Élet-Stílus

Merre billenti a mérleget Horthy?

admin
admin

2011. 04. 14. 06:40

Zsidóüldözés, deportálás és a budapesti zsidóság megmentése. A háborúból való kimaradás, az etnikai határok visszaállítása és a magyar 2. hadsereg tragédiája. A német megszállás legalizálása és a cserébe nyert hét „nyugodt” hónap. Hogyan ítéljük meg Horthy Miklóst, akinek pozitív és negatív döntéseit ugyanazon eseményekből vezetik le? Egy biztos, sorskérdésekben, kritikus helyzetekben tétovázott. A Sanoma Média kiadó Best of 1990-2009. emlékkönyvének aktuális számából merítettünk.

A címben álló kérdést természetesen mindenkinek magának kell megválaszolnia, de csak némi gondolkodás után. Vitéz nagybányai Horthy Miklóst és a nevét viselő korszakot a többség ugyanis ma is érzelmi alapon értékeli. Egyeseknek a kommunista idők állandósult jelzője, a „horthy-fasiszta” adja gondolatai vezérfonalát, míg mások éppen ellenkezőleg ítélnek, szemellenzőjük mellett nem szűrődnek be a negatívumok. Márpedig a helyzet sokkal érdekesebb, ha elfogulatlanul próbálunk hozzá közelíteni: kiderül ugyanis, hogy Horthy legtöbbet hangoztatott hibái és bűnei sokszor egybeesnek erényeivel. Mielőtt az egyes szempontokat bemutatnánk, ki kell emelni: a történelmi szereplőket és eseményeket csakis az adott kor viszonyai között szabad szemlélni, mai értékrendünk, utólagos tudásunk visszavetítése torzításhoz vezet.

Horthy Miklóst 1993. szeptember 4-én temették újra Magyarországon. Erről és más érdekességekről, történelemről és bulvárról olvashat az 1993-as évből a Best Of 1990-2009. emlékkönyv-sorozat aktuális számában. A Sanoma Budapest kiadó emlékkönyvét keresse az újságárusoknál. A sorozat egy-egy évet feldolgozó számai kéthetente, az adott év legnagyobb slágereit tartalmazó CD-melléklettel jelennek meg.
Horthy király?

Kezdjük ott, hogy az idegen megszállás alatt álló, a háború, a forradalom és bolsevik diktatúra zűrzavarában a feje tetejére állt országban egy erős kézre volt szükség, amellyel a győztes nagyhatalmak megköthették a békeszerződést. Egyetlen ember volt, aki mögött fegyveres erő állt, akit a magyar vezető réteg és a nyugati diplomaták is kompromisszumként tudtak elfogadni, és akire, tegyük hozzá, a britek igazi gentlemanként tekintettek. Ő volt Horthy Miklós tengernagy, Ferenc József egykori szárnysegéde. Bár felmerült az idős gróf Apponyi Albert neve is a kormányfői posztra, de ő nem vállalta a megbízatást.

Az ország államformája megmaradt királyságnak, a nemzetgyűlés pedig 1920-ban kimondta: amíg az államfői hatalom gyakorlásának mikéntjét véglegesen nem rendezik, a teendők „ideiglenes ellátására” kormányzót választanak. A „pusztulás és végenyészet szélére jutott ország megmentésében szerzett” érdemeiért márciusban be is iktatták Horthy Miklóst.

Horthy Miklós bevonul Budapestre (1919):

A továbbiakban világossá vált, hogy még a királypárti politikusok sem tudnak megegyezni a leendő uralkodó személyéről tekintve, hogy a Habsburg-ház elvesztette esélyét a visszatérésre IV. Károly két elbukott restaurációs kísérletével. Így a kormányzói tisztség lassan megcsontosodott. Több alkalommal bővítették a kormányzó jogkörét, aki csaknem uralkodói hatalommal bírt. A tengernagy azonban nem is akart többnek látszani: a budai királyi palotában például az ország nádorának fenntartott szárnyban rendezkedett be, nem volt hajlandó a királyi lakosztályt birtokba venni.

