A szerbek vére visszaütött

Magyarországon 1945 után nem alakult ki a világháborús filmeknek olyan kultusza, mint a Szovjetunióban, Jugoszláviában vagy az Egyesült Államokban. A nagy filmeket a győztesek komponálták, míg a magyar művészeket nem csupán a két vesztes világháború, hanem az ideológiai korlátok is feszélyezték. Hogyan lehetett volna hitelesen bemutatni például azt a hadjáratot, amelyben a magyar hadsereg az ország akkori legfőbb szövetségesét, a Szovjetuniót támadta meg? A második magyar hadsereg pusztulásáról csak 1979-ben jelent meg könyv, és csak 40 év után, 1983-ben készült – 25 részesre tervezett – dokumentumfilm, amelyet aztán szovjet neheztelésre néhány epizód után le kellett állítani.

A Politikatörténeti Alapítvány Anno Filmklubja történelmi sorozatának nyolcadik vetítésén Kovács András 1966-ban készült Hideg napok című filmjét mutatta be. Az 1942. januári véres leszámolásba torkolló újvidéki razziát feldolgozó filmdráma hátterének megvilágításában és értelmezésében A. Sajti Enikő történész volt a közönség segítségére.
Cseres Tibor és Kovács András nem a legegyszerűbb narratívát, az utolsó csatlós vádakat megerősítő önostorozó megközelítést választotta – még akkor sem, ha igaz, hogy a film témája a második világháborús történelmünk egyik legsötétebb epizódja. A tabudöntő regény és film úgy emelte be a nemzeti emlékezetbe az 1942. januári újvidéki eseményeket, hogy nem a bűnökre és főbűnösökre koncentrált, hanem a történelem által sodort emberek felelősségének kérdéseit feszegette. Nemzeti önmarcangolás helyett hagyja, hogy a mészárlás helyszínén szolgálatot teljesítők értelmezzék emlékeit.

Rögtön vizsgálatot indítottak

3309. Hogy tudták megszámolni a halottakat? Kérdezi visszatérően a cellájában az egyik tárgyalásra váró csendőrtiszt Kovács András Hideg napok című filmjének szereplője. 1946-ot írunk, a pert másodszor folytatják le. A Szabad Nép ugyan valóban felvetette, hogy látványos nyilvános tárgyaláson kéne újrajátszani a korábbi pert, de erre nem került sor. Csendőrperek azonban még a film bemutatása idején, a hatvanas években is folytak az újvidéki események kapcsán.

Népbírósági újrajátszásról volt szó, ugyanis a magyar hadsereg vezetése már 1943 őszén – az egész második világháborúban példátlan módon – felelősségre vonta a katona- és csendőrtiszteket a civil lakossággal szemben elkövetett bűncselekmények miatt. Az első vizsgálatot már a véres razzia utáni napokban – 1942 februárjában – kezdeményezte a Magyar Honvédség vezérkari főnöke, Szombathelyi Ferenc vezérezredes, ám mivel azt a mészárlásért felelős katonai vezetők végezték el, mindent szabályszerűnek találtak.

Hogy miért vették elő az ügyet 1943-ban újra, azt csak a nagypolitikai összefüggések ismeretében érthetjük meg, hiszen bár volt az ügynek fővárosi visszhangja, országos felháborodásról nem lehet beszélni. Még akkor sem, ha a teljes hírzárlat ellenére az információk különböző csatornákon napokon belül eljutottak Budapestre. Az antifasiszta Magyar Nemzet szerkesztőségének például legalább két tanú – természetesen névtelenül – levelet küldött, amelyben leírták a szörnyűségeket, illetve a razzia után uralkodó hangulatot.

Az akkor Gödöllőn állomásozó Rónai Mihály András pedig elmondása szerint a „katonai latrinahíradón” keresztül értesült arról, mi történt. „Hideg van? Újvidéken van igazán hideg, beállt a Duna. De léket vágtak rajta, ott eresztették le az embereket, véres lett a jég Vérengzett a katonaság, meg rabolt. Százados úr kezén láttad azt a gyűrűt? Onnan van” – írta a Népszabadságban 25 évvel az események után. Valóban, az is gyanús lehetett, hogy feltűntek Budapesten feketén kínált értéktárgyak, személyes holmik, amiket a razzia áldozataitól raboltak el.

Partizánok ellen szovjet földön:

Bajcsy-Zsilinszky Endre is értesült az elfajult razziáról, ám az országgyűlésben csak a kormányváltás után került terítékre az ügy. A kisgazdapárti politikus mellett az egyik délvidéki nemzetiségi képviselő, Milan Popovics is követelte a felelősségre vonást, illetve az érintettek kártérítését.

Nagypolitika a bűn és a és a felelősségre vonás is

Akkor azonban már Kállay Miklós irányította az országot, akinek a kinevezésével a kormányzó egyértelműen szűkíteni kívánta a hazai fasiszta pártok befolyását, míg a háborúból való kitáncolás gondolata csak az 1942-1943 telén bekövetkező hadiesemények – közte a 2. magyar hadsereg tragikus pusztulása – után erősödött fel. Mindenestre Kállai beiktatása után új nyomozást rendelt el az újvidéki razzia kapcsán. A Babós József hadbíró ezredes vezette vizsgálóbizottság 800 oldalas jelentést készített, amely megállapította az áldozatok számát is.

