Élet-Stílus
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

„Ha szőke kisgyerekkel találkozunk, azt mondja, ő is ilyen szeretne lenni”

Borovitz Tamás
Borovitz Tamás

újságíró. 2018. 04. 14. 12:00

„Úgy voltam vele, hogy mit veszíthetek”. Bea és Benji története.

Beát vagy 15 éve ismerem, és legalább 10 éve nem láttam. A Facebookon vettem észre, hogy félvér kisfiával, Benjivel néhány napra hazatérnek, ezért arra gondoltam, megkérdezem tőle, hogyan tudott egy magyar lány saját hostelt nyitni a Kanári-szigeteken. A következő posztját viszont már egy újságcikkben láttam viszont: a hazatérésük első napjaiban azonnal megtapasztalhatták saját bőrükön az állami gyűlöletpropaganda eredményét. Úgyhogy sajnos ezzel kellett kezdeni a beszélgetést.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Facebook-posztban, aztán újságcikkben is szembesültem vele, hogy négy nap alatt két rasszista megnyilvánulásba futottatok bele. Mi történt pontosan?

Benjinek új útlevelet kellett készíteni, az okmányirodában várakoztunk, amikor belépett egy színes bőrű srác. Erre a hárommal mellettem ülő bácsi elkezdte mondani az oldalán ülő néninek, hogy na, ez a baj az országgal, hogy tele van mindenféle népséggel, és veszélyesek és késsel mászkálnak és hasonlók. Közben Benji beszélt hozzám, és végig azon izgultam, hogy ne hallja meg ezt az ócsárlást. Neki persze fel sem tűnt, hogy bejött egy színes bőrű srác, számára ez mindennapos. Próbáltam figyelni a bácsit, hogy mennyire lovalja magát bele a dologba, elkaptam a tekintetét, egymásra néztünk, ő észrevette a gyerekemet, és úgy folytatta:

Tök mindegy, hogy nők, férfiak vagy gyerekek, az összes takarodjon ki az országból.

Benji meghallotta?

Szerencsére nem. Előbb-utóbb sajnos szembesülnie kell ezzel. Nagyon szereti Magyarországot, imád itt lenni, mindig mondja, hogy jöjjünk, látogassunk haza. Próbálom finoman átadni neki a dolgokat, amik itt történnek, de még nem érti.

Mi volt a másik incidens?

Egyedül voltam, batikolt szoknyában sétáltam, lelassított mellettem egy autó, kikönyökölt egy fickó az ablakon, és valami nagyon durvát kiabált. Hátrafordultam, vajon nekem szólt-e, mire a férfi: igen, jól hallottad, kibaszott mongol! Szerintem nem nézek ki mongolnak még batikolt szoknyában sem.

És ebből lett egy poszt.

Kiírtam a Facebookra, először csak angolul, aztán a hazai ismerőseim kérésére magyarul is. Megoszthatóvá tettem, onnantól megjelentek a durva kommentek.

Például, hogy élősködők vagytok és minek jöttetek haza. Egyébként másik országban volt valaha hasonló tapasztalatotok?

Nem emlékszem ilyesmire. De érdekes, mert amikor Benji kicsi volt, és még itthon laktunk, egyszer-egyszer hallottam olyan beszólást, hogy a majmok menjenek haza, meg hasonlók, de nem ez volt a jellemző, sokkal inkább ennek az ellentéte. Mindig pozitívan álltak hozzá, mindenki cukizta, a haját simogatta.

Szokott arról faggatni, hogy miért más a bőrszínetek?

Kérdezni nem szokott, inkább ha találkozunk szőke kisgyerekekkel, néha azt mondja, hogy ő is ilyen szeretne lenni.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

A Benjivel közös történetetek Dél-Afrikában, Malawiban kezdődött.

Igen. 2004-ben mentem el Magyarországról, elsősorban azért, hogy gyakoroljam kicsit az angolt. Akkor még nem volt ennyire népszerű az önkénteskedés. Sokat keresgéltem, és rábukkantam egy szervezetre, aminek afrikai segélyprogramjai voltak, így kerültem kilenc hónapos angliai felkészítés után Malawiba. Ott találkoztam egy sráccal, rövid, de nagy szerelem lett, amelynek Benji lett az eredménye.

Kérnék pár mondatot a Malawiban töltött időről. Kultúrsokk?

Elzárt vidéki kistelepülésen laktam, ahol mindenki mezőgazdasággal foglalkozott, az emberek vályogból készült kunyhókban laktak. Nem volt áram, nem volt víz, minden reggel kimentünk a kúthoz, ahol volt a koszos víz a vécéöblítéshez és a tiszta az ivásra és mosakodásra. Este ötkor, amikor lement a nap, gyertyát gyújtottunk.

