keresztapjától, akiket egy titkos börtönben tartottak fogva. A kézírásukat felismerték, és mindig sokat írtak a régi, közös dolgokról.

A lány egyre jelentéktelenebbnek érezte a hétköznapi életét. Az iskolai ügyek, vagy az önkormányzati döntések, amikről a cikkeit írta, semmiségek voltak a maffia előli bujkáláshoz, és a konstans életveszélyhez képest. A titkolózás láthatatlan, de áthatolhatatlan falat emelt közé és a barátai, ismerősei közé. Rájött, hogy képtelen tovább így élni. Közölte az anyjával, hogy vele akar menni abba az elszigetelt, de biztonságos közösségbe, valahová az isten háta mögé.

Stan és Ruth örültek Pauline döntésének. A férfi azt mondta, lesz ott munka is a lánynak, majd meglátja, csupa rendes ember közé kerül. Elmesélte, hogy éppen egy kis faházat épít magának és Ruthnak, megígérte, ha elkészül, a lánynak is építenek egy saját lakhelyet. Megmutatta neki a terveket, szőnyegminták között válogattak. Még egy fotót is mutatott egy lóról, ami majd Pauline-é lesz, miután odaköltözött.

A lány felmondott a munkahelyén, szakított a barátjával, eladta a lakását, majd felpakolt és Új-Skóciába, Halifaxba költözött az anyja közelébe, hogy együtt készüljenek fel a közelgő, új életükre. Ideiglenes munkákat vállalt, és várták, hogy üzenjenek értük: eljött az idő. Türelmesek voltak, mert Stan felkészítette őket, hogy az ügy bonyolultabb, mint hinnék.

Azt mondta, a családtagok, akik kint maradnak, veszélybe kerülnének, ha mi hirtelen tűnnénk el, a maffia rájuk szabadítaná a poklot. Az ügynökök mindig azt üzenték, egyelőre túl nagy a kockázat, mert az alvilágban megneszelték, hogy fel akarunk szívódni.

Hónapok, majd évek teltek el a várakozással. Pauline közben megismert egy Kevin nevű férfit, akibe beleszeretett. Két évvel a beavatása után, 1990-ben ment hozzá feleségül, Stan vezette az oltárhoz. Az esküvő után Pauline, Ruth és Stan neki is elmondták az évtizedekkel korábban történteket. Kevin beleegyezett, hogy ha eljön az ideje, ő is beköltözik a feleségével, és az anyósával együtt. Csakhogy a megfelelő pillanat sohasem akart elérkezni. A lányban minden nappal egyre erősebb lett a kétség, és végül 1993-ban, öt évvel a beavatása után elérte a töréspontot.

Folyamatos háborúban álltam önmagammal. Meg kellett találnom a módját, hogy megbizonyosodhassak arról, mi igaz, és mi nem. Csapdát állítottam. Felhívtam anyámat, amikor tudtam, hogy Stan is nála van. Közöltem vele, hogy betörtek hozzám, és megkérdeztem, hogy szerinte mit kellene tennem. Anyám annyit mondott, mindjárt megkérdezi a közös barátunkat, és visszahív

– mondta.

Stan már jóval korábban Ruth és Pauline lelkére kötötte, hogy bármi történjen is, nem mehetnek egyenesen a rendőrségre, mert a maffiának a legmagasabb szintekig beépített emberei vannak a szervezetben. Neki kellett szólniuk, hogy vegye fel a kapcsolatot a megfelelő emberekkel, akik majd intézkednek az ügyben. A férfi azt mondta, van egy kis szerkezet a pénztárcájában, ami morzejeles üzeneteket fogad, mindig ezen értesítik, ha valami baj van.

Néhány perc múlva az anyja visszahívta lányt. Pauline előre rettegett attól, amit hallani fog, mert tudta, hogy egyszer és mindenkorra ki fog derülni az igazság arról a zavaros rémálomról, amiben több mint öt éve él. Ruth azt mondta neki, telefonon nem beszélhetnek, a lányának oda kell mennie hozzájuk. Mire Pauline odaért, már csak az anyját találta otthon, aki elmondta neki, hogy Stan megtudta, az ügynökök begyűjtöttek aznap két gyanús alakot a lány háza mellett. Egy ideje követték Pauline-tt, fotókat készítettek róla, és az otthonába is ők törtek be, hogy megkeressenek bizonyos dolgokat.