A perek megkezdésekor a Kállay-kormány már a háborúból való kilépés lehetőségeit kereste, a semleges országokban működő magyar nagykövetségeken keresztül felvette a kapcsolatot a brit és amerikai diplomáciával. Ott többek között azt a határozott követelést fogalmazták meg a magyar kormánnyal szemben, hogy járjon el az újvidéki mészárlás ügyében, mutatott rá a per hátterére A. Sajtó Enikő. A hűtlenség vádjával indított perekben halálos ítéletek is születtek, amit a razzia szabadlábon védekező katonai irányítói ki is használtak, és idejében Németországba menekültek. Az újvidéki katonai parancsnokot is elítélték – de nem ebben az ügyben, hanem pornográf felvételek birtoklásáért.

Ám nemcsak a perek hátterében húzódott meg a nagypolitika, hanem a razzia mögött is. A magyar hadsereg 1941 áprilisában vonult be a Vajdaság északi részébe, hogy visszavegye a Hitler által is jóváhagyott 11 és fél ezer négyzetkilométernyi területet. A korábbi terület-visszacsatolásokkal szemben ezúttal nem békés úton zajlott, és a korábbi „fegyveres semlegességi” politika kudarcára és a háborúba sodródás morális dilemmájára Teleki Pál öngyilkosságával hívta fel a figyelmet. A bácskai területeket a magyar igazgatás három éve alatt nem sikerült ténylegesen pacifikálni.

Az ott élőket helyiekből verbuvált ún. ötös és tízes bizottságok nemzethűségi vizsgálatának vetették alá. A két világháború közti betelepített szerbeket, az úgynevezett dobrovoljacokat a magyar közigazgatási szervek legszívesebben átdobták volna a németek megszállta szerb területekre, de a német vezetésnek sem hiányzott egy ekkora – több tízezres – „problémás tömeg”. Más megoldás híján internálótáborokba zárták őket, hiszen házaikat magyar telepeseknek szánták.

A bácskai szerb lakosság elsöprő többsége nem volt hajlandó elfogadni a magyar fennhatóságot, ha aktív ellenállást nem is tanúsított, a csetnikekkel, illetve a partizánokkal szimpatizált. Az újra kiépülő magyar hatalom az ellenségek közé sorolta az 1918 előtt kifejezetten asszimilált zsidóságot is: az 1941-ben kivetett ötmillió forintos különadó lényegében kollektívín büntette őket Trianonért – a befizetés jogcíme ugyanis az volt, hogy két évtizedig nem fizettek adót Magyarországnak. Ilyen körülmények között nem számítottak kivételesnek a razziák, különösen a Bánáttal határos legdélebbi ún. Sajkásvidéken, 1941 őszén statáriális bíróság működött.

A déli bolsevik veszély

Az újvidéki mészárlás előtti hetekben is felerősödő partizántevékenységről szóltak a hírek – meglehetősen eltúlzottan, mert alig több mint háromtucatnyian szervezkedhettek a partizánharcokra egyébként sem alkalmas síkvidéken. Újvidéken végképp nem volt más, mint Svetozar Markovic, a vajdasági kommunisták vezetője. 1942 januárjában azonban a magyar vezérkart nem a déli partizánok aktivitása foglalkoztatta leginkább, hanem a Joachim von Ribbentropp német külügyminiszter, majd Wilhelm Keitel vezértábornagy hónap eleji budapesti látogatásán nyomatékosított kívánság: Magyarország nagyobb erőkkel vegyen részt a szovjetunióbeli hadműveletekben.

E kérés „visszafogottabb” teljesítését igyekeztek alátámasztani azzal, hogy felnagyították a déli bolsevik veszélyt, amit razziákkal támasztottak alá. Az újvidéki razzia alkalmával azonban elszabadultak a szerb- és zsidóellenes indulatok, amit a helyi katonai irányítás is szított, hangsúlyozva, a feladat nem igazoltatás, hanem megtorlás, aminek a következménye 3300-nál is több halott lett.

A Magyar Nemzetnek levelet író magyar tanítónő – aki megtapasztalhatta a két világháború közti szerb nemzetiségi politikát – már arra is gondolt: „hogy jaj nekünk, egyszer az ártatlanok kiontott vére a mi fejünkre hull majd vissza”. Hozzá nagyon hasonlóan látta a helyzetet 1942-es bácskai körútján Sombor-Schweinitzer József országos rendőrfőkapitány-helyettes, aki annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a hadsereg tetteinek a civil lakosság fogja meginni a levét, és szinte egy szerbbel sem találkozott – még a Monarchiában szocializálódottak között sem –, akit magyar részről meg lehetne nyerni.

Ezen az sem változtatott, hogy a szerb elitből kipréseltek egy kvázi hűségnyilatkozatot, amit az egyetlen meghagyott szerb nyelvű lap is leközölt, és az sem, hogy a szerb lakosságnak a magyar kormányzat több kisebb engedményt tett. Így újra engedélyezték egy szerb gimnázium és a Mativa Serbska kulturális intézmény működését, az iskolákban felszólították a tanárokat a szerb diákok méltóságának tiszteletben tartására – de legalábbis arra, hogy ne csetnikezzék le őket. Kárpótlást is fizettek a razzia során megöltek családjainak: a megállapított 9 millió forintos kár fejében megítélt 900000 forint mintegy felét a háború végéig folyósították is, a zsidóknak semmit.

A magyarokról nem beszélhettek

Cseres Tibor regényének akkor nem lehetett folytatása – a Hideg napok egyben feladott labda is, amelyet a másik fél nem csapott le. 1942 januárjára ugyanis az 1944-45-ös megtorlások adtak szerb választ, amiről hasonló hitelességgel jugoszláv részről lehetett volna szólni. Ilyen kezdeményezés azonban nem történt, míg a téma magyar részről való felvetéséről az adott szövetségi rendszer keretein belül szó sem lehetett: Cseres regénye, a Vérbosszú a Bácskában csak 1991-ben jelenhetett meg.

A jugoszláv megtorlás nemhogy a magyarokat – köztük a szerbellenesség mérséklésén fáradozó Deák Leó főispánt – nem kímélte, de a „kollaboráns” szerbeket sem: a magyar fennhatóság alatt is működő szerb lap újságírói, az újvidéki vérengzést az országgyűlésben szóvá tevő Milan Popovics mellett kivégezték a magyar kommunistákkal együttműködést kereső szerb kommunistákat is. A magyar veszteségek elérhették a 20-40000-et, az 1944 augusztusában meginduló spontán bosszúállásokról nincsenek pontos adatok, utólag a halotti anyakönyvi kivonatok átböngészésével volt lehetséges erről megközelítő becsléseket tenni.

A megtorlások második fázisát az OZNA, a jugoszláv államvédelem irányította, amelynek listáin körülbelül 5000-en szerepeltek. Minderről azonban a Tito vezette Jugoszláviában nem folyhatott nyilvános vita, a túlélőktől és a magyar államtól is teljes hallgatást követeltek meg. A győztes hatalom a kivégzéseket és a gyilkosságokat egyaránt a háborús bűnök jogos szankcionálásának tekintette, később az 1942-es újvidéki mészárlás is előkerült mint a jugoszláv válaszcsapás kiváltója.

Szocialista hazafiság

A Hideg Napok 1966. szeptemberi bemutatóját követően mindhárom napilapunk foglalkozott a filmmel, természetesen csak a magyar felelősség oldalát körüljárva. A Népszabadság a filmet olyan antifasiszta alkotásként üdvözölte, amely „csapást mér” a káros nacionalizmusra, az irredentizmusra és a népek közötti uszításra, míg az újvidéki mészárlásban a Horthy-korszak legbensőbb lényegét vélte feltárulni. Sőt, a lap főszerkesztő-helyettese arra is figyelmeztetett, hogy „a fasizmustól, a régi rendtől megzavarodott” tömegek 1966-ban is léteztek és őrizték neveltetésük, beidegzettségeik, reflexeik és előítéletek révén a múltat.

Egészen más aktualitást emelt viszont ki a Népszava újságírója, aki a vetítés után mecseki bányászokkal beszélgetett. Egy robbantómester a filmbéli katonák felelősség-elhárító mechanizmusát a Vietnamban szolgálatot teljesítő amerikai katonák önfelmentő, felsőbb utasításra hivatkozó magatartásához hasonlította, míg egy másik arra asszociált, hogy immár a munka frontján is minden szinten fel kell vállalni a döntések ódiumát. A Népszava filmkritikája egyébként nem az antifasizmus motívumát emelte ki, hanem azt az általánosabb üzenetet, hogy a háború kegyetlen törvényei elsilányítják az emberi jellemet.

A Magyar Nemzet, valamint az Élet és Irodalom viszont a nemzet újjáépítésének lehetőségét olvasta ki a filmből. Előbbi a jelenben követhető hazafias érzelmeket állította szembe a múlt tévutakra vivő nacionalista érzelgősségével, míg utóbbi a világháborús tragédiába torkolló politikát támogató nemzet történelmi önvizsgálatának fontosságát hangsúlyozta. „Ha nem vagyunk képesek arra, hogy felfogjuk… a morális bomlásnak, nemzeti tehetetlenségnek és degradáltságnak azt az állapotát, amelybe süllyedtünk, sokkal, de sokkal nehezebbé válik az újra nemzetté emelkedés… történelmi vállalkozása.”

Igaz – immár az internacionalizmus szellemiségét képviselő szocialista nemzetté válásról volt szó. A szocialista hazafiság, múlt feldolgozását az internacionalizmus eszméjével megkerülni igyekvő nemzetfelfogás azonban nem vált a tömegek számára valóban vonzó hívószóvá. Ám a nemzeti történelemmel való szembenézés sem: a reális nemzeti önvizsgálatnál egyszerűbb megoldást kínál a nemzeti sérelmek felhánytorgatása. A sérelemre viszont a legkönnyebb sérelemmel válaszolni.