Mennyi időt töltöttél ott? És mit csináltál?

Fél évet, eléggé meghatározó időszak volt. Négy faluban dolgoztam, önkéntes alapon szerveződő óvodákban, vagyis pre-schoolban, ahova másfél és hét év közötti gyerekek jártak. Igazi afrikai történet: olyan óvoda, ahol a gyerekek, hetvenen-nyolcvanan, ülnek a mangófa alatt, énekelnek és tapsolnak. Két-három anyuka önkéntes alapon összegyűjtötte a gyerekeket, hogy a többi család ki tudjon menni a földre dolgozni. Mivel az anyukák nem igazán tudtak mit kezdeni a gyerekekkel, a mi feladatunk az volt, hogy ötleteket adjunk nekik, segítsünk a szervezésben, programokban.

Óvónő vagy más pedagógus nem is volt?

Nem. Angolul is csupán egy-két ember beszélt a faluban, annak ellenére, hogy ez az ország hivatalos nyelve. Próbáltunk a helyi nyelven, csicsevául beszélni az emberekkel, abból a néhány szóból gazdálkodtunk, amit már tudtunk.

Hogyan fogadtak a gyerekek?

Volt, aki még sosem látott fehér embert. Egy japán lánnyal dolgoztam együtt, aki még nálam is fehérebb volt, pár kisgyerek úgy megijedt tőle, hogy sírva fakadt.

Fotó: Bea

És Malawi után?

Hazajöttem, megszületett Benji. Amikor már nagyobb lett, elindultunk világot látni. Egy hónapon át utazgattunk nyolcvanezer forintból, eljutottunk Barcelonába, Olaszországba, ahol barátokat látogattunk. Akkor még nagy divat volt a couchsurfing, mindig találtunk helyet, ahol megszállhattunk. Sosem utaztunk többet három óránál. Egy nagy hátizsákom volt, azon lógott Benji kis műanyag motorja.

Aztán ott maradtatok Barcelonában.

Nem, ekkor csak négy napra mentünk, de végül ez adta a löketet, hogy visszatérjünk. Sosem éreztem még magam sehol úgy, mint abban a városban. Hogy az emberek este tízkor még kint vannak a játszótéren a gyerekekkel, az teljesen normális. Ennyire gyerekbarát közeget még sosem láttam előtte. Minden nagyon könnyed és kellemes volt. Néhány év múlva, mikor már úgy éreztem, borzasztó nehéz Magyarországon egyedülálló anyaként élni, úgy döntöttem, Barcelonában próbálunk szerencsét.

Mit csináltál ott?

Mindenfélét. Szerveztem magyar iskolásoknak foglalkozásokat, voltam bébiszitter, árultam bodzaszörpöt a parkban.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Milyen út vezet innen a Kanári-szigetekre?

Magánéleti okokból ott kellett hagynom Barcelonát, először Máltára akartam menni, de rengeteg ügyintézéssel járt volna, és úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a barátainkat Gran Canarián, és így csak várost váltunk, országot nem. Ők sosem panaszkodtak, úgyhogy gondoltuk, beválhat.

És bevált.

Igen. Először egy hostelben önkénteskedtem, aztán egy régi ismerősöm nyitott egy másik szálláshelyet Las Palmasban, a fővárosban, és megkért, hogy vezessem én. Így kezdődött a történet, ami oda vezetett, hogy három évvel később már a saját hostelemet nyitottam meg.

Mexikó is rémlik nekem veled kapcsolatban.

Igen, a főnököm nyitott egy hostelt egy mexikói szigeten a Karib-tengeren, és megkért, hogy menedzseljem. Itt is sok tapasztalatot szereztem, és egyre jobban éreztem, hogy milyen típusú helyet szeretnék nyitni.

Ja, hogy ezt már régóta tervezgetted?

Igen. Eredetileg egy tanyasi házat szerettem volna átalakítani művészeti alkotóházzá, és először úgy gondoltam, hogy pályázatokból, közösségi direkt finanszírozásból lehetne fenntartani. De amikor már pár éve hosteleztem, rájöttem, hogy a szálláshelyek kiadásából befolyó összeg lehet az, amiből működtetni lehet egy művészközpontot. Úgyhogy innentől már art hostelben gondolkodtam.

Nekiálltál épületeket keresni?

Nem kellett keresgélnem, mert belefutottam egy hirdetésbe. Egy furcsa alakú vidéki házikót láttam a képen, a tetején két víztartállyal, amikre mosolygós arc volt rajzolva. Tudtam, hogy ezt meg kell néznem. Beleszerettem. A szobákban volt bútor, kettő közülük pedig barlangszoba volt, akár már másnap megnyithattam volna.

De?

De nem volt pénzem. Semennyi. Illetve annyi volt, ami elég a napi megélhetésre, de megtakarításom nem. Ezen kívül egyvalamim volt, a pozitív hozzáállásom. És ez mindig jellemző volt az életemre, ha valamire nagyon koncentráltam, előbb-utóbb megérkezett. Egy átlagember ilyenkor nem kezdene el hostelnek való házakat keresgélni, én azonban csak azt kérdeztem magamtól, hogy van-e vesztenivalóm.

Most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy lett ebből nyitás.

A legjobb barátnőmék éppen ekkor adtak el Pesten egy lakást, és azt mondta, szívesen ad kölcsön. Kaptam tőle annyi pénzt, ami arra volt elég, hogy kibéreljem a házat egy hónapra, és vegyek néhány párnát meg takarót a szobákba. November 10-én aláírtam a szerződést, 12-én megérkezett az első vendég. A következő bérleti díjat már a bevételből fizettem ki, és persze utána a baráti kölcsönt is szép lassan visszafizettem.

És azóta is ott tengetitek napjaitokat.

Nem, azt az épületet egyszer csak eladták a fejem fölül. Már a szerződéskötéskor mondták, hogy inkább értékesíteni szeretnék, mint kiadni, ezért nem volt akkora meglepetés. Az eladás miatt 45 napom volt, hogy találjak egy új épületet.

Fotó: Bea

Az eddigiek alapján azt érzem, hogy bíztál a dologban.

Így van és szerencsére sikerült is. 45 nap alatt még albérletet sem találsz magadnak, nem hogy saját hostelt. Végig annyira tudtam, hogy sikerülni fog, hogy nem is történhetett volna másképp. Kiraktam pár kocsmában plakátokat, hogy épületet keresek művészeti projekthez. És egyszer csak a hirdetés alapján hívott egy néni, hogy ő egy másik városban lakik, de San Mateóban van egy háza. A különös az, hogy éppen ott voltam, amikor hívott, mert egy üres épület tulajdonosával tárgyaltam. Azóta ott működik a hostelem, és ez a néni büszke rá, hogy milyen jó kezekbe került a háza. Az édesanyja pedig, aki ebben a házban nőtt fel, sokszor megkönnyezi a fotókat, amiket átküldök nekik a mindennapokról.

Az art hostelt hogy kell érteni?

Ki akarom használni mindazt a teret, amit az épület, a kert és a földterület ad. Kiállításokat szervezek, most épp egy magyar festőlány képei láthatóak nálunk, és már hat képét sikerült eladnom. Voltak nálunk magyar zenészek, akik ott tartottak koncertet. Nyaranként pedig, mivel májustól mindig van üres szobám, artist residency programot szervezek, azaz meghirdetem a hostelt művészeknek, akik a saját projektjükkel pályázhatnak, ugyanakkor ez egy cseremegállapodás: az ingyen szállásért azt kérem tőlük, hogy hagyjanak a házban egy műalkotást, vagy tartsanak workshopokat. Közben elvégeztem egy jógatanár-tanfolyamot, valamilyen szinten ezt is szeretném bevonni.

Hírességekkel összefutottatok?

Lovasi András és felesége nálunk töltött pár napot a Kanári-szigeteki nyaralásuk során, és más magyar zenészek is megfordultak a hostelben. Az artist residency programon pedig egy hires litván fotós pár volt nálunk, akik könyvet adnak majd ki a nálunk készült fotókkal.

Eközben mit csinál Benji?

Iskolába jár, hetedikes. Elég nemzetközi a környezet, az osztálytársai között vannak kínaiak, filippínók, barátkozik argentin, kolumbiai gyerekekkel. Úgyhogy most már a magyar mellett beszél spanyolul, angolul, nemrég kezdett franciául tanulni. Ugyanolyan normális életet él, mint egy bármilyen 12 éves, azt leszámítva, hogy napi szinten éli meg a globális világot a hostel miatt.

Számon tartja, hogy hány országban járt?

Nem számoljuk. De öt éves kora óta van egy listája arról, hogy melyik városokba szeretne eljutni. Az a filozófiám, hogy ha bárhova megyünk, kis léptékekben haladunk, hogy minél több helyet meg tudjunk nézni. Most például Frankfurtból repülünk haza Gran Canáriára, ezért eltöltünk négy napot Berlinben, mert nagyon kíváncsiak vagyunk rá, de közben megállunk Prágában is egy napra.

Melyik a kedvenc országa?

Szereti Franciaországot, Kubát, Mexikót. De Magyarország a kedvence.

Kiemelt kép: 24.hu/Karancsi Rudolf

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.