Miért beteg a magyar Kispál?

A pécsi Uránváros egy, a hatvanas években megálmodott betoncsodájánál beszéltük meg a találkozót a Kispál és a Borz két alapító Andrásával: Lovasival és Kispállal. Kicsit korábban érkezünk az Otthon üzletházába. Pontosabban az alá, mert az együttes próbaterme az épület pinceraktárának egyik katakombájában található. Amikor az ipari lift mellett aláereszkedünk, egy sötét folyosón találjuk magunkat, jobbra súlyos acélajtók. Hátulról dobdübörgés, előrébb botorkálunk, benyitunk az utolsó ajtón, ahol tarajos punksrácok nyomják izomból a rock’n’rollt. „A Kispálék eggyel jobbra” – mondják. Kérünk elnézést.

A szomszédban az ős-Kispál-dobos, Bräutigam üti a bőrt. Azt javasolja, várjuk meg a szomszéd kiskocsmában a két Andrást. Így teszünk. Egy bambi meg két cigi után jönnek is. Lovasi kicsit náthás, Kispál pedig kólát szorongat. Állnak rendelkezésünkre.

20 éve vagytok együtt. Ez már házasságnak is hosszú, ti pedig talán többet is vagytok egymással, mint a feleségeitekkel. Mi az, ami köztetek jól működik, ami húsz évig így kitartott?

Lovasi András: Inkább csak múlt időben beszélhetünk erről. Az működött jól, hogy kölcsönösen rendelkezünk olyan képességekkel, ami a másikból hiányzik. Ezek a képességek azonban az utóbbi két-három évben lanyhulni látszanak Kispálban.

Te is így gondolod?

Kispál András : Persze.

És mi ennek az oka?

K. A.: Nem tudom, lehet, hogy lustaság, vagy talán össze kell szednem magam.

L. A.: András egy kifejezetten bonyolult személyiség. Magam sem egészen tudom, hogyan működik.

K. A.: Látod, még 20 év után sem.

A Kispál elkezdett játszani, amire én is pengettem valamit (Fotó: Horváth Balázs)

L. A.: Az azonban tény, hogy Andrásban csökkent a lelkesedés. Régebben mindig volt valami ötlet, téma, amit ki tudtam bányászni belőle. De ez az utóbbi két-három évben már megszűnt. Ez egy folyamat, ami nagyjából öt éve indult. Utoljára a Holdfényexpressz (1998) volt, ahol mint egyenrangú zeneszerzők működtünk közre.

Mint Lennon és McCartney?

L. A.: Nem, mert ők azért külön szerzők voltak. Valamennyire beleszóltak egymás munkájába, de meg lehetett különböztetni, hogy a dal gerincét ki írta. Nálunk a zeneszerzés, illetve a zenei ötletek összegyűjtése a klasszikus időszakban kizárólag a próbákon történt. Egyik ötletből született a másik. Nagyon ritka volt, hogy valaki kész számmal, vagy akkordvázlattal érkezett. A Kispál elkezdett játszani, amire én is pengettem valamit, aztán kitaláltunk egy középrészt meg refrént, és így alakultak ki a számok.

A szöveg tehát még ekkor nincs meg?

L. A.: A leggyakrabban egy énekdallam volt meg halandzsaangolul, halandzsfinnül, és erre írtam meg később a szöveget. Volt azért néha úgy is, hogy megvolt a szöveg és utána húztuk rá a zenét. A kezdeti időszakban a leggyakrabban Kispál zenei témáiból indultunk ki.

Kispál, valahol azt mondtad, hogy a zenekar sikerében a kitartás igen fontos volt…

K. A.: Inkább talán az összetartás. Igaz az összetartásból jön a kitartás. Ha egy ember viszi a hátán a zenekart, akkor nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb besokall. Ellenkező irányból nézve pedig, ha egy ember viszi az ügyeket, akkor a többi úgy érzi, hogy ki van rekesztve. Szerintem a demokrácia egy zenekarnál hülyeség. Volt olyan tag, aki nehezményezte, hogy Lovasi kezében futnak össze a szálak, de én ezt jó korán elfogadtam.

Ő nem az a nyomulós ember

L. A.: Már elnézést, hogy beleszólok, de az elején még nem volt tisztázva, hogy én vagyok a vezérürü. Bár talán én vagyok az a zenekarban, aki legjobban átlátja, hogy mit kellene tenni; azért majdnem minden döntést közösen hoztunk meg. A látszatdemokrácia azóta is működik a zenekarban. Több olyan döntés is született, amikor leszavazott a zenekar. Volt például egy szilveszteri sportarénás koncert, amikor azt mondtam, hogy ne menjünk el, a zenekar pedig arra szavazott, hogy legyen koncert, és elmentünk.

K. A.: Jó szar is volt.

L. A.: Kispál passzivitása onnan is levezethető, hogy eleinte sok dologhoz ő értett a legjobban.

K. A.: Na, mihez?

L. A.: Például egyedül ő tudott forrasztani.

K. A.: Ebben az egyben ma is überelek mindenkit, bár már romlik a látásom.

L. A.: Akkoriban ő értett egyedül azokhoz a technikai kérdésekhez, hogy hogyan kellene szólni a zenének. És akkortájt ezzel ő tökölt. Amikor aztán stúdióba kerültünk, és a roadok segítettek, akkor azok már jobban tudtak forrasztani, vagy a technikusok jobban értettek a stúdiótechnikához, mint az András. Ekkor már sokszor inkább a hangmérnökre hallgattam, mint az Andrásra, és ő ilyenkor a háttérbe húzódott, mert ő nem az a nyomulós ember. De szerintem a Kispál kivonulása akkor kezdődött, amikor Bräutigam (Bräutigam Gábor, dobos alapító tag – A szerk.) kiszállt a zenekarból.

K. A.: Abban igaza van, hogy a passzivitásba vonulásom akkor kezdődött, amikor a Brauti elment. Utána hirtelen négyen-öten lettünk a zenekarban, és nem tudtam, mit csináljak. Világ életemben trióban játszottam. Hirtelen megjelent két harmóniahangszer, egy gitár és egy billentyű. Nem mindig tetszett az, ami történik, de inkább nem szóltam.

L. A.: Valóban akkor lett egyre passzívabb András, amikor bejött Csülök. Ez azért is érdekes, mert vele sokkal jobb kapcsolata volt a Kispálnak, mint a Bräutigammel, zeneileg mégsem értették meg egymást. Miközben együtt mentek el nyaralni, összejárt a családjuk, köztük volt talán a legnagyobb szakmai ellentét. Én egy idő után megtanultam, milyen a Csüli ritmusvilága, és tudtam alkalmazkodni.

—-“valahogy a kánon részévé váltunk”—-

Azért még kijött vagy öt lemez…

L. A.: Ráadásul nem is rossz lemezek. Talán az érett Kispál-korszak legjobb lemezei. Elkezdtünk nagyon gyorsan dolgozni. Többek közt a stúdiótechnika fejlődésének köszönhetően egy év alatt végeztünk el annyit, mint máskor három év alatt. ’96-ban csináltuk a Csinibabát, a Bálnák ki a partra-lemezt és még színházi munkákat is. Egyrészt nagyon hatékonyak lettünk, másrészt sokat tanultunk a hozzánk érkező zenészektől is. Ez egy darabig erősített minket, később aztán nem.

Akkor ez most egy kimondott leszállóág?

L. A.: Nem tudom, hogy leszállóágat jelent-e, de jelenthet azt is. Ha a zenetörténetet végignézzük, minden zenekarnak az első három-négy lemeze igazán érdekes. Akkor találja meg a saját hangját, akkor írja meg az izgalmas lemezeit. A legtöbb zenekar története ezután véget is ér. A kérdés az, hogy nem kellett volna-e nekünk is abbahagyni és egy új néven újrakezdeni. Amikor a Bräutigam elment, akkor tulajdonképpen egy új zenekar lettünk.

Visszatérve a kérdésre, mi lenne az, ami ezt a leszállóágat megtörheti, visszafordíthatja?

L. A.: Nálunk igen fontos tényező, hogy már mindjárt az első lemeztől kezdve leírtak minket. Miközben klasszicizálódtunk és valahogy a kánon részévé váltunk, sosem voltunk jók a zenei véleményformálók között. Miközben már két generáció számára mi voltunk „a zenekar” és a zenetörténeti könyvek szerint a kilencvenes évek legfontosabb zenekara a Kispál. Ebben a történeti elhelyezésben persze az is benne van, hogy azt szerették volna, hogy a 2000-es éveknek már ne mi legyünk a zenekara.

A látszatdemokrácia azóta is működik a zenekarban

Régen egy csomó olyan eszközt használhattunk, amit még senki nem használt. Az a fajta humor, ami például a Bëlgát uralja, a Kispálban picit jelen volt. Az a fajta showmanes viselkedés, ami nagyon erőteljes az Emil Rulezben, az is jelen volt a Kispálban. Sok olyan elemet, amit mi használtunk, mások kezdték el erőteljesebben, ügyesebben használni. Így bizonyos értelemben beszűkült a mozgásterünk. Közben megjelent több olyan zenekar, amelyik talán fontosabb dolgokat csinál, mint a Kispál annak idején. A Hyperkarma első lemeze és a Velőrózsák egyszerre jelent meg. A kettőt ha egymás mellé teszed, akkor olyan, mint ha a Who ’78-as lemezét és a Sex Pistols ’77-es lemezét tennéd egymás mellé. Mind a kettő biztosan jó, de a Pistols nyilván sokkal fontosabb. Aztán persze a 2003-as Turisták bárhol megint jobban sikerült. Nem véletlen, hogy a most készülő bestof-lemez jelentős része ebből állt össze.

Az utolsó 2004-es albumunkat (Én szeretlek téged) egy spontán akcióból alakítottuk, hogy elmegyünk bizonyos helyekre, ott rázárjuk magunkra az ajtót két napig. Amit ott felveszünk, azt megjelentetjük. Van olyan szám, amit a szegedi koncert előtt vettünk fel, van amit a Dióssyék nyaralójában, van amit nálunk Orfűn. Ebben a Kispi már igen kevéssé vett részt. Többek között azért, mert ő sokkal lassabb, mint a többiek. Az utóbbi két lemeznél már rugdosni kellett, hogy „na ide írjál már egy kis gitárt”, vagy volt hogy megírtuk helyette. Ez azért nem volt annyira jellemző. A legutóbbi lemezhez nem igazán tett hozzá sokat. Amikor meghallgattuk, azt mondtuk: egész jó, csak kéne rá valami gitár. Utána rájöttem, hogy rendben