Mindannyiunk kedvenc vizslabloggere, Demény, aki néhány hónapja itt a Hír24-en velünk is megosztotta forradalmi nézeteit pórázról és töpörtyűről, most egy poszt erejéig ismét átadta a stafétát Gazdinak, aki egy könnyfakasztó történetben elmesélte, hogy lett belőle segítő. Meg azt is, hogy bárkiből lehet. Íme, egy kis ízelítő:
„Mikor először voltam gyepmesteri telepen, sírtam. Volt otthon egy halálra kényeztetett, dagadt, ágyban alvós kutyám, Max…és azt hittem, ez a normális, hogy minden kutya így él. Vagyis ez nem igaz, ennyire nem voltam idealista sosem, inkább egyszerűen csak bele sem gondoltam. Mert nem az én dolgom, nem az én problémám. Aztán valahogy mégis belekeveredtem. Megláttam egy vizslát az interneten, borzalmas soványan, és szerelmes lettem. És segíteni akartam. Nem nagy dologban, csak fogtam a póráz végét egy gazdikereső rendezvényen, mert ez is segítség, egy kéz. Néha fényképeztem, mert szeretek fotózni, minden kutya más egyéniség, arcuk van, jellemük, és egy-egy jó fotó megváltoztathatja valaki életét. És egyre közelebb kerültem, és egyre többet akartam tenni…
Mikor először voltam gyepmesteri telepen, sírtam. A kutyák ugattak, nyüszítettek, a rácsokhoz nyomták az orrukat és úgy néztek rám, szégyelltem magam, hogy nem segítek. Hogy nem vihetem őket haza, hogy elsétálok, és olyan ember leszek a szemükben mint a többiek, közönyös. Nem voltam közönyös, a szívem hasadt meg, mert tehetetlen voltam.”
Természetesen van folytatás, hajjaj, nem is akármilyen, de ezt olvassák el inkább Demény blogján, ide kattintva. Ha megengednek egy javaslatot, még mielőtt átmennek, mindenképp készítsék oda maguk mellé a papírzsebkendőt, mert szükségük lesz rá.
