Nincs egyezség Horthyról

1957. február 9-én halt meg vitéz nagybányai Horthy Miklós. A nevével fémjelzett időszak volt az első és egyetlen alkalom, amikor a független Magyarországon korlátozott demokrácia valósult meg. Az erről alkotott vélemények, illetve a róla írt szakkönyvek sora több óriási terem megtöltésére lenne alkalmas.

A Horthy-rendszerről számos különböző vélemény, értékelés van ma is. Ennek fő oka az, hogy a Horthy Miklós nevével fémjelzett király nélküli királyság mozgalmas, zűrzavaros körülmények között jött létre és ugyanilyen körülmények között is szűnt meg. Továbbá ez a rendszer működésének röpke körülbelül 25 éve alatt számos, önmagában is nagy és indulatokat keltő problémával került szembe: a Tanácsköztársaság utáni hatalomátvétel, a trianoni békeszerződés megkötése, annak gazdasági, politikai és erkölcsi következményeinek viselése és kezelése, a nagy gazdasági válság (1929–1933), a belpolitikai problémák kezelése (jobb- és baloldali szélsőségek), a szociális problémák, a „német élettérbe” való sodródás, a II. világháborús részvétel, a háborúból való kiugrási kísérlet, továbbá a zsidókérdés.
A Horthy-rendszer megítélése és elítélése

Saját korában természetesen a kormány nyomására mind a történeti irodalomban, mind a publicisztikában inkább a pozitív vélemények jelentek meg. Horthy maga úgy gondolta, hogy amikor bevonult Budapestre, helyreállította a város életét, amely „ … sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött … s a nemzet legjobbjait börtönbe vetette vagy kiüldözte hazájukból …” Bethlen István miniszterelnök így fogalmazta meg céljait: „Mi demokráciát akarunk, de nem a nyers tömegek uralmát, mert azok az országok, ahol a tömegek uralma vált úrrá az egész nemzet felett, a pusztulásnak vannak kitéve.”

A kortárs Szerb Antal véleménye szerint: „1919 nyarán a forradalmi és proletarizált Magyarország egyik napról a másikra átalakult nemzeti és keresztény Magyarországgá. Az importált forradalomnak nyoma sem maradt. A forradalmakban kompromittált emberek eltűntek és újak jöttek a helyükbe.”

Rákosi Mátyás a Pravdában megjelent 1941-es, „Magyarország a fasiszta Németország hűbérese” c. írásában Horthyékat egyértelműen a fasisztákkal vette egy kalap alá: „A fasiszta Németország valamennyi bérencét és hűbéresét a Szovjetunió szabad népei elleni háborúba hajtotta. Hitler táborában összeverődött az emberi szabadság összes esküdt ellensége és csak természetes, hogy ott Horthy sem hiányozhatott. Horthy véres bandája mindenkor ott található, ahol remény van arra, hogy valamit rabolni lehet. … A magyar népnek semmi közössége sincs Horthyval. A magyar nép története szinte szakadatlan harc a német elnyomás ellen, a németek ama kísérlete ellen, hogy megsemmisítsék a magyarokat. … Még undorítóbb, a német fasizmus magyar bérenceinek szerepe … a feudális mágnások, a nagy földbirtokosok szerepe. A magyar feudális nemesség e bandája századokon át arról volt ismert, hogy eladta a magyar népet minden ellenségnek, ha ebből anyagi haszna volt.”

Tetemre hívás (1919. november 16.):

Az 1989-es rendszerváltásig ez a felfogás volt a kommunista pártállam véleménye a Horthy-korszakról. A történelmi szak- és tankönyvekben finomabb, árnyaltabb módokon definiálták ellenforradalminak ezt a rendszert. Világos, hogy az 1989 előtti kontextusban az ellenforradalmiság az egyik legnegatívabb jelző volt, hiszen az akkor jónak és szocialistának minősített forradalom ellentettje: „Az ellenforradalom élén a totális fasizmusra törő erők álltak, akik a tőkés-földbirtokos osztályuralom legkíméletlenebb formáját próbálták megvalósítani.”

A rendszerváltás után az addig kialakult kommunista értékeléssel szakítva Horthyt rehabilitálták, 1993-ban hamvait újratemették Kenderesen, tiszteletére emlékérmet adtak ki. A modern értékelés a középutas, lehető legobjektívabb értékelésre törekszik: „A XIX. századi polgári átalakulásról, a különböző feudális előjogok megszűnéséről, s ezen belül a rendi országgyűlés … parlamentnek felelős kormánnyal való felváltásáról Bethlen mindig nagy elismeréssel szólt. Azokkal a törekvésekkel szemben azonban, amelyek – akár a szabadságjogok radikális kiterjesztése, akár azok megszüntetése révén – alapvető változásokat akartak ezen a XIX. századból örökölt politikai berendezkedésen, megingathatatlanul szemben állt.” – írja Romsics Ignác a Horthy-korszak felét „végig elnöklő” és meghatározó, már említett Bethlen Istvánról. Habár a mai liberális tömegdemokrácia sem tekinti elődjének és előképének ezt a rendszert, sokkal inkább az ókori athéni demokrácia bűvöletében él.Félfeudális–félpolgári múlt

Megdöbbentő módon, de Szerb Antal és Rákosi Mátyás már idézett mondatai ugyanazt a lényegi dolgot fogalmazták meg a Horthy-időszakról: mégpedig annak kontinuitását. Erre számos példa akad. A Rákosi által kárhoztatott feudális mágnásokat nem Horthy teremtette: a probléma eredete egészen II. András (1205–1235) földadományozó politikájáig nyúlik vissza, amikor megszületett a magyar bárói réteg. Ennek a rendszernek is köszönhető a magyar történelem során többször és általában a legnagyobb veszély közepette elszabaduló feudális bárói anarchia (például: 1301–1308, 1437–1458 és 1490–1526 között).

A Horthy-rendszer katolikus keresztény-nemzeti kurzusa sem csak úgy ott termett, hanem mindig is ott volt. (Keresztény kurzusként is emlegették az állam által leginkább patronált és „ideológiailag reklámozott” katolikus vallást. A magyar reformáció beköszöntéig ez is egy természetes jelenség volt.) A nemzeti érzésnek szintén mély gyökerei vannak, a Horthy-éra nemzeti irányultsága sem a semmiből jött: már a 16. századtól a „kereszténység védőbástyája” és a kialakuló Habsburg-ellenes gondolattal összefonódva jelentkezett.

Magyarország történetének kezdete óta agrárország volt, a Horthy-korszakban a nemzeti jövedelem 40 százalékát még a mezőgazdaság adta, míg a bányászat és kohászat mindössze 1,5 százalékot. Így a földnek, azaz a magántulajdonnak kiemelkedően fontos szerepe maradt.
Államformáját tekintve a rendszer a király nélküli királyság megnevezést vette fel, amely szintén egyfajta fél-feudális hagyomány folytatását jelezte.

A Horthy-rendszer tehát ezer szálon kötődött a magyar „félfeudális-félpolgári” múlthoz, miközben egy akkor modern eszmét próbált megvalósítani: saját korában egész Nyugat-Európában korlátozott demokráciák működtek. Csak a megfelelő vagyonnal és műveltséggel rendelkezők szavazhattak. A Tanácsköztársaság forradalmi eseményei után a szavazóképes emberek 27 százaléka vehetett részt a választásokon. Jelzésértékű, hogy a balkáni államokban és Svájcban ez az arány alacsonyabb, még Franciaországban is csak 28 százalék. A korlátozás mértéke tehát európai viszonylatban láthatóan nem volt szörnyű, tekintetbe véve például Franciaország adatait!

Erdély visszacsatolása, 1940 (wikipedia.hu)

A rég bevált módszereket alkalmazta

Minden rendszert, legyen az társadalmi vagy politikai, érnek kihívások (challenge-elmélet) annak története során. Megesik, hogy ezek komolyabb vagy gyengébb próbatételek, illetve lehetnek külső vagy belső irányból ható erők. Ha egy rendszer képes megfelelő válaszokat adni ezekre, akkor fennmarad és tovább erősödik, amennyiben nem, az a rendszer széthullásához vezet. A Horthy-rendszert az átlagnál talán több és komolyabb kihívás érte rövid története során.

A Tanácsköztársaság felszámolása: már itt jellegzetes és szintén sajátosan magyar megoldás Horthy és csapatainak bevonulása Budapestre. Fehér lovon, Bocskai-sapkával, darutollal. De mi más is volt várható Horthy Miklóstól? Egy nemesi származású altengernagytól, aki az I. világháborúban a K und K-ban (Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege: Kaiserliche und Königliche) szolgált. Tehát ő már személyében is képviselte a folyamatosságot, életútjával megtestesítve a Tanácsköztársaság előtti Magyarország 900 éves hagyományait. A bevonulást kísérte az előző rendszer tagjaival való leszámolás. Maga a gyakorlat nem menthető, bár az emberi történelem során mindig is így ment ez.

Trianon és következményei: Horthy és az általa képviselt rendszer a trianoni tragédia eseményeit sem tudta másként kezelni, mint a régi bevált módón. Visszanyúlt a nemzeti öntudathoz, felerősítette a társadalom számára megszokott katolikus eszmét, illetve a magyar észre alapozva bevezette a kultúrfölény elméletét. Amely elképzelés megvalósítása új, de maga az eszme nem, hiszen a felvilágosodás és reformkor időszaka (1772–1848) nem szólt másról, mint a Habsburgok ellen a magyar tudomány, kultúra, öntudat kifejlesztéséről. Továbbá felélesztette a kárpótlás igényét képviselő revizionista eszmét. Ez az eszme sem új keletű, hiszen a török kiűzése után azonnal felmerült a történeti Magyar Királyság helyreállításának igénye. Bár szomorú tény, hogy az politikai és katonai realitással ellentétes, megvalósíthatatlan teljes revízió eszméjét hamar felkarolták a szélsőségesen nacionalista irányzatok.

Emigrációban (wikipedia.hu)

A világválság: tagadhatatlan tény, hogy a Trianon után gazdaságilag lassan talpra álló országot sújtó gazdasági világválságot (1929–1933) nem tudta kezelni a rendszer. Mentsége talán csak annyi, hogy a trianoni béke gazdasági következményei súlyosbították a krízist, valamint az, hogy ezt a nem várt helyzetet is egy hagyományos gazdasági elv alapján akarták kezelni: a takarékossággal, De mindezt úgy, hogy maga a kormányzat is takarékoskodott, autó helyett biciklivel jártak mindenhová. Ráadásul a „fejlett” nyugati demokráciák sem tudtak megbirkózni a válság kihívásával.

A neuralgikus pontok

„A német élettérbe való politikai sodródás”: gyakran vádolták azzal is a Horthy-rendszert, hogy belpolitikájában helyt adott a fasiszta szélsőségeknek, míg külpolitikájában a náci „élettérbe” sodródva lepaktált Hitlerrel. Ez a kérdéskör az egyik leginkább indulatgerjesztő pontja a korszak tárgyalásának, így csak három, felvetés jellegű szempont ajánlható. Egyrészt jellegzetes, hogy a Horthy-korszakban korlátozták a szélsőségeket, de ez mindegyik szélsőségre vonatkozott: mind a bal, mind a jobboldali gyülekezeteket szétverették. Szálasit is bebörtönözték, azonban a náci nyomás erősödésével, 1938-tól kezdve valóban úgy tűnik, hogy a baloldali csoportokat sokkal inkább üldözték.

Az 1938-as dátum részben magyarázza a külpolitikai orientáltságot is. Horthyék nemcsak a revízió ígérete miatt álltak a Hitler mellé, hanem azért is, mert nem volt sok választásuk: az Anschlussal Németország közvetlen szomszéddá vált. Másrészt pedig komoly gazdasági létérdeke volt Magyarországnak az osztrák-német külkereskedelmi kapcsolat: a magyar gabonát el kellett adni. Az 1930-as évektől ebben a legfőbb gazdasági partner éppen Németország és Ausztria volt.

A Horthy-rendszer és a zsidókérdés: ez legalább olyan neuralgikus pont a rendszerben, mint a német politikai irányvonal. A hitleri koncepció része volt a zsidóellenesség, amelyet Magyarországon a numerus clausustól származtatnak. Azonban az első „zárt szám”, még nem faji, hanem vallási alapon diszkriminált. Ennek – már nem is meglepő módon – szintén akadt történelmi előzménye. Az 1091-es szabolcsi zsinaton hoztak először olyan rendelkezéseket a Magyar Királyságban, amelyek a zsidó vallásúakat diszkriminálták, mint a korszak minden európai államában.

A kiugrási kísérlet: A háborúból való kiugrási kísérletnél Horthy személyes körülményeskedését és a szövetségessel szembeni túlzott lojalitást szokták általában hangsúlyozni. Bár sokszor elhangzott később az kijelentés, amely szerint Románia azt kapta 1945 után jutalmul, amit Magyarország büntetésül: a sikeres román átállás „jutalma” az lett, hogy szovjet tagállam lett, mint Magyarország.

Földosztás és a szociális kérdés: a tömegek életszínvonalának alacsony voltát és a szociális érzék hiányát gyakran felemlítik a rendszerrel kapcsolatban. A szegény jobbágy-paraszti tömegek földhöz juttatása akkor már mintegy 400 éve volt terítéken. Sikertelenül és megoldatlanul. Az életszínvonal megítélése talán még vitathatóbb, beleillesztve a Horthy-korszakot a magyar történelem folyamatába: mikor lehetett jobb az életszínvonal? A török hódoltság, a Habsburg uralom, a Monarchia, majd a kommunizmus rendszerében vagy napjainkban? Talán belátható, hogy még a mai perspektívából is – amikor közgazdászok szerint a magyar gazdaság és társadalom a latin-amerikai modell fele közelít – nehéz lenne sorrendet felállítani a folyamatos parasztlázadások, háborúk és megszorítások láncolatában.

A „legek” kora

Horthy Miklós sírja Kenderesen (wikipedia.hu)

Hogy mennyire tudott ezekkel a kihívásokkal megküzdeni a Horthy-rendszer? Hogy lehetett volna másképpen vagy jobban cselekedni? Hogy mi lett volna, ha más irányítja az országot? Melyek voltak a rendszer erényei és legnagyobb hibái? Rengeteg eltérő vélemény fogalmaz meg számos különböző értékelést. De talán érdemes figyelembe venni, hogy ez a rendszer nem légüres térben működött, hanem egy olyan korban, amelyben Magyarországot a világtörténelem talán legpusztítóbb békediktátuma sújtotta, a máig ismert leghosszabb és legsúlyosabb gazdasági válsági rázta meg, és amelyben megszülettek a máig leghatalmasabb birodalmak: a hitleri német harmadik birodalom, a Mussolini-féle olasz fasizmus, a sztálini szovjet kommunista diktatúra, valamit a születőben lévő roosevelti amerikai szuperhatalom.

És az események együttállása a világ legnagyobb háborúja felé vezetett. Miközben Magyarországot belülről olyan ellentétek feszítették, amelyekkel más államok sem tudtak eredményesen megküzdeni: míg itt 1944-ig nem tudták a hatalmat szélsőségek átvenni, addig Olaszország, Németország és Oroszország már 10-20 évvel korábban megbukott ezen a vizsgán. Másrészt viszont a földosztás és a zsellérek tömegeinek kérdését sem tudta rendezni, amelyre azonban a megelőző 400 évben a Magyar Királyság, a Habsburg uralkodók és a Habsburg-magyar Monarchia sem volt képes.

Történelmi irónia: Horthy és Rákosi

Horthy (1868–1957) és családja hosszas hányattatások után a Portugáliába költözött, Estoril városába. Itt írta meg az emlékiratait, amit 1952-ben fejezett be. Először Buenos Airesben adták ki 1953-ban, míg Magyarországon csak 1990-ben. A kormányzó 89 évesen, 1957-ben halt meg Estorilban. Végakarata szerint addig nem szállíthatták haza holttestét, amíg a szovjet csapatok ki nem vonultak Magyarországról. 1993-ban temették újra Kenderesen.

1956-ban Rákosi (1892–1971) a Szovjetunióba emigrált. 1956 után Kádár-rendszer Rákosi Mátyás személyi kultuszát jelölte meg a forradalmi események okaként. Rákosi Mátyást többször telepítették át periférikusabbnál periférikusabb lakóhelyekre a Szovjetunión belül. A 79 évesen meghalt „pajtás” urnáját szűk családi körben a Farkasréti temetőben helyezték el, lényegében titokban. Az urnáját tároló rekesz díszeit és azonosítóját folyamatosan megrongálták.