Abban a pillanatban megértettem, hogy egy szó sem igaz az egészből, hiszen nem volt semmiféle betörés, én találtam ki az egészet. Megértettem, hogy a sok menekülés, a rengeteg megszakított kapcsolat, az állandó őrület, minden egy óriási hazugság miatt volt.

Pauline Dakin életében már másodszor fordult a feje tetejére a világ. Ezúttal nem a félelemtől, hanem a dühtől fulladozott. Hazarohant, majd egy hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kérdőre vonja az anyját. Amikor megtette, Ruth felháborodott. De nem azért, mert elhitte a lányának, hogy Stan hazudott a betörésről. Ellenkezőleg: azért dühöngött, mert a lánya nem hitt többé a maffiáról, és a titokzatos kormányügynökségről szóló történetben, így mindhármuk életét veszélybe sodorhatja.

A lány Stant is szembesítette a ténnyel: a betörést ő találta ki, úgyhogy a férfi biztosan hazudott a két alakról, akiket tetten értek az ügynökök. A férfi azt felelte, nem hazudott, valószínűleg téves jelentést kapott, az ügyben még nyomozás folyik.

Pauline azonban akkor már látta, mennyire abszurd volt az a történet, amit Stan lassanként felépített köréjük. Nem tehetett azonban semmit: Stan egyre képtelenebb magyarázatokkal, és újabb történetszálakkal állt elő, Ruth pedig hitt neki, ahogyan hitt azóta, hogy a férfit több mint húsz évvel azelőtt megismerte.

Pauline újra felvette a kapcsolatot az apjával. Azt tervezte, hogy mindent megmagyaráz neki, de a férfi akkor már súlyos tüdőtágulatban szenvedett, és újra inni kezdett.

El akartam mondani neki, de aztán úgy döntöttem, nem lenne semmi értelme, csak feleslegesen feldühíteném vele.

A lány meggyűlölte Stant, amiért tönkre tette a családja életét, de az anyjára nem tudott sokáig haragudni a hiszékenysége miatt. Pauline évekig képtelen volt megérteni Stant. Felfoghatatlan volt számára, hogy egy olyan, köztiszteletben álló, tisztességes férfi miként volt képes arra kényszeríteni egy nőt, és a két a gyermekét, hogy egy őrült hazugságban éljék le az életüket. Évtizedekkel később, jóval Stan és az anyja halála után, amikor úgy döntött könyvet ír a történetéről, végre megértett mindent.

Miközben kutatást végzett a könyvhöz, találkozott egy pszichiáterrel, akinek elmesélte a történetét. Az orvos azt mondta, hogy az eset elsőre a folie à deux nevű jelenség tankönyvi példájának tűnik. Ez annyit jelent, hogy egy súlyos téveszmékben szenvedő, domináns személyiség (Stan) gyakorlatilag megfertőz a tüneteivel egy hozzá közel álló, kevésbé domináns személyiséget (Ruth). A halála után nehéz lett volna diagnosztizálni, de Stannek valószínűleg súlyos téveszmés személyiségzavara volt, vagyis mindent igaznak hitt, amit állított.

Ruth egész életében hitt Stan téveszméiben, még azután is, hogy a férfi halála után nem kapott több levelet a titkos börtönből. Pauline és az anyja kapcsolata mégis normalizálódott, miután a lánynak megszülettek a gyerekei. Ruth 2010-ben, rákban halt meg, az élete utolsó kilenc hónapját Pauline családjánál töltötte. Nem sokkal a halála előtt is arra kérte a lányát, hogy legyen óvatos, és vigyázzon nagyon a családjára.

Azt mondtam neki, hogy nem kell óvatosabbnak lennem, mint bárki másnak. Azt felelte, ha nem hiszek neki, biztosan nagyon gyűlölöm. Elárultam, hogy soha nem gyűlöltem, legfeljebb nagyon dühös voltam rá, de mindig szerettem.

Miután megtudta az igazságot, Pauline Dakin sínre tette az életét, jelenleg a CBC újságírója. Bizarr élettörténetét feldolgozó, Run, Hide, Repeat (Fuss, rejtőzz, ismételd meg!) című könyve 2017 szeptemberében jelent meg.

Kétrészes írásunk a BBC cikke alapján készült.

Kiemelt képünkön Pauline Dakin lányaival látható, Fotó: Pauline Dakin