Nem lehet megkerülni a kérdést, hogy 25 éves regnálása alatt Horthy nem törekedett-e dinasztiaalapításra, főleg hogy – bár viták után és korántsem egyöntetű szavazást követően – 1942-ben fiát, Horthy Istvánt nevezték ki kormányzó helyettesnek. Az erről szóló törvény azt mondja, hogy a kormányzói szék megüresedése esetén jogköreit helyettese veszi át addig, amíg az új kormányzó le nem teszi az esküt. Vagyis nem követi automatikusan a hatalomban – ez az egyik. A másik, hogy István halála után nem jelölték a kisebbik fiút, Miklóst a tisztségre. Egyes pletykák szerint főleg Horthy felesége és menye szorgalmazta a Horthy-fiú esetleges királlyá választását is, ám erre nincs bizonyíték. Az igazság valószínűleg középen van: a kiváló brit és amerikai kapcsolatokkal rendelkező Horthy Istvánt „helyzetbe hozták”, készülve a kiugrásra és az angolszászokkal kötendő különbékére.

Demokrácia és „fehérterror”

A korszakban korlátozottan érvényesülő demokrácia kétségtelenül visszalépés a Friedrich István által bevezetett, Európa legdemokratikusabb választójogától, de nem az a korszak általános trendjéhez képest, hiszen Franciaországban például az összlakosság 28 százaléka volt csak szavazásra jogosult 1926-30 között. Magyarországon ez 27 százalék volt ugyanekkor. Bár időről-időre felmerült a választójog liberalizálása, a mérsékelt politikát folytató kormányzó elit azonban ezt késleltette.

A magyar társadalom politikailag még nem eléggé érett meg az egyenlő és titkos választójog bevezetésére – utalt Bethlen István miniszterelnök a szélsőségek jelentette veszélyre. „Mi demokráciát akarunk, de nem a nyers tömegek uralmát, mert azok az országok, ahol a tömegek uralma vált úrrá az egész nemzet felett, a pusztulásnak vannak kitéve.” – mondta Bethlen. A lényeg: voltak Magyarországnál sokkal demokratikusabb nyugati államok a kor Európájában, de inkább a magyar példa volt az általános.

Nem szorul sok magyarázatra Horthy szerepe az úgynevezett „fehérterror” kapcsán. Bár a kormányzó nem támogatta, sőt többször fel is szólította a tiszti különítményeket akcióik beszüntetésére, de indokolatlanul hosszú ideig várt, és csak Apponyi, Bethlen és Teleki befolyására lépett fel kellő szigorral ellenük. Sokkal árnyaltabb viszont az egyik legsúlyosabb vád Horthy ellen: a zsidóüldözés. A kormányzó antiszemita volt, úgynevezett szelektív antiszemita, ami nem magának az embernek szólt.

Antiszemita, de nem gyilkos

Horthy Miklós

Horthy Miklós

Fenti fogalom alapján magyarnak ismerik el az „elmagyarosodott”, a „nemzet számára hasznos” zsidókat, de akár törvényi úton is korlátozni kívánják az általuk gyökértelen bevándorlónak tekintetteket, a „zsidó befolyás” visszaszorítása érdekében pedig bizonyos fokú jogfosztást is megengednek. A XX. század elején és főleg a tanácsköztársaság után a magyar társadalmat jól érezhető antiszemitizmus hatotta át, miként a „civilizált nyugat” mondhatni minden szegletét.

Ez egész Európában a középkori vallási, és nem faji diszkriminációra tekintett vissza, azaz jó részben inkább izraelita-ellenesség volt. Ez a közhangulat szülte az először vallási, majd később faji alapon diszkrimináló hazai zsidótörvényeket, amelyek ellen az államfő nem emelt kifogást, aláírásával szentesítette azokat. Hangsúlyozni kell azonban, hogy sokszor a Harmadik Birodalommal is dacolva Magyarországon a zsidó származású emberek személyi és vagyonbiztonságban éltek egészen az 1944. március 19-ei német megszállásig.

Miként a zsidótörvények életbe lépése, úgy a fent említett védettség is Horthy Miklósnak köszönhető, a zsidók fizikai megsemmisítése semmiképpen nem fért össze a kormányzó erkölcseivel. Fenti elvekből adódott, 1941 nyarán 10-20 ezer, a visszacsatolt Kárpátaljáról származó, vagy Lengyelországból, Csehszlovákiából menekült, „hontalannak”, „rendezetlen állampolgárságúnak” nyilvánított zsidót gyűjtöttek össze Magyarországon. A cél az volt, hogy a német megszállás alá került keleti területekre toloncolják át őket. Így is történt, ám a nácik sajátos eszközeikkel oldották meg a deportáltak további sorsát: 1941 augusztus végén Kamenyec Podolszkijban az SS 23 600 zsidót lőtt agyon, közülük 10-15 ezer főt Magyarországról deportáltak. A továbbiakban pedig megtiltották a magyaroknak a zsidók kitoloncolását.

Jogos a kérdés, hogy a magyar vezető réteg, és a zsidók kitelepítésébe végül beleegyező Horthy tudták-e, milyen sors vár ezekre az emberekre. Azt biztosan tudták, hogy jobb élet nem, de ez nem is érdekelt senkit, a lényeg az volt, hogy megszabaduljanak a menekültektől. Arra azonban nem számítottak, hogy ez egyet jelent a halállal: innentől kezdve a kormányzó igyekezett elkerülni, hogy magyar zsidókat a nácik kezére adjon. Az 1944 tavaszán lezajlott deportálások kapcsán is felmerül Horthy felelőssége.

Bár Magyarország 1944 közvetlen német megszállás alá került, amely kormányváltással és a kormányzó politikai mozgásterének jelentős szűkülésével járt. Mindenesetre a nácik néhány hónap alatt mintegy 430 ezer magyar zsidót, gyakorlatilag a teljes vidéki zsidóságot deportálták. A kormányzó ekkor a helyén volt, bár a közügyektől tudatosan távol tartotta magát, a kormány rendeletekkel kormányzott, az államfő a törvények ellenjegyzését is megtagadta. Egyfajta struccpolitika volt ez: nem vett tudomást az eseményekről, ezzel mintegy a felelősséget sem vette magára. Talán így akart feddhetetlen tárgyalópartner maradni a nyugat, és tiszta kezű vezető a magyar nép szemében.

Máig homályos, hogy pontosan ki és mit tudott ekkor a haláltáborokról, de illúziókba ne ringassuk magunkat, a koncentrációs táborok léte és a népirtás legalábbis sejthető volt, mégha akkor sokan „zsidó hisztériának” bélyegezték is. A hivatalos német indoklás szerint a zsidókat munkatáborokba szállították, Magyarország többek között ezzel a „kölcsönmunkaerővel” járult hozzá a háborús erőfeszítésekhez. A magyar hatóságok Kassáig kísérték a transzportokat, ezután elméletben nem volt rálátásuk az emberszállítmányok további sorsára.

Több dokumentum is bizonyítja, hogy – főleg hazai egyházak és a pápai nuncius nyomására – Horthy felemelte a szavát a zsidóellenes intézkedések „túlzásainak enyhítésére”. Júniusban a deportálásokat vezető két belügyi államtitkár, Baky László és Endre László leváltását, a visszaélések felszámolását és a keresztény hitre tért, asszimilálódott, illetve a gazdaságilag hasznos foglalkozást űző zsidók elszállításának leállítását követelte a miniszterelnöktől.

A kormányzó végül komoly nyugati nyomásra a sarkára állt, és június elején katonai erő felvonultatásával megakadályozta a budapesti zsidók elszállítását. Maga Horthy Miklós úgy tudta, a fővárosban 170 ezer zsidó él, és még legalább 110 ezren rejtőzködtek magyar barátaiknál. Emlékirataiban úgy fogalmazott, hogy amint június első napjaiban értesült a gázkamrákról, azonnal megpróbált cselekedni, ám „Budapesten és környékén kívül semmilyen eszközzel sem rendelkeztem, amellyel a németek és a belügyminisztérium közös tevékenységét keresztezhettem volna”. Mi lett volna, ha már korábban elszánja magát az erélyes fellépésre? Nem tudjuk, de két szélsőséges eredmény képzelhető el: vagy sikerül megmenteni minden zsidó származású magyar állampolgárt, vagy a németek erőszakkal eltávolítják és azzal a teljes hazai zsidóság sorsa megpecsételődik.

Letartóztatott zsidó nők Budapesten a nyilas hatalomátvétel után (wikipedia.hu)

Letartóztatott zsidó nők Budapesten a nyilas hatalomátvétel után (wikipedia.hu)

Tény, hogy a háború után emigráns hazai és külföldi zsidó szervezetek és magánszemélyek is jelentős adományokkal segítették a kormányzót száműzetése éveiben. E nélkül a támogatások nélkül szó szerint éhezésre lett volna ítélve.

Legalizálta a megszállást, de százezreket mentett meg

Felmerül a kérdés, hogy a kormányzó miért tűrte el az ország megszállását, miért nem mondott le 1944. március 18-án, miután Hitler közölte vele a tényeket? Hiszen azzal, hogy tisztségében maradt, legalizálta a náci bevonulást, a németbarát kormányok tevékenységét és mindazt, ami ezzel járt. A háború után ez nagy kárt okozott Magyarország megítélésének.

A kérdésre érdemes elfogadni Horthy válaszát: „Tisztában voltam vele, hogy lemondásom nemcsak Magyarország megszállását nem akadályozza meg, hanem még jó alkalmat is ad Hitlernek arra, hogy százszázalékosan náci-nyilaskeresztes irányú kormányt ültessen nyeregbe. … Úgy gondoltam, hogy amíg helyemen maradok … nem vonhatják el parancsnokságom alól a honvédhadsereget és nem olvaszthatják be egyszerűen a német véderőbe. … a nyilaskeresztesek hatalomra segítését is aligha kockáztathatják, akiknek uralma hazánkban nemcsak számtalan magyar hazafi, hanem 800 000 zsidó és több tízezer menekültpusztulását is jelentené.” Pedig a lemondást komolyan fontolgatta: „Bizonyára sokkal, de sokkal kényelmesebb lett volna számomra, és egyúttal számos szemrehányástól is megkímélhettem volna magam, ha egy hatásos gesztussal elhárítom magamtól a további felelősséget és visszavonulok. Azt azonban nem tehettem, hogy a süllyedő hajót éppen akkor hagyjam el, amikor legjobban rászorul kapitányára”.

Háborúba vitt a revízió

Horthy Miklós kormányzó és az általa kinevezett kormányok a trianoni békediktátum aláírása után azonnal meghirdették a revíziót, és politikájukhoz minden körülmények között következetesen ragaszkodtak. A kezdetektől fogva, akkor is, amikor még halvány remény sem volt a célok teljesülésére. Ma már sokaknak nehéz elképzelni, mit jelentett ez a megcsonkított, kifosztott, megalázott nemzetnek az új határ bármely oldalán.

A revíziós politika és a társadalom minden rétegét átható részleges vagy teljes revíziós igény volt az az eszköz, amelynek segítségével az ország túlélhette a traumát és lelkileg talpra állhatott. Nem is beszélve a gyakorlati sikerekről: 1941-re az első világháború után elcsatolt, többségében magyarok lakta területeket az ország visszaszerezte, gyakorlatilag megvalósult az etnikai revízió. Ez azonban veszélyesen közel sodorta hazánkat a Harmadik Birodalomhoz, és a Délvidék visszacsatolása 1941 áprilisában már háborús lépésnek számított.

Nehéz helyzetben nem lépett

A világháborúból egyébként a kormányzó mindenképpen ki akart maradni. 1939-ben visszautasította Hitler kérését, hogy a Lengyelországra támadó német csapatok átutazhassanak Magyarországon, de még az utánpótlás szállítását is megtagadta. A honvédséget folyamatosan fejlesztették, de kizárólag honvédelmi célra kívánták használni: a támadó szovjet hadsereget kellett volna feltartóztatnia addig, amíg a britek és amerikaiak elérik az országot.

A Szovjetuniónak küldött hadüzenet után magyar csapatok megszálló feladatot láttak el szovjet területen, feladatuk a német utánpótlási vonalak védelme és a partizántevékenység felszámolása volt. A magyar 2. hadsereget erős német nyomásra, pattanásig feszített viták után állították ki, majd küldték a keleti frontra. A doni katasztrófa után Horthy kijelentette, hogy nem lesz még egy 2. hadsereg, és utasítást adott az angolszászok felé irányuló béketapogatózások fokozására. A kellő pillanatban ugyanakkor nem volt kellően felkészült, a háborúból való kiugrás kudarcba fulladt.

A Horthy-korszakot több történész szerint inkább Horthy-Bethlen korszaknak kellene nevezni, utalva ezzel Bethlen Istvánra, a kormányzó legbelsőbb bizalmasára, tanácsadójára. Államfői működése alatt Horthy személye, tekintélye mintegy kereteket adott az általa kinevezett miniszterelnökök tevékenységének: a kormányzó napi politikába nemigen szólt bele, de ha valami nem működött, határozottan közbelépett. Tekintélye kikezdhetetlen volt, még Gömbös és Szálasi sem tudott túllépni Horthy tiszteletén, és az is köztudott volt, hogy vele szemben nem lehet politizálni. Ezt XIX. századi neveltetése, 25 éves kormányzósága után maga a kormányzó is „elhitte”, úgy gondolta, hogy amit ő mond, az úgy is lesz: talán ezzel is magyarázható a kiugrási kísérlet kudarca.

„Vétkesek közt cinkos, aki néma”?

„Gyámkodása alatt” a magyar kormányok az első világháborúban legyőzött, majd 1920-ban, megcsonkított, kifosztott országot 1938-ra minden tekintetben Európa középmezőnyébe voltak képesek visszavinni. A kormányzó és egyben az ország legnagyobb tragédiája az, hogy Horthy Miklós nehéz helyzetben képtelen volt erős államférfiként viselkedni.

Ami „személyes bűneit” illeti, ki kell emelnünk, hogy a háborús bűnösök felett ítélkező nürnbergi törvényszék tanúként hallgatta ki, még Sztálin is visszautasította, hogy a vádlottak padjára ültessék. Élete végéig emigrációban élt magánemberként, 1949-től a portugál Estoril városában. Az 1956-os forradalom leverésének hírére apátiába esett, addig kiváló egészsége megromlott. Nyolcvankilenc éves korában, 1957. február 9-én hunyt el, végakarata szerint hamvait addig nem hozhatták haza, míg Magyarország földjén szovjet katonák állomásoznak. A család és a kormány egybehangzó szándéka szerint 1993. szeptember 4-én nem állami tiszteletadás mellett temették újra Kenderesen. A szertartáson – magánemberként – az addigra nagybeteg Antall József miniszterelnök felesége és fia is tiszteletüket tették.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2014. március 27.
Vancsura István, a NAV megszüntetett Kiemelt Ügyek Igazgatósága RAPID ellenőrzési főosztályának volt vezetője (j) és Horváth András, volt adóhivatali dolgozó a Levegő Munkacsoport Áfabotrány: kitálal egy volt NAV-vezető címmel tartott sajtótájékoztatóján Budapesten a MagNet Házban 2014. március 27-én.
MTI Fotó: Soós Lajos
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.