A Sziget 8 legjobb koncertje

A hét nap (mert nem gondoljuk ám, hogy az öt plusz kettő, az nem hét) mindegyikén több száz fellépő közül kellett kiválasztani a legérdekesebbeket. Ez nem könnyű. És ott van a bosszankodás is, ha valamiről lemaradunk (például a PIL, vagy a Quimby). Másrészt a meglepetés erejével hat, ha egy kis sátorban rábukkanunk egy kitűnő ismeretlen együttesre. Szóval listánk már csak azért sem lehet teljes, mert nem tudtunk részt venni minden bulin, de összeállítása azért jó szórakozás volt.

Az első helyezett Gotan Project-koncertről azt írtuk, hogy a Party Aréna a lehető leghülyébb hely egy ilyen kaliberű koncert befogadására. Egyik kollégánk nem is jutott be, a másik viszont ott volt,és annak ellenére, hogy egyetértett a helyszín alkalmatlanságával, ilyeneket írt: „A La Revancha Del Tango, Una Música Brutal, Diferente mind abba az állapotba hoz, amitől olyan végzetesnek érezzük a lét elviselhetetlen könnyűségét. Aztán jön a Mi Confesion, amelynek rappes betétje kizökkent a harmincas évekből, és észrevesszük, hogy az énekesnő is időközben átöltözött nadrágkosztümje helyett egyenes vonalú estélyit vett. Ebben is magával ragadó, de nem ettől lesz igazán gyönyörű, hanem attól, ahogyan éneklés közben átlényegül, és eggyé válik azzal amit énekel.” Nem volt elég Balázs kollégának, hogy ott lehetett, még határozottan követelte is, hogy ez vezesse az FigyelőNet-listát. Legyen neki!

Az előkelő második helyre, nyilván érzelmi okokból került a Kispál és a borz. Nemcsak végigkövettük a zenekar pályafutását, hanem egy idő óta krónikásai is vagyunk annak. Kár, hogy csak a hanyatlás éveiről beszélgethettünk (itt és itt) Lovasiékkal. Biztos pont volt az öregedésünkben a zenekar (ugye, kell egy rendszer, ami nem mozog), ami a beígértek szerint egy közel három órás koncerttel búcsúzott. Azt gondoltuk meghatódunk majd, de e helyett buliztunk egy nagyot.

Két éve kisebb csalódást okozott régi kedvenc házibulizenekarunk, a Madness. Most viszont erőteljes műsorral jelentkezetek. „Úszunk a szaxofon hangján, táncolunk a hömpölygő dallamokra. A kivetítő azért mutat még jó pár 40-körüli fickót, aki hozzám hasonlóan elhitte a „Stay forever young”-dumát. Van, aki elől egy olyan fezt visel, amely a Night Boat to Cairo klipjében volt az együttes tagjainak fején. A köpcös urakká vált zenekar pedig becsületesen végignyomja a show-t. A szaxofonos még a színpad állványzatát is megmászta és folyamatosan huzakodott McPhersonnal, aki jellegzetes táncát billegte (fehér bőrbetétes cipőjét is megcsodálhatjuk közelről a kivetítőn)” – írta a bulizás közben megvilágosodott kolléga.

A Ska-P többszörösen kedves a szívünknek. Egyrészt már láthattuk többször is élőben milyen elementáris erővel nyomják a baszk-ska-punkot, másrészt kolleginánk le is fényképeztette magát a gitárossal, aki azt mondta neki, már a tömegből is kiszúrta. (Kár, hogy a következő közös fényképet kérőknek is ugyanezt a dumát nyomta. Így udvarol egy baszk, biztos.) Idén is gigalendülettel adták elő a minden ellen lázadó számaikat. Az inkriminált kolléganőnk e mellett a jelmezeket (vagy miket) is értékelte: „ a koncert alatt a tőlük jól megszokott komplett jelmezbált nyomták le, amit talán ők is soknak éreztek, mert vetkőzni kezdtek. Pulpul, az énekes először csak alsónadrágban rohangált, aztán tangát csinált belőle, miközben a fenekét mutogatta a Sziget közönségének”. Minimum negyedik hely, de lehet, hogy megosztott bronzérem.

Vannak köztünk állandó berzenkedők, akik a skandináv meg brit gitárzenéket eleve lefikázzák, de ezúttal kisebbségben maradtak e hangok. A svéd zenekarnak különösen az énekesét istenítette ezúttal a tudósítónk: „térdnadrágjában és a bokáig érő egészcipőjében leginkább egy nyúlánk Pinokkiónak tűnik az énekes, de a szőke svéd szépfiú sármjának ez mit sem árt, látható, ahogyan az első sorokban elolvadnak a lányok. Aztán jön a legnagyobb slágerük. A Tick, Tick, Boom, amelynek a bombaketyegését a közönséggel énekelteti, amely hálásan tiktikkel is.” Egy ötödik helyre simán elég.

„Az Iron Maiden nem sokat teketóriázott szombaton. Megérkezett, és teljesen szétszedte a Tankcsapda által már kissé elfárasztott rockereket. A buli közben több elhatározásra jutottunk: legközelebb pólót fogunk árulni, ha módunkban áll, megkérdezzük Bruce Dickinsontól, honnan van ennyi energiája, és mindenképp elmegyünk a következő Maiden bulira. Nem csak a pólóbiznisz miatt.” Még ha a hangosítás minősíthetetlen is volt: 6. helyen a metállegenda. (Amúgy is ez a 666 egyes helyiértékén álló szám, ugye.)

Szintén nem először hozzák lázba a Hajógyári-szigetet, de ez nem von le semmit az értékükből: akárhogy csűrjük csavarjuk, a Faithless most is igencsak bejön nekünk. „A háttérben különböző üzenettel bíró feliratok bukkantak fel, így kezdetben az Egyesült Államok külpolitikájának mutattak be egy balközepet, hogy aztán a szeretet és Bob Marley vegye át a főszerepet, akinek tiszteletére Maxi még reggae tudását is megvillogtatta. A korábbi örökzöldekből is kapunk természetesen egy csokrot, így a God is a DJ, az Insomnia és a We Come sem maradhatott el. Bár láthatólag ügyeltek a sokszínűségre, talán kicsit túl sok is volt belőle, mindenesetre a koncert legkiemelkedőbb pillanatai azok voltak, mikor Sister Bliss végigszántotta ujjait a szintijén” – vélte sokat látott kolleginánk. A hetedik te Faithless légy!

A nyolcadik hely a Shantel & Bucovina Club Orkestar Disco Partizani című daláért jár. A kelet-európai, balkáni és arab hangzások kavalkádjával operáló szám a legnagyobb bulialapanyag, még egy ekkora fesztiválon is.