Élet-Stílus

Ütött a kommunista kártya

admin
admin

2011. 04. 23. 17:30

McCarthy szenátor hajtóvadászatot indított az állami szervekbe szivárgó kommunisták ellen, de a hadseregbe végül beletört a foga, és bátran szembeszállt vele a sajtó is. Az újságíró feladata ugyanis az, hogy a hatalom ellenőre legyen, de ne egy másik párt, hanem a társadalom képviseletében. A jó estét, jó szerencsét című film és történelmi háttere az fn.hu-n.

1953. október, Egyesült Államok. Tombol a mccarthyzmus – a vörös félelem uralkodik el az amerikai társadalmon. Aki csak megkérdőjelezi a kommunistaüldözés alkotmányos jogokat korlátozó módszereit, maguk is gyanúsakká válnak a wisconsini szenátor és hívei szemében. Ekkor lép elő Ed Murrow, a CBS társaság műsorkészítője, aki a következő hónapokban négyszer is foglalkozik a népszerűsége csúcsán álló politikus tevékenységével. George Clooney 2005-ben vitte vászonra a hatalom és az újságírás viszonyáról, a média felelősségéről szóló tanmeséjét, amely kissé felmagasztalja újságíró főhősét, sokat megmutat a mccarthyzmusból és keveset annak hátteréből.

anno filmklub

A Politikatörténeti Alapítvány Anno Filmklubja történelmi sorozatának tizenharmadik vetítésén George Clooney 2005-ban készült Jó estét, jó szerencsét! című filmdrámáját mutatta be. Az 1950-es évek Amerikáját számos dokumentumrészlet felhasználásával felelevenítő alkotás hátterének megvilágításában és értelmezésében Takács Róbert történész volt a közönség segítségére.

Joseph McCarthy 1950 februárjában indult hódító útjára. Addig – bár már három éve a szenátus tagja volt – nem sok vizet zavart az amerikai közéletben. Alapvetően elbűvölő alaknak tartották, sok helyre hívták a negyvenes évei elején járó politikust, akire ráragadt a Pepsi-Cola Kölyök gúnynév, mivel a vállalat palackozó ágazatának vezetőjétől 20 ezer dollár személyi kölcsönt fogadott el. Az alig hatvanezres nyugat-virginiai Wheelingben a helyi republikánus nőegylet Lincoln napi ünnepségére érkező vendégek aligha sejthették, hogy nagy bejelentés tanúi lesznek: McCarthy egy papírt lobogtatva a kormányzatba befurakodott kommunistákról beszélt. Az eset nyomán felállított szenátusi albizottság, amelyet a demokrata Millard Tydings vezetett, nem a listán szereplő, korábban is ismert gyanúsítottakat leplezte újra le, hanem a szenátor megosztó taktikáját ítélte el.
Mindenhol szimatoltak

Joseph McCarthy szenátor (wikipedia)

Joseph McCarthy szenátor (wikipedia)

McCarthy azonban az ötvenes évek eleji amerikai társadalomban fogékony közegre talált. A szovjet terjeszkedés a kelet-európai országokban a szovjetbarát rezsimek kiépítése, Mao Ce-tung sikere Kínában, az amerikai atomfölény elvesztésének sokkja és a kibontakozó koreai háború mind-mind ezt a légkört táplálta. A hisztériát hitelesítették a tényleges esetek: így az amerikai atomtitok kikémleléséért felelőssé tett Rosenberg házaspár, akiket 1953-ban kivégeztek, illetve az ENSZ megszületésénél is bábáskodó diplomata Alger Hiss gyanúba keveredése 1948-ban. Kormányzatba beférkőzött kommunistákról tehát nem McCarthy beszélt először, sőt Truman évekkel korábban elrendelte az állami szervek átvilágítását, igazoló bizottságok alakultak kivizsgálni a gyanús múltúak eseteit.Nem is McCarthy bizottsága volt az egyetlen és meghatározó szereplője a kommunisták és a kémek kiszűrésének. Az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságot (HUAC) a képviselőház már 1938-ban létrehozta, és a 1970-es évek közepéig működött. A bizottság a „dekadens”, „balos” hollywoodiak meghallgatásáról híresült el, amelynek nyomán mintegy 300 színész került kvázi feketelistára a nagy stúdióknál. McCarthy ezzel szemben a szenátus Belbiztonsági és Kormányzati Ügyek bizottságának egyik albizottságát vezette 1953-tól. Nem a belbiztonságit, mert a szenátus többsége is úgy gondolta, vezesse csak le energiáit a kormányzati korrupció, a hatalommal való visszaélés és a szövetségi szervek nem hatékony működésének üldözésével.

