„Vannak korszakok, amikor a művészi autonómia a hatalom célpontjává válik és így veszélybe kerül.” A korlátozás sok formája ismert, az intézmények szigorú ellenőrzésétől a politikai alapú korlátozásig. Napjainkban a politika „az értelmiséggel szemben” trójai falovat épít, véli Rajk. „Csatába indul a szabad, független művész és művészet ellen, törvényekkel, forrásmegvonásokkal, leállításokkal, elszámoltatásokkal fenyegető, katonai ügyészből lett, a miniszterelnök által iparkodásra serkentett kultúrinkvizítorral.”
Hogy milyen helyzet várható, azt a szerző szerint Haraszti Miklós könyvéből, az 1985-ben írt A cenzúra esztétikája címűből lehet megismerni. „A megrontás a művész autonómiájának önkéntes korlátozását célozza meg.” Az öncenzúra módjait vizsgálva kapunk egy felsorolást. „Az első: hozzunk létre olyan műalkotást, amellyel kapcsolatban még a legélesebb szemű „megrontó” sem vetheti fel az autonómia kérdését. Ha lehet, tegyük mindezt egy megrontott „esztétikai intézményrendszer” keretein belül” – jön az ajánlat.
Majd így folytatja Rajk, Harasztit használva: „A politikai rendszer sajátszerűségéből fakadóan (hogy a témához illően némi „áthallással” Lukácsot idézzem) vannak olyanok, akik beledőlnek a megrontás lejtőjébe. Így jönnek létre a szocreál, szentreál, wassreál, hunreál produktumok.” A példa nem ismeretlen: „A megrontás lejtőjébe való beledőlés legvisszataszítóbb formája az, amikor a művészi autonómia megőrzésére hivatkozva a művész az adott politikai rendszer besúgójává válik.”Az ilyen lépéssel az utódok kerülnek majd csapdába.
A dolog veszélye persze az, hogy az ilyen politikai tartalmú korszakot kiterjeszthetik a teljes életműre… S intésül írja a jövendő műítészeinek: „Hiszen a művész autonómiáját sérti az, aki nem tiszteli az alkotó elkülönítési stratégiáját.”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
