Élet-Stílus

Biafra összeölelkezett a főhalottkémmel

admin
admin

2010. 09. 06. 18:55

Ahogy előre megígértük, az év legzúzósabb bulija zajlott le vasárnap este a West-Balkánban. Jello Biafra jött, látott és mindenki győzött. A frontember új csapata lendületben mindenképp felidézte volt punktörténeti formációját, a Dead Kennedyst, és közös produkciót mutatott be a VHK-val.

Ki a fene jár manapság punkkoncertre, főleg egy ilyen punk-ősapa fellépésre, mint amilyen a 80-as években indult Dead Kennedys (DK) egykori frontembere, Jello Biafra – elmélkedtem a vasárnap este a West-Balkán felé menet. Nyolc körül már erősen gyülekezett a nép, így választ kaphattam gyorsan: leginkább a jól szituált harmincas-negyvenes korosztály. Alig akadt egy rendes tarajos, vagy szakadt arc, és az Alvin és a mókusok-nemzedék sem volt kíváncsi a zenei gyökerekre.

Persze lehet, hogy a közönség az előzenekarra, Biafra mester kedvenc magyar együttesére, a Vágtázó Halottkémekre (VHK) volt kíváncsi. Ők vezették fel ugyanis a The Guantanamo School of Medicine elnevezésű poszt-Kennedyst. A VHK őssámánkodásaira ugyanis legalább annyian tomboltak, mint a fő fellépőn. Bevallom, nekem sohasem jött be a főhalottkém Grandpierre Attila zenéje, showja, vagy mije. Sosem tudtam eldönteni, hogy blöff az egész, vagy tényleg valami őserő sugárzik az őrült kiáltozásokból, agyontorzított gitárokból, és az erős, monoton ütemekből, és csak én nem tudom fogni az „adást”. Most is megpróbáltam, az első néhány számig ment, s bár őserőről, révületről szó sem volt, de most az egyszer tényleg érzetem némi húzást egyes dalokban. (Sámáni becsületszavamra: úgy ötévente megpróbálom átvenni a VHK-hangulatot. De nem megy.)

Aztán, mivel a révület most is elmaradt, inkább a kinti teraszon (alant a Nyugati pályaudvar és az egykori Marx tér fényei) próbáltuk megvitatni, hogy vannak-e még igazi r’n’r-arcok, és hogy Biafra miért az. Bár hosszúra nyúlt a magasröptű vita, de a VHK még mindig a színpadon sámánkodott több száz ember, és mint később megtudtuk, maga Biafra nagy-nagy örömére. Mi már nagyon vártuk a finálét, mert vasárnap 11 körül jó, ha már belekezd a főzenekar. Ez – fél órás átszerelést követően – éjfél körülre tolódott.

Bejöttek a The Guantanamo School of Medicine zenészei: egy szigorú képű idősebb (Ralph Spight) és egy ázsiai arcú fiatalabb gitáros (Kimo Ball), valamint az ütemfelelős testvérpár Weiss-fivérek (Jon dobon, Andrew basszusgitáron játszik). És belecsaptak. De nagyon. Amikor kis hatásszünet után berobbant a színpadra véres hentesköpenyben Jello Biafra, és nekikezdett jellegzetes vibráló hangján, alant varázsütésre beindult a pogó, ahogy kell. Két új, nagyon zúzós hardcore szám (a The Audacity of Hype című lemezről) után lekerült a hentesköpeny, majd a koszos amerikaizászló-ing is, maradt az egyszerű póló afőszereplőn. Ekkorra már rutinná vált a színpadra felugráló „stagedivingot űző” fiatalok és az énekes közös kis játszmája: srác felmászik, Biafra könnyed mozdulattal lelöki. Szóval a harmadik szám a California über alles című DK-punkklasszikus volt, aminek refrénjét együtt üvöltötte a közönség a kezeken szörföző énekessel.

Biafra még soha nem járt Magyarországon. (A Dead Kennedys – aminek tagjaitól erősen elhidegült az énekes, mert nem akarta a dalait reklámcélra odaadni -, egy másik, jellegtelen frontemberrel vagy hat éve fellépett a Pecsában.) De sejtettük, nem lehet nem őt nézni. Őrült pantomimja, sugárzó energiája, rohangálása leköti a nézőt. Bármi történik, ő a főszereplő.

A dalok között politikai eszmefuttatásokat tart a kisebbségek kitoloncolásáról (párhuzamot vonva az Amerikában élő mexikóiak és az itt élő romák között), a globális nagytőke uralmáról, a biotechnológia pusztításáról, a korrupcióról. És közben egyre jönnek a kifejezetten a Kennedyst idéző számok, és persze az említett klasszikus legnagyobb slágerei (ha lehet ilyen szót használni). A Let’s Lynch The Landlord, a Holiday in Cambodia és a többiek alatt igazi időutazásban volt részünk. „Ez az! Ezért lelkesedtünk, ezekkel a dalokkal fejeztük ki dühünket tizen- és huszonévesen, ezeket a dalokat játszottuk a garázsban a zenekarral!” Ma is beindulunk, noha szó nincs nosztalgiáról. Itt és most ütnek a számok. Csak ámulunk, pogózunk, bámulunk.

Közben ásványvízzel locsol időnként a karmester, van, hogy a mikrofont az első sorokban állókhoz nyomja, van, hogy újra nekifeszül egy kezeken való szörfözésnek. Pedig 52 éves az emberünk, kis pocak, kicsit ritkuló haj mutatja az idő múlását. Az energia azonban nem vész el, mint tudjuk.

Kábé egy óra múlva feltűnik a színpadon a VHK legénysége is, és közös produkcióba kezdenek. Ordítás, reszelés, ütőskavalkád, monoton alapokkal. Történelmi pillanat ez, nem vitás, bár én rövidebbre vágtam volna. 5 perc után már nekem sok, 8 perc után már kínos, 10 percnél levonul a gitáros is. Végül ölelkezés (történelmi), elköszönés és vége.

Legalábbis azt hittük. Kis szünet után egyszer csak visszatér a zenekar, hogy lenyomjon még egy Kennedyst, és egy nem túl húzós GSOM-számot. Még jó, hogy nem indultunk gyorsan a ruhatár felé. Bár ez már nem az igazi, meg amúgy is fél kettő körül jár. Talán, ha a hosszúra nyúlt történelmi pillanat helyett még vagy két rövidebb Kennedyst nyomtak volna…

Mindegy, igazunk volt: Biafra Mr. r’n’r és egyben Mr. anti-r’n’r. Sok évet vártunk rá, de eljövetele erősen robbantott. Egy ilyen koncert után munkaszüneti nappá kéne nyilvánítani a másnapot. Legalább az igazolt résztvevőknek.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.