Ám a wisconsini republikánus szenátor itt is „jó orral” szimatolta ki a kommunista-gyanús elemeket. Előbb az Amerika Hangja szervezetét zilálta szét, majd a Nemzetközi Információs Iroda európai könyvtárainak katalógusait túratta fel vörös irományok után kutatva. Ha nem akadályozzák meg bizalmasának, J. B. Matthewsnak a kinevezését talán a „kommunistabérenc” protestáns lelkészek következnek, hiszen a HUAC korábbi vizsgálóbiztosa azév júliusában publikálta Vörösök a templomainkban című cikkét. Végül a szenátor – nászútját lerövidítve – a hadseregnek rontott neki, azon belül is a Fort Monmouth-i katonai titkosítóknak.

Veszélyes volt a kritika

Ez volt az a pont, amikor Edward Murrow először foglalkozott a kommunista-üldözés módszereivel, ám nem McCarthy, hanem a légierő belső vizsgálatainak kapcsán. Milo Radulovich, szerb származású tartalékos hadnagyot ugyanis arra hivatkozva bocsátották el, hogy apja gyanús szerb újságot fizet elő, lánytestvére pedig kommunista-szimpatizáns. Ed Murrow ekkor már nem volt kezdő a szakmában. Hírnevét a II. világháború idején alapozta meg Európában, ahol a CBS-t tudósította. 1938 márciusában élőben jelentkezett Bécsből, hogy beszámoljon az Anschluss lefolyásáról, majd rendszeresen jelentkezett a német bombázásoktól sújtott Londonból. Maga a film címe is ezekre az időkre utal, amikor rendre így fejezte be tudósításait: Jó estét, jó szerencsét! Ezt a szokását a későbbiekben is megtartotta. A hadsereggel is jó viszonyt ápolt, több légi bevetés alkalmával is a gépek fedélzetéről számolt be az eseményekről.

Edward Murrow (wikipedia)

Edward Murrow (wikipedia)

1950-ben kezdi a Hallani kell (Hear it now) című közéleti magazinját, amely – mint annyi más műsor és sorozat a televíziózás hajnalán – nemsokára a képernyőn folytatódott Látni kell (See it now) címmel. Bátor dolog volt ebben nekimenni a mccarthyzmusnak? Kétségkívül az. Egyrészt azért, mert a megtámadott azonnal a kritikusainak a múltját vette célba. Murrowról rögtön előkerült, milyen baloldali szervezetekkel és személyekkel állhatott kapcsolatban. Fogást leginkább a harmincas és negyvenes évekbeli európai tevékenységében véltek találni: kormányzati tisztviselőként 1933 után feladata volt a hitleri Németországból menekülő tudósok, értelmiségiek elhelyezése, és a CBS európai hírrészlegének vezetőjeként is szerteágazó kapcsolatrendszert alakított ki. Ám megtámadták kollégáit is, Don Hollenbecket például azzal, hogy a „kommunista” – valójában baloldali, kisemberpárti – Picture Magazin munkatársa volt a negyvenes években.

De veszélyes volt a televízióban is a politikai kritika – legalábbis jóval több volt benne a rizikó, mint a nyomtatott sajtóban. A lapokat, amelyek – élükön a New York Times-szal, Chicago Tribune-nel – rendszeresen támadták McCarthyt, védte az első alkotmány-kiegészítés, amely a vallásszabadság, a gyülekezési jog, az állampolgári panaszjog mellett a szólás és sajtószabadságról is rendelkezett. A rádiós és televíziós műsorsugárzás azonban más jogszabályok alá tartozott, mivel az éter különleges, korlátozott jószágnak számított.

Az 1912-es rádiótörvény még elsősorban a hadi és kereskedelmi hullámhosszokat védte a drótnélküli távírót legtöbbször hobbiszerűen használó rádióamatőröktől, ám az 1927-es törvény az 1920-as évek elején elszaporodó rádióállomások által teremtett káoszt igyekezett kezelni. A felügyeletet az addig a hatékony fellépésre fel nem hatalmazott kereskedelemügyi minisztertől egy külön szervezetre, a Szövetségi Rádió Bizottságra (FRC) ruházta, amely meg is kezdte a rádióengedélyek felülvizsgálatát. 1934-ben az FRC FCC-vé alakult, immár a hírközlési terület egésze feletti hatáskörrel. Márpedig az FCC-nek felhatalmazása volt a műsorszolgáltatás jogának megvonására. Persze ez az eshetőség kevésbé fenyegette a „tápláléklánc csúcsán” tanyázó olyan nagy hálózatokat mint a CBS, az NBC vagy az ABC.

Ezek műsorait helyi leányvállalatok és független adók százai vették át, így országosan foghatóak voltak. Ráadásul a CBS főnöke, William S. Paley, aki Eisenhower alatt szolgált a Háborús Információs Iroda pszichológiai hadviselésre szakosodott részlegénél a későbbi elnök – golf és bridzs- – társaságához tartozott. Licenszüket elsősorban az olyan adók félthették, amelyek vulgáris nyelvhasználattal, szélsőségesen radikális politikai vagy vallási vélemények hangoztatásával tűntek ki. De nem kerülte el a szövetségi bizottság figyelmét a KFKB nevű adó sem: korának egyik legnépszerűbb csatornáján a John R. Brinkley sebészdoktor saját speciális műtéti beavatkozását hirdette, a kecskeszövetek beültetése állítólag nagyon jótékonyan hatott a férfiak szexuális állóképességére.

A hadseregbe beletört McCarthy foga

Ám az több mint túlzás, hogy McCarthy bukását Murrow idézte volna elő. A hadsereg a republikánus szenátornak is túl nagy falat volt. Csak látszólag sikerült elsimítania Ralph W. Zwicker tábornokkal való összetűzését. A többszörösen kitüntetett háborús hőst a szentátor ötéves gyerek színvonalán állónak titulálta, mikor albizottságában arról faggatta, ki léptette elő az alá tartozó – gyanús – fogorvost, akinek mint orvosnak a szabályzat szerint járt az automatikus előléptetés. A hadsereg vezetése azonban hamarosan megtalálta a fogást McCarthyn – az áprilisban kezdődő Hadsereg-McCarthy meghallgatások témája az volt, vajon a szenátor bevetette-e befolyását volt gyakornokának érdekében. Mint kiderült ő személyesen nem, de közeli munkatársa, Roy Cohn igen. A szenátor szereplése – amelyet az ABC társaság élőben közvetített – Murrow-nál jóval nagyobb kárt tett McCarthy renoméjában. Népszerűsége a januári 50 százalékról 1954 júniusára 34 százalékosra zuhant.

A Rosenberg-házaspár (wikipedia)

A Rosenberg-házaspár (wikipedia)

Republikánus párttársai sem kedvelték osztatlanul. Konfliktusos volt viszonya Eisenhower elnökkel is, aki törekedett a szenátor háttérbe szorítására, de a politikai realitások azt diktálták, nyíltan ne szakítson vele. Pedig McCarthy 1954-ben már a demokraták húsz évnyi árulása (1933 és 1953 közt a Demokrata Párt kormányzott az USA-ban) után 21 évnyi árulást kárhoztatott. Vagyis „hozzácsapta” Eisenhower „bűneit” Rosseveltéihez és Trumanéihoz. 1954 őszén a szintén republikánus Flanders szenátor kezdeményezte McCarthy szenátusi megrovását, ezúttal sikeresen. Igaz a Flanders által összeállított 46 pontból csak kettőben marasztalták el a nagy kommunistavadászt. A 67:22-es szavazati arány azonban egyértelmű bukást jelentett McCarthynak, aki a perifériára szorulva, kvázi kiközösítetten, de 1957-es haláláig a szenátus tagja maradt.

A szenzációs erősebb a fontosnál

A Jó estét, jó szerencsét feszegeti az újságírói szerepvállalás kérdéseit. A filmet Murrow 1958-as televíziós szakmai körökben mondott beszéde foglalja keretbe. Ebben leginkább az olcsó szórakoztatást nyújtó szappanoperák, vetélkedők, a szponzorok csupán nézettségre fókuszáló értékrendje ellen emelte fel a szavát. A kereskedelmi televíziózás Murrow-t is kompromisszumokra kényszerítette. A See it now adásainál jóval népszerűbb volt Person to person (Szemtől szembe) című műsora, amelyben a New York-i stúdióból folytatott negyedórás könnyed beszélgetéseket Hollywood sztárjaival és más hírességekkel, néha tudósokkal, politikusokkal is.

Nem hiába veti oda a McCarthy-anyag után neki főnöke, hogy ezer Rin-Tin-Tin interjúval fogja ezt jóvátenni. A See it now-t hamarosan megritkították, majd 1958-ban levették a műsorról – de nem a McCarthy-affér miatt. Egyszerűen kihátrált mögüle a főszponzor amerikai alumíniumóriás – miközben virágoztak a kvízműsorok. Az 1955-ös év legnépszerűbb televíziós terméke a CBS-en a 64 millió dolláros kérdés volt – állítólag Eisenhower elnök se szerette, ha adás közben zavarták.

Azt, hogy a tisztán üzleti alapon építkező sajtó, illetve média nem képes ellátni az állampolgárt azokkal az információkkal, amelyek a közösség tagjaként, választóként szükségesek számára, 1947-ben mondta ki a Sajtószabadság Bizottság (Hutchins-bizottság). A Robert Hutchins chicagoi professzor vezette testület kiemelte, hogy a rendkívülinek a jellemzővel, a szenzációsnak a fontossal szemben előnyt biztosító sajtó elfeledkezik a média társadalmi felelősségéről. Azt hangsúlyozta: a szerkesztőségeknek a nézőnek, a hallgatónak, az olvasónak kell elsősorban megfelelniük, nem pártoknak, kormányoknak és hirdetőknek.

Ezt követően vált az angolszász újságírás egyik kulcsszavává az objektivitás, amelyről Murrow stábja is elvitatkozgat a filmben. A tárgyilagos, pártatlan, pontos, kiegyensúlyozott, hírértéknek megfelelően szelektált tájékoztatás elvét ugyanis nem lehet mindig egyértelműen megvalósítani. Objektív lesz-e a tájékoztatás, ha megszólaltatjuk – pár mondatban – mindkét felet, ám mondanivalójukat nem szembesítjük a tényekkel? Egyenlően kell-e mérni, amikor az egy-egy álláspont nyilvánvalóan hamis, csúsztat vagy más társadalmi normákba ütközik? A szintén az angolszász újságírásban gyökerező őrkutya (watchdog) felfogás, amelynek első aranykora a századfordulós úgynevezett trágyahordó-zsurnalizmus (muckraking journalism) volt, azt diktálja, hogy az újságíró a hatalom ellenőreként lépjen fel – de ne egy másik párt, hanem a társadalom képviseletében. A film ezt az alapállást is igyekszik aláhúzni.

A történelem ismétli önmagát?

Van azonban a közismerten liberális, Obama-párti George Clooney filmjének egy másik nyilvánvaló üzenete is. 2001 után az amerikai társadalom hasonló helyzetben találta magát, mint a II. világháború után: a társadalmi pszichózis alapjául azonban nem a kommunista-veszély, hanem a terrorizmustól való félelem szolgált. 9/11 után George Bush másfél hónap alatt elkészíttette és elfogadtatta a „hazafias törvényt” (Patriot Act), amely több alkotmányos alapjogot szűkít vagy sért, ahogy rendre az alkotmányos jogokat feszegették az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságok.

A terror ellen viselt háborúban újjászületett az 50 évvel korábban használt retorika is: a kormányzat megnyilvánulásaiban és a hozzá közel álló sajtóban az ellenség segítőjeként, a nemzeti egység lerombolóiként skatulyázták be azokat, akik kétségbe vonták a módszereket, a szabadságjogok korlátozását, a háborús hisztériakeltést vagy Irak megtámadását.

Miközben az ekkor kialakult légkör McCarthy szenátor tevékenységének újraértékeléséhez is alapot teremtett. A történészeket ebben két új forráscsoport – a McCarthy-féle bizottság meghallgatásainak és a brit-amerikai titkosszolgálatok szovjet hírszerzés elleni akciójának, a Venona-projektnek az anyagai nyilvánossá váltak. Ezek alapján több történész is állítja, hogy a valós szovjet kémtevékenység szélesebb körű lehetett, mint azt az elmúlt évtizedekben feltételezték. McCarthy publicista védelmezői azonban a szenátor teljes „rehabilitációját” követelik, és mind bukását mind az utókor ítéletét az „ösztönös” liberális árulásnak és ármánykodásnak tulajdonítják.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.