Nem születik film 1964-ben az 1879-ben zajlott angol-zulu háború egy apró kis epizódjáról, ha a hatvanas évek elején nem hullik szét Nagy-Britannia afrikai gyarmatbirodalma, és nem Cy Endfield rendezi meg, ha a hidegháború kiéleződésével nem jelenik meg egy Joseph McCarthy nevű wisconsini szenátor, hogy „szent szenvedéllyel” leplezzen le minden kommunistát az Egyesült Államokban.
anno filmklub
A Politikatörténeti Alapítvány Anno Filmklubja történelmi sorozatának tizenegyedik vetítésén Cy Endfield 1964-ban készült Zulu című filmdrámáját mutatta be. Az angol-zulu háborút brit szempontból bemutató némileg propagandisztikus alkotás hátterének megvilágításában és értelmezésében Búr Gábor történész volt a közönség segítségére.
A britek legnagyobb kapitulációja
Ám a második világháborút követően elnyerte a függetlenségét a brit korona ékszere, India, majd az ázsiai területek elvesztése után 1957-ben Ghana Afrikában is megnyitotta a sort, és 1964-ig önállósult Nigéria, Szomália, Sierra Leone, Tanganyika, Uganda, Kenya és Zanzibár. Sőt 1961-ben Dél-Afrika kilépett a Nemzetközösségből, miután a szingapúri csúcstalálkozón elfogadták, hogy a brit nemzetközösségi tagság feltétele a faji egyenlőség elismerése. Volt mit szépíteni a másodlagos hatalommá zsugorodó ország renoméján a világháború egy rendkívül kínos kudarca okán is: 1942 februárjában a brit, ausztrál és indiai erők feladták a bevehetetlennek hitt, és a két világháború közt jelentősen megerősített szingapúri erődöt.
Mindezt egy olyan 30 ezres, fogyatkozó tartalékokkal rendelkező japán hadsereggel szemben, amelynek vezetője, Tomoyuki Yamashita kényszerű blöffből szólította fel megadásra a háromszoros létszámfölényben lévő védőket. A „brit történelem legnagyobb kapitulációja” révén a japánok megszerezték az értékes támaszpontot és 80 ezer hadifoglyot ejtettek.
Cy Endfield pedig ott került a történetbe, hogy a Pennsylvániában született, Yale-en tanult rendező, aki mellesleg igen tehetséges bűvész is volt – akit e képessége miatt csábította az 1930-as években Orson Welles az akkori 5 filmnagyhatalom, a King-Kongot, az Aranypolgárt vagy a Fred Astaire–Ginger Rogers filmeket jegyző RKO (Radio-Keith-Orpheum) érdekeltségébe tartozó vállalkozáshoz – a hollywood-i baloldali értelmiség egyik, igaz nem központi, figurája lett. Az 1950-ben a rendezésében készült Alvilági történet a háború utáni évek bűnt, erőszakot, erkölcstelenséget középpontba állító film noir stílus tipikus képviselője volt.
Zulu harcosok a XIX. század végén. Forrás: wikipedia.org
Endfield a korabeli sajtóviszonyok és korrupció éles kritikáját vitte vászonra a munkáját a nagyvárosi lapnál elveszítő, alvilági pénzen kisvárosi lapot indító, egy gyilkossági üggyel magát a rivaldafénybe visszaküzdő újságíró sztorijával. A rendezőt a következő évben az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt kommunistaként nevezték meg, így a Hollywood-i stúdiók feketelistára tették – ahhoz, hogy a szakmájában munkához jusson, kénytelen volt áttenni Európába a székhelyét.
A zuluk nem akartak háborút
Rorke’s Drift, a misszionárius állomáshely melletti helyőrség persze nem volt Szingapúrhoz mérhető, ahogy a másfélszáz védővel szemben álló 4000, többnyire dárdával és pajzzsal felfegyverzett, de bizonyos számú puskával is rendelkező zulu sem jelentett a japán légierővel összevethető minőséget. A számbeli különbség mégis alkalmassá tette az 1879. január 22-i ütközetet arra, hogy Endfield hőseposzt faragjon belőle, elég szabadon bánva a fő- és mellékszereplők jellemrajzával. Különösen úgy, hogy az ostromot közvetlenül megelőzte az isandlwana-i csata, ahol a zuluk földjére betörő brit csapatok csúfos vereséget szenvedtek az afrikai harcosoktól.
A jelentős számbeli fölényben lévő – legalább 20 ezer fős – zulu sereg támadása felkészületlenül érte az Isandlwanánál kialakított brit tábort, és több taktikai, hadvezetési hiba is közrejátszott abban, hogy 1300 brit katona életét vesztette. Egy ebben a csatában be nem vetett 4000 fős zulu csapat ütött rajta még ugyanazon a napon a Rorke’s Drift-i állomáson. Igaz, ez a nagy győzelem utáni felindulásból elkövetett magánakciónak tekinthető: a támadást vezénylő Dabulamanzi kaMpande herceg féltestvére, Catewayo király utasítása ellenére kelt át a folyón az 1843 óta brit gyarmatként kormányzott Natal területére.
Catewayo ugyanis nem akarta ezt a háborút, amelyet a helyi brit gyarmati vezetés provokált ki London egyetértése nélkül. A háború közvetlen kiváltó oka egy határvita volt, amely még a búr állam Transvaal és a zuluk között alakult ki az 1860-as években, és 1869-ben a Sir Theophilus Shepstone, natali brit kormányzó közbenjárásával rendeztek a zuluknak kedvezően. Időközben a brit kormány újfajta terveket szőtt Dél-Afrikával kapcsolatban: a gyarmatügyi miniszter, Henry Herbert Carnarvon gróf az itt fekvő brit területeket és államokat egy Kanadához hasonló, önkormányzattal rendelkező államszövetséggé kívánta alakítani.
Az 1867-es sikeres brit észak-amerikai törvény után egy évtizeddel Sir Bartle Frere kapta a megbízást, hogy mihamarabb hozza tető alá a dél-afrikai államot. E tervnek azonban útjában álltak mind a független búr köztársaságok (Transvaal, Orange), mind a zuluk királysága. Így amikor 1877-ben – a zulu veszélyre hivatkozva – Shepstone sikeresen „rávette” a transvaali-i búrokat, hogy adják fel függetlenségüket, a brit adminisztráció már egészen más szemmel tekintett a vitatott területre.
A zuluk számára elfogadhatatlan 1878-as határrendezés után Frere olyan ultimátumot – közte a zulu hadsereg feloszlatása és a zulu királyság alávetése egy brit helytartónak – adott, amely felért a zulu függetlenség feladásával. Az ultimátum lejártával kezdődtek meg a harcok, amelyet a Benjamin Disraeli az afganisztáni gyarmati háborúval és a kelet-európai ügyekkel terhelt kormánya el akart kerülni.
A nemes vademberek
Dabulamanzi kaMpande herceg. Forrás: wikipedia.org
Endfield a ma 10–11 milliós, a nemzetté váláshoz a dél-afrikai népek között legközelebb járó zulukat nemes vadembereknek ábrázolta, rettenthetetlen harcosoknak, akik méltóak a közönség elismerésére bátorságuk, szervezettségük, kitartásuk miatt. Láthatunk zulu násztáncot többszáz harcos és szűz között, illetve harci dalt, mintha edutainment csatornának készült dokumentumfilm-betéteket szúrt volna közbe a rendező, ám beszédjüket nem szinkronizálta, motivációjukat nem mutatta be. Persze a kezdő képsorokon a zulu menyasszonyok félmeztelen keblekkel lejtett násztánca egyben a kasszasiker garanciája is volt a hatvanas években.
A fenti, 1964-es szemlélet ugyanakkor még sokban a klasszikus gyarmati gondolkodást idézi, és nemigen tér el a Pesti Hírlap 1879-es leírásától: „testileg s szellemileg messze fölötte állanak a szomszéd néptörzseknek. Nagyfokú értelmi tehetségük van, mely tekintetben hasonlítanak az észak-amerikai vadakhoz. Bölcsek a tanácsban és vitézek a harcban, éleseszűek, ravaszok, nemeslelkűek, a legcsekélyebb jótettért hálásak s jó hazafiak.…Természeti tehetségeik dacára a zulukafferek ma ép oly műveletlenek, mint századokkal ezelőtt. Civilizációjuknak egyetlen vívmánya a lőfegyver, melyet legújabb időben az assagai (hajítódárda) helyett használnak harcaikban.” Igaz, az európai olvasónak szánt ábrázolásban a nagyívű sémák helyét itt-ott átvették a pikáns részletek: így az európai ember el lehet bűvölve „a zulu Venusok szépsége által, kik egy kicsit veszekedők, nagyon csalfák, de az égi zulu birodalomban szappanfélékben uralkodó szükség miatt felettébb „illatosak”.
A „zulu Venusok” szépségével a forgatás idején is ajánlatos volt vigyázni, mert a filmet – ha nem is az eredeti helyszínen – de Dél-Afrikában forgatták, az ereje teljében lévő apartheid rezsimben viszont a feketékkel folytatott nemi viszonyt a törvény tiltotta, börtönbüntetéssel sújtotta. Ilyen incidensről nem tudunk, de a forgatócsoportot enélkül is sok kritika érte, amiért a fajüldöző rendszerrel egyáltalán szóba állt.
Mint ahogy hevesen támadták a film zulu „főhősét” alakító Mangosuthu Buthelezit, aki egyben a 20. század második felének legjelentősebb zulu politikusa, és nem mellékesen Catewayo király dédunokája. Buthelezi 1970-ben elfogadta a dél-afrikai KwaZulu tartomány vezetését, amiért a Fekete Öntudat Mozgalom kollaborációval vádolta. A tartományi autonómiát létrehozó törvény ugyanis a zulukat KwaZulu polgáraivá nyilvánította, egyben a Dél-Afrika más területein élő több százezernyi zulut is megfosztotta dél-afrikai állampolgárságától. 1975-ben Buthelezi formálisan is eltávolodott az Afrikai Nemzeti Kongresszus pártjától, amikor létrehozta saját szervezetét, az Inkatha Szabadság Párt elődjét.
A búrok is ellenségek
A zulu vezető alapvető kérdésekben nem értett egyet az AFN-nel, sem a fegyveres gerillaharc politikájával, sem a Dél-Afrika elleni szankciók követelésével. A szembenállás a nyolcvanas években és a kilencvenes évek első felében mintegy 5 ezer áldozatot követelt, és a feszültség csak Nelson Mandela és Buthelezi 1994-es találkozója után enyhült, amikor utóbbi a belügyminiszterséget is elvállalta a fehér uralom utáni első kormányban. Szintén a gyarmati idők határozták meg a búrok filmbéli ábrázolását. Az egyik főhős, az isandlawai csatát túlélő, Gert Adendorff ugyan végigharcolta az ostromot, de a natali búr lovasszázad – Endfield rendezésében – a zulu fegyveresektől félve cserbenhagyta a helyőrség védőit. Valójában a búr lovasok őrt álltak a közeli hegyen, és össze is csaptak az érkező zulu sereg előőrsével, és csak ezután távoztak – fáradtan, és muníció híján.
A csata Rorke’s Driftben. Forrás: wikipedia.org
A búrok a Holland Kelet-Indiai Társaság által birtokolt Fokföldre a 17. századtól érkező holland és kisebb részben német telepesek leszármazottai, akik a 19. században – különösen miután a britek Fokföld után elfoglalták Natalt is – fokozatosan terjeszkedve létrehozták a búr szabad államaikat, többek közt Transvaalt és Orange-ot. Ez a vándorlás alapvető volt a búr (a szó jelentése farmer) identitás kialakulása szempontjából, és bár az 1850-es években a britek elismerték függetlenségüket, két évtizeddel később már nem tartották magukat a korábbi egyezményekhez.
A brit vélemények változását a Transvaal, Natal és Orange államok határán fekvő Kimberley térségében talált gyémántkristály idézte elő. Az 1871-es gyémántleletet már igazi roham követte, ezrek érkeztek a gyors meggazdagodás reményében, egyben területi vitát generálva az érintett államok között. A gyémánt ígérete azonban a Brit Birodalom irányítói is úgy látták, érdemes vállalni a dél-afrikai területek szisztematikus gyarmatosítását, hiszen addig ottlétük értelmét Fokföld és az indiai tengeri kereskedelem útvonalának biztosítása jelentette. Ez utóbbi azonban a szuezi csatorna megépülésével elvesztette jelentőségét.
Ez volt a háttere annak, hogy a zulu háború után közvetlenül, 1880-ban az angolok és a függetlenségét visszakövetelő transvaali búrok között is háború tört ki, amelyből a lóháton rendkívül mozgékony és remekül célzó búr farmerek milíciái kerültek ki győztesen. Az 1881. februári majuba hill-i ütközetbeli vereség felért az isandlawai csatában kapott pofonnal. Az 1899-ben kezdődő második angol-búr háború már a világ legkiterjedtebb – 1886-ban felfedezett – aranylelőhelyei feletti uralomért folyt.
Riadt patkányok?
Isandlwana után, midőn a hírek mintegy három hét múltán eljutottak a kontinens lapjaiig, fél Európa a lándzsás vademberek által legyőzött briteken élcelődött. Talán ennek is tudható be, hogy a brit hadvezetés igyekezett felturbózni a Rorke’s Drift-i csata jelentőségét, így a védők közt 11 Viktória-keresztet osztott ki. Az 1856-ban, a krími háború idején alapított katonai kitüntetés a legmagasabb elismerés, amely az ellenséggel szemben tanúsított bátorságért adható.
Magát a bronz keresztet két, a Krímben, a balaklavai csata során zsákmányolt orosz ágyúból öntik, ami a forgatás során kisebb bonyodalmat is okozott: Endfieldet ugyanis addig ugratták azzal, hogy az általa szenvedélyesen gyűjtött Viktória-keresztek hamisítványok, hogy bevizsgáltatta a fémet. Ott viszont az derült ki, hogy azok kínai bronzból készültek. Később tisztázódott, hogy anno az oroszok a kínaiaktól zsákmányolták az ágyúkat.
A kitüntetés értékét mutatja, hogy 11-nél több Viktória-keresztet mindössze két ütközetet követően osztottak ki, és 1945 óta összesen csupán 13 alkalommal jutalmazták vele a brit katonák hősiességét. A dél-afrikai brit haderőt 1879-ben átvevő Sir Garnet Wolseley meg is kérdőjelezte a Rorke’s Drift után két kézzel szórt érdemrendeket, mondván a helyőrség tagjai nem tettek mást, mint menekülési lehetőség híján riadt patkányként védték az életüket.
A „kármentés” elméletet erősíti a Pesti Hírlap tárcája is, egy olyan kormány képét felrajzolván, amely hatalmát az ellenzék tehetetlenségének köszönheti. Vagyis a cikkíró szerint az isandlawai csatában elszenvedett brit vereség normális esetben Disraeli bukását hozta volna: „Az angol közvélemény rendkívül fel van háborodva a tugelai csatavesztés következtében a kormány ellen, amely okvetlenül megbukik most, hacsak ellenfeleik nem volnának oly minden bírálat alattiak, mint aminő a mai angol ellenzék.”
Következő alkalommal az Anno Filmklub 2011. március 30-án, szerdán jelentkezik, amelynek keretében Oliver Hirschbiegel A bukás – Hitler utolsó napjai 2004-ben bemutatott filmdrámáját tekinthetik meg az érdeklődők Ormos Mária történész professzorasszony társaságában. A filmklubon a részvétel ingyenes.
