Százharminc méterrel magasodik a Duna fölé egy hegy, amely tanúja volt a magyarság egyik első szabadságharcának, majd 1100 év múlva a tetején álló emlékművel búcsúztatta az ország utolsó megszállóit. Mint az lenni szokott a Kárpát-medencében, a Gellért-hegy is természetesen lakott terület volt már a Krisztus előtti időkben. A Kelta eraviszkusz törzs épített itt sánccal megerősített települést a hegy északi lejtőin. A folyó felől védő meredek sziklafalak és az összeszűkülő Dunán nyíló átkelési lehetőség igen értékessé tette ezt a területet.A hegy a X. században már a magyarság történelmében vált szimbólummá. Miután ugyanis Szent István a latin kereszténység felvételére szorgalmazta népét, egyeseket kényszerítve is, kötelezővé tette a templomba járást, a keresztény ünnepek megtartását, a vértanúk tiszteletét, fiú örökös nélkül hunyt el. Jegyezzük meg, hogy a szent királynak korántsem egy homogén pogány tömeget kellett „erővel megtérítenie”.
A Gellért-hegyen álló Szabadság szobor “megmentéséért” 1991-ben szerveztek demonstrációt. Erről, és más érdekességekről, történelemről és bulvárról olvashat az 1991-es évből a Best Of 1990-2009. emlékköny-sorozat aktuális számában. A Sanoma Budapest kiadó emlékkönyvét keresse az újságárusoknál. A sorozat egy-egy évet feldolgozó számai kéthetente, az adott év legnagyobb slágereit tartalmazó CD-melléklettel jelennek meg.
A társadalom jelentős része addigra már felvette a keresztséget, de vegyesen voltak latin és bizánci keresztények is. István belháborúi leginkább politikai ellenfelei megtörését célozták. Persze ez sokszor a régi és az új vallás közti konfliktusként került be a köztudatba.
Harc az elnyomás ellen
A király tehát unokaöccsére, a velencei dózse és István leánytestvére házasságából született Orseolo Péterre hagyta trónját, benne látta azt az embert, akire rábízhatta a nyugati keresztény irányultságú politika folytatását. Péternek ez annyira „jól sikerült”, hogy Szent István halála után alig hat évvel a Magyar Királyságot III. Henrik német-római császár hűbéresévé tette, ugyanis miután a magyarok fellázadtak zsarnoki uralma ellen, elmenekült, de a császár segítségével visszatért.
1045-ben III. Henrik is megjelent a székesfehérvári király-koronázáson, ahol Péter a fegyverrel visszafoglalt országot hűbérül neki adta, az ezt jelképező lándzsát és szent István koronáját Rómába vitte. A részleteket itt most átugrottuk, a lényeg, hogy Orseolo Péter német és olasz kegyencei segítségével kormányzott, a magyarokat mellőzte és valószínűleg le is nézte.
Fotó: Kummer János / fn.hu (Képgaléria!)
A széles körű elégedetlenség tettre sarkallta a magyarokat: voltak, akik merényleteket szerveztek a király ellen, mások Gellért csanádi püspök vezetésével Vazul száműzött fiait hívták vissza Péter ellen a trónra. A Körösök vidékén, Békés várának ura, Vata vezetésével pogánylázadás tört ki, amely hamar országos méretűvé vált. A hazatérő András, Béla és Levente hercegek megígérték a felkelőknek, hogy visszatérhetnek pogány hitükhöz, és engedélyt adtak nekik Péter támogatói, kegyencei és a keresztények kiirtására. A későbbi I. András részéről mindez csupán taktika volt, Vatáék azonban komolyan vették a szövetséget. Mindez gyászos következménnyel járt.
Egy célért, de ellenségként
A Vazul-fiak üdvözlésére siető Gellért püspököt, Szent Imre herceg egykori nevelőjét és kísérőit pogány csapat támadta meg a mai Budapest-belvárosi templom és a Rudas fürdő közötti pesti rév budai oldalán. Nem ismertek kegyelmet: több egyházi és világi személyt megöltek, egy püspököt csak az időközben megérkező András herceg tudott kimenteni a pogányok kezéből. Támadásuk fő célpontja Gellért csanádi püspök és Szolnok ispán, Vata személyes ellenfelei voltak; ők ugyanis a Vatával szomszédos területek vezetői voltak, ahonnét térítők indultak ki, és ahol a királyi hatalom figyelte a környéket.
A főpapot felvonszolták az akkori Kelen-hegy tetejére, kővel megdobálták, majd a sziklákon keresztül – egyes források szerint hordóba zárva, mások szerint egy taligán – a mélybe taszították. Gellértet 1083-ban, István királlyal és Imre herceggel együtt szentté avatták, halála helyét ma Gellért-hegynek nevezzük. A sziklás orom 1046. szeptember 24-én vált az idegen uralom és elnyomás elleni „szabadságharcnak”, valamint a valahol mélyen egy célért küzdő, de egymást meg nem értő magyarok tragédiájának és az ország ezer évét meghatározó keresztény eszmeiségnek mementójává.
Szent-Gellért vértanusága. F. Zanetti rézmetszete, G. S. Gatteri rajza után. Némethy Lajos gyüjteményében (forrás: mek.hu)
A történettudomány nem tekinti szabadságharcnak Vata lázadását, de itt és most engedtessék meg ennyi szabadság az újságírónak. A korabeli magyar társadalom széles tömegeiről van szó, akiknek érdekeit sértette, vallásukat, lelkiségüket eltiporta, addig megszokott életüket feldúlta a rájuk erőltetett egyház- és államszervezet. Nem ők választották. Régi életüket, régi „szabadságukat” akarták visszaszerezni, amikor fegyvert fogtak.
Az elnyomás mementója
Nagyot ugrunk a történelemben: a hegy az 1850-es években kapott ismét szerepet, az elvesztett szabadság, az elnyomott nép szimbóluma lett. Buda vára 1848-49-ben jócskán elavult erősségnek számított, ezért az Első Felelős Magyar Kormány meg sem kísérelte védeni: Buda és Pest kiürítésekor, 1849 elején a Budai Várat is elhagyták a honvédek. A bevonuló osztrákok Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy vezetésével megerősítették a várat, kijavították a falakat és bástyákat, a falakon és a védműveken 92 löveget helyeztek el.
A tavaszi hadjárat sikereit megkoronázandó, a magyar sereg Görgey Artúr vezetésével 1849. május 4-én megkezdte Buda várának ostromát. Görgey követet küldött Hentzihez a következő ajánlattal: nem támadják a várat a Duna felől, ha cserébe a császári tiszt nem ágyúztatja Pest civil lakosságát: “Ha pedig ön az úgynevezett Budavárának végsőkig való megvédésével összekötendi a Lánchíd megrontását, vagy Pestnek bombázását, honnét ön megegyezésünk folytán megtámadástól egyáltalán nem tarthat, s mely tett nyilván csak alávalónak lenne mondható, akkor önnek becsületszavamat adom, hogy a vár bekövetkezett megvétele után az egész várőrség kardra fog hányatni” – írta Görgey.
Hentzi nemet mondott, és míg a magyar ostromlövegek a várfalon igyekeztek rést nyitni, az osztrákok Pestet lőtték a keleti falakról. Csaknem háromheti ostrom után, május 21-én a honvédek elfoglalták Budát, Hentzi hősi halált halt az utolsó roham során. A császári hadvezetés azonban tanult az esetből, és a szabadságharc leverése után Ferenc József császár egy modern, kisegítő védmű építését rendelte el a vár környezetében.
Görgey Artúr és Heinrich Hentzi
Így épült meg 1854-ben a Citadella a Gellért-hegy tetején, amonnét Buda várának már igen hatékony védelmet lehetett nyújtani egy esetleges ostrom idején. Ezen kívül nem volt elhanyagolható az erőd pszichológiai hatása sem: tucatnyi ágyúcső meredt belőle Pest irányába, egyenesen a rebellis magyarok otthonai felé.
Ágyú helyett egy nőalak
A XX. században már nem volt szükség erődítményre Budapest közepén, de a főváros képét uraló Gellért-hegy csúcsa kiváló helyszín lehetett egy monumentális emlékmű számára. Bár többen és többször cáfolták, máig él a legenda, miszerint a Gellért-hegyen álló mai Szabadság-szobor eredetileg légcsavart tartott volna, és Horthy Istvánnak, a repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt kormányzó helyettesnek állított volna emléket.
Való igaz, hogy Horthy Miklós 1943-ban rendelt egy emlékművet fiának Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászművésztől. Az alkotás, bár elkészült – és koncepciója valóban hasonlított a mai Szabadság-szoborhoz –, de a háborúban megsemmisült. A kompozíciót egyébként a Tabánban tervezték volna felállítani, a középpontban pedig egy férfi alak, a repülés géniusza állt volna, amely egy törött koszorút dob az alatta álló Horthy Istvánra.
A városi legendát feltehetően a szobrász személye inspirálta, ugyanis 1945-ben Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke Kisfaludi Stróbl Zsigmondot kérte fel egy emlékmű elkészítésére, „Budapest főváros felszabadításánál elesett szovjet katonák emlékének megörökítéséről” – ahogy erről az 1945. évi IX törvény rendelkezik. A magyar városvezetés a Horváth kertet választotta helyszínként, az alkotás 8-10 méter magas lett volna. A szovjet Vorosilov azonban közbeszólt: az emlékműnek csaknem negyven méter magasnak kell lennie és a Gellért-hegy tetején kell állnia. Kísértetiesen hasonlít ez a Pest felé meredő császári ágyúk pszichológiájára…
A magyar szabadság jelképe
A több szoborból álló kompozíció 1947-ben készült el, hivatalos neve Felszabadulási emlékmű lett. A középpontban elhelyezkedő, a pálmaágat tartó szabadság női alakja 14 méter magas, de talapzatával együtt 40 méter magasra emelkedik a Gellért-hegy csúcsán. Előtte eredetileg egy géppisztolyos
Fotó: Kummer János / fn.hu (Képgaléria!)
szovjet katona hat méter magas bronzszobra állt, egyik oldalán egy fáklyás, másik oldalán egy sárkányölő alak, mögötte ugyancsak egy katona háromméteres kőszobra. A sárkányölő természetesen a fasizmus felett aratott győzelmet szimbolizálta. A feliratok szerint az együttest a felszabadító szovjet hősök emlékére emelte a hálás magyar nép, és Magyarország „felszabadításának” második évfordulóján, 1947. április 4-én avatták fel. Szerepeltek rajta elesett szovjet katonák nevei is.
A rendszerváltás után heves vita bontakozott ki a Szabadság-szobor sorsáról. Eredeti formájában nem maradhatott meg, de lebontása is ellenállást és tiltakozást váltott volna ki, mert egyrészt az ország politikai értelemben erősen megosztott volt, másrészt Oroszország részéről diplomáciai bonyodalmakat eredményezett volna, harmadszorra a szobor már Budapest jelképévé vált.
A kompromisszum eredményeként 1993-ra az alkotásról eltávolították a feliratokat, és a szovjet katonák szobrait a Szoborparkba szállították. A fővárost uraló Szabadság-szobron ma ez olvasható: „Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért”.
A Best of 1990-2009. emlékkönyv-sorozat és az fn.hu kiadója a Sanoma Budapest Zrt.
