Egyre inkább a múlté az a felfogás, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarság a besenyők által megvert, “megtizedelt” menekülő társaság lett volna. Sokan vélik úgy, a nagyfejedelemség tudatosan, jól előkészített módon, tervszerűen vette birtokába új hazáját, a kiváló természeti adottságokkal rendelkező, jól védhető medencét.
Nem tudjuk, a honfoglalásnak nevezett aktus mikor kezdődött, egyben, vagy több lépcsőben valósult-e meg, de annyi biztos, 896-ban Árpád nagyfejedelem már innen osztotta parancsait. A honfoglalásról itt, a besenyő támadásról, vagy “állítólagos besenyő támadásról” itt írtunk bővebben.
A Magyarok útja
Bárhogy is történt, az biztos, hogy a Magyar Nagyfejedelemség rögvest aktív és kezdeményező külpolitikába kezdett. Őseink tettek róla, hogy Nagy Károly egykori birodalmának örökösei minél mélyebbre süllyedjenek belháborúikba, még véletlenül se egyesítsék erejüket a keleti szomszéd ellen.
Ennek jegyében indítottak hadat 899-ben Észak-Itáliába Berengár ellen. Itália királya volt, Nagy Károly dédunokája, ezen oknál fogva pedig jogot formált a Német-Római császári címre. Épp úgy, ahogy Arnulf, a keleti frank uralkodó is, aki viszont a Magyar Nagyfejedelemség segítségét kérte.
Szélsebesen haladva feldúlták az egész Pó-síkságot, szeptember folyamán pedig Paviáig jutottak. Ennek már fele sem volt tréfa, Berengár fővárosát fenyegették. A király óriási, 15 ezres hadat gyűjtött, és ütközetbe indult.
Nem mertek harcba szállni?
Nem tudjuk, a magyarok hányan voltak, de a kortárs Liudprand, Cremona püspökének krónikájából úgy tudjuk, a nyugatiak háromszoros túlerőben voltak. A püspök , aki a “másik oldalon játszott”, így nem valószínű, hogy a csúnya vereség után ebbe az irányba túlzott volna. Berengár feltehetően 5-6 ezer vitézt állított ki, a magyarok 2-3 ezren lehettek.
Amikor a két sereg összetalálkozott, a magyarok berezeltek:
… amikor meglátták az óriási sokaságot, lelkükben megrettenve, nem tudták eldönteni, mit tegyenek. Megütközni nem mertek, elfutni egyáltalán nem tudtak. A két veszély közül inkább van kedvük a futáshoz, mint az ütközethez. Amikor a keresztények üldözőbe veszik őket, az Adda folyón úszva kelnek át…
– írja Liudprand. Szegény jó püspök nem tudhatta, miként az itáliai seregek vezérei sem, hogy a páni menekülés egy szépen kidolgozott terv része, és egy magyar lovascsapatnak átúsztatni egy folyón nem a menekülés utolsó, elkeseredett módja, hanem szinte sétagalopp.
Mindkét horog bekapva
A horgot tehát bekapták, elbizakodva, a fegyelmet sem tartva üldözőbe vették a pogányt. Ezalatt pedig az elszórtan portyázó seregrészek már felállították a lest a Brenta folyó mentén, ahova a nyugatra küldött kontingens szépen csalogatta a vasasokat.
Amikor Berengár serege a Brentához ért, szeptember 24-én a magyarok követet küldtek hozzá a folyó túlpartjáról: hagyja őket békében elmenni, visszaadnak minden zsákmányt, minden foglyot, és többé nem lépnek Itália földjére. A krónikák szerint azért, mert lovaik túlhajszoltak voltak, nem bírták a menekülést. A keresztény király, több ezer lovag élén egészen elbizakodott lehetett, ha még itt sem vette észre a csapdát.
A magyarok a folyó túloldalán voltak, hátukban egész hazáig nem volt ellenség, és azt senki nem gondolhatta komolyan, hogy a könnyűfegyverzetű lovasokat bármikor is utolérnék a vasba öltözött vitézek. Nem tudjuk, mi játszódott le a nyugati vezérek fejében, Liudprand szerint “gőgös felfuvalkodottságukban”, mert a győzelmet már magukénak érezték, fenyegetésekkel feleltek a magyar “békeajánlatra”.
Az ételt a torkukban szúrták át
Bárhogy is feleltek volna, sorsuk ekkor már elrendeltetett, ez a kis színjáték csak időhúzásra kellett és arra, hogy a keresztények még inkább pöffeszkedjenek saját erejük tudatában, éberségük elaludjon. Bejött a magyarok számítása, és a legalkalmasabb pillanatban lecsaptak a szekérvárba tömörült itáliai hadra. Két oldalról becserkészték az ellenséget, majd nyílzáport táborra, miközben a harmadik csapat:
… a folyón átkelve, egyenesen az ellenség az ellenség közepébe rontanak. A keresztények közül ugyanis a legtöbben az alkudozások miatti hosszas várakozásban kifáradva, táborszerte leszálltak a lóról, hogy felüdítsék magukat étellel. A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették lovukat.
Berengár maga is csak közkatonának öltözve tudta menteni puszta életét, így nyert egérutat. Megsemmisítő vereség volt. Olyannyira, hogy a magyar sereg Itália földjén töltötte a telet, Berengár csak a következő év tavaszán tudta őket távozásra bírni temérdek ajándék és túszok átadása árán.
Európa pedig ekkor, 899. szeptember 24-én tényleg rádöbbent: a Kárpát-medencében most egy olyan hatalom jelent meg, amellyel komolyan számolni kell.
