Amikor a családhoz a problémák felől közelítünk, akkor olyasmik szoktak szóba kerülni, hogy manapság nincs egymásra elég időnk, kevés a közös program, nem beszélgetünk eleget a gyerekekkel. Ott van például az a bizonyos hét perc, amit oly gyakran emlegetünk, és számtalan cikk is született róla.
Évek óta beszélünk arról, hogy egyre kevesebb időt töltünk a családunkkal, és való igaz, hogy néhány évvel ezelőtt napvilágot látott egy európai eredmény, miszerint átlagosan naponta hét percet beszélgetünk a gyerekekkel. Ugyanakkor a problémát, meglátásom szerint, nem szerencsés csak a gyerekekre vagy az időtartamra vonatkoztatni. Nagyon “jó” megijedni a fenti adaton, de az is tény, hogy az utóbbi, kicsit több mint 30 évben a kisgyerekekkel (0-3 éves kör között) töltött idő inkább nőtt, mint csökkent.
Akkor minden rendben?
Nem, korántsem. Ami egyértelműen csökkent, az a párok és gyerekeik együtt töltött ideje, illetve egyre kevesebb idő és energia jut a kamasz gyerekeinkre. Ez nagyon nagy probléma, mert épp akkor engedjük el a kezüket, amikor a legnagyobb szükségük lenne a szüleikre. Összességében viszont nem feltétlenül az idő rövidségétől kellene tartanunk, hanem attól, hogy van-e valódi tartalma. Nem mindig az a baj, hogy keveset beszélgetünk, hanem az, hogy leginkább a rutinszerű, praktikus kommunikáció zajlik:
Szimplán lusták vagyunk, vagy inkább félünk a választól?
Alapprobléma, hogy nem szeretjük észrevenni, amikor a másikat valamilyen érzelem bántja. Azt kívánjuk, hogy ne legyen frusztrált, szomorú, elkeseredett, vagy éppen valamitől nyomott, hiszen az teher, nehézség, probléma. Holott kutatások bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akikkel lehangoltság vagy rosszkedv esetén a szülők leülnek beszélgetni, arról, hogy mi is ez az érzelmi állapot, mi okozhatta, mi oldhatja fel, vagyis azok, akiknél ezeket a helyzeteket problémamegoldásra használják, azok jobban fognak olvasni, számolni, magabiztosabban teremtenek kapcsolatot a társaikkal, és – ami még különlegesebb – kevesebb betegséget kapnak el. Vagyis önértékelésük, társas készségeik és a világban való bizalmuk, jártasságuk, a szó szerinti értelmében vett egészségük is erőteljesebb, jobb lesz.
Ha nem akarunk szembesülni a bánattal, a fájdalommal, a hibákkal, ezek később mind negatívan hathatnak vissza karrierünkre és a teljes életutunkra is. Holott éppen most válik erősebbé az üzleti-szervezeti fejlesztésben, kommunikációban egy olyan irányvonal, amely a hibák, kudarcok narratíváinak jelentőségét hangsúlyozza. A kreatív erőnek nem a sikerek a legnagyobb táplálói, a sikert általában ugyanúgy nehéz lenne megismételni, ellenben egy hibából általános módszereket, sok hasznosat tanulhatunk magunkról és a világról.
Valóban uralkodik egy végletekig idealista nézet a családról.
Tedd le a gondjaidat, és lépj be megtisztult lélekkel a család szentélyébe. Nagyjából így tudnám megfogalmazni ezt egy mondatban. De könyörgöm,
A világ egyik legrosszabb tanácsa az, hogy a problémákat, a munkahelyi stresszt hagyjuk az otthoni küszöbön kívül. De hová vigyük, ha nem haza?! A gondjaink mi magunk vagyunk sokszor, ha mi hazaérünk, azok is ott lesznek velünk. A családról hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni mint az életről, ha beszélünk róla, jó, de megélni már nem mindig annyira mesés. A hétköznapok nehezek és fárasztóak.
Egyébként folyt egy hazai kisebb kutatás arról, hogy a gyerekek tankönyveiben a család milyen kontextusban szerepel. Nem meglepő, mindig pozitívan. Miközben az ezekből tanuló gyerekeknél otthon veszekednek vagy válnak a szülők, konfliktus van testvérek vagy távolabbi rokonok között, és nem minden találkozás boldogító.
Ugyanakkor mindennél fontosabb, hiszen az alapkonfliktusok, az emberré válás morális nehézségei, kihívásai először itt érnek el minket. És, ha szerencsések és felelősek vagyunk, a családon belül biztonságban, bizalomban tanulhatunk ezekből.
Oké, vigyük haza a problémákat. De mit lehet velük kezdeni?
Itt visszacsatolhatunk a korábbiakra: kezdjünk el figyelni! Kérdezzünk igazi kíváncsisággal, olyannal, amelyre bármely válasz megérkezhet. A gondokról ne úgy beszéljünk már gyerekkortól kezdve, hogy „mi bajod már megint, most ezt miért csinálod?”, stb. Ezek nagyon ismerős, praktikus elintézései egy ember életében előálló problémáknak. De ha ezeket a helyzeteket inkább arra használnánk, hogy figyelemmel hallgatunk, megnevezünk, átnevezzük a gondokat, a támogatást és a lehetséges kiutat, akkor sokkal-sokkal többet nyerünk, mint plusz hét percet. Nem azt mondom, hogy nem számít az idő mennyisége, vagy azt, hogy beszélgessünk hosszasan, csak azt, hogy egy érdeklődő kérdés és a rá adott válasz akár hét percbe is beleférhet – ennyi idő alatt is lehet veleje a találkozásnak és a mondanivalónak.
Lehet ezt tanítani, vagy utólag megtanulni?
Sem a közoktatásban, sem a kommunikáció szakos képzésekben nem igazán tanítják elmélyülten a családi kommunikációt. Bár én nem vagyok annak az elvnek a híve, hogy minden nagy emberi feladatot hárítsunk az iskola intézményére, azért nem lenne rossz, ha mondjuk ez a téma külön modulként, vagy modulcsoportként szerepelne egyes továbbképzésekben, oktatási programokban.
Egyre inkább az látszik ugyanis, hogy alapképességeink és ezek alkalmazása hiányzik leginkább a találkozásainkból, kapcsolatainkból. Kétszáz-háromszáz éve az oktatásunk elsősorban a kognitív képességek fejlesztéséről szól. Megtanulunk számolni, olvasni, fogalmazni, felelni, de nem tekintjük „tudásnak” az aktív figyelést, az odahajló, nyitott kérdezést, a reflektálást, az elemző kritikai gondolkodást. A családi kommunikáció kutatása sem igazán piacképes téma, hacsak nem valamely marketing stratégiához szükséges. Bizony, nem mindig mutatható ki a közvetlen haszna egy ilyen vizsgálatnak. Viszont az egyének szempontjából mindenképpen fontos lenne foglalkozni a témával, még szélesebb körben felhasználni az eredményeket, vitatkozni és beszélni róluk.
Szokás a médiát hibáztatni, ha a családi élet romokban hever. Mennyire jogos a felelősséghárítás?
A családi időből a legtöbbet valóban a média hódította el, de azért nem kell démonizálni a szerepét. Hiszen fogyaszthatunk együtt is médiát, és nem biztos, hogy jó tanács az, hogy mindentől eltiltjuk a gyerekünket, pláne akkor, ha mi akár egy keresztelő, vagy temetés közben is felvesszük a telefont.
Nem szerencsés eltagadni, akár a gyerekeink elől sem, hogy a mai világban a digitális készségek, a komplex rendszergondolkodás, az adattal való barátkozás elengedhetetlen; efelé mutat a globális és hazai munkaerőpiac is. A gyereket is médiatudatosságra és magabiztosságra kell nevelni, hogy ura és ne szolgája legyen az információnak. A létező legrosszabb az a médiakép, amit károsnak, veszélyesnek és elítélendőnek állítunk be. Tetszik vagy nem, mára a Facebook lett az új hírszolgáltató, a fiatalok, gyerekek nemcsak közösségi életet élnek ott, hanem a világról is innen tájékozódnak: közösségük – és a Facebook – „szelektálja” számukra a fontos híreket. Meglátásom szerint, ha a család a média alternatívájaként szeretne fellépni, akkor vesztes helyzetben van. És még valami: ne felejtsük el, hogy a gyerek médiafogyasztását ugyanúgy a szülői minta szocializálja, mint az asztalnál evést.
Idealista nézőpontból az a tökéletes család, ahol mindenki boldogan szaladgál a naplementében. De a valóságban létezik olyan, hogy elég jó család?
A családok kommunikáció szerinti kategorizálására létezik egy kitűnő modell. Megalkotói két változó alapján négyféle csoportba osztják a család kommunikációt. Az egyik változó, hogy hányféle téma kerülhet egy család “asztalára”, mennyire gazdag és tágas a lehetséges beszédtémák köre. Beszélnek-e a például szexualitásról, politikáról, pénzről, a közeli rokon alkoholizmusáról? A másik az, hogy mennyire követelik meg a szülők, hogy a gyerekek egyetértsenek velük. Aszerint, hogy melyik erősebb vagy gyengébb beszélünk konszenzuális, plurális, protektív vagy szabados családokról.
Az elsőben a konformitás igénye is nagy, és/de mindenről eshet szó. A másodikban alacsony a konformitás elvárása és bármilyen téma terítékre kerülhet. A protektív családban egyet kell érteni, és a témák köre nagyon korlátozott. És negyedikként, a laissez faire típusban semmi nem fontos igazán: sem az egyetértés, sem a beszélgetés. A mintától is függ, hogy egy gyerek otthon megtanul-e figyelni, érvelni, vitatkozni, hogy retteg-e a konfliktustól, mert azt rendszerhibának észleli-e. Az adoptált gyerekeknél végzett vizsgálatok például azt mutatták, hogy az első típus a leginkább működő közeg számukra, hiszen ad egy megtartó biztonságot, úgy, hogy a világot is beengedi a beszélgetésekbe.
Mindennek ellenére nem szeretném azt a romantikus képet kelteni, hogy ezeknek a típusoknak az ismerete vagy a kutatásokban való részvétele megoldás. Mindenkivel előfordul, hogy pont ellenkezőleg csinálja, mint ahogy tudja, hogy kellene. Azt sem szeretném sugallni, hogy a „profin” kommunikáló családban minden kifogástalanul működik. Én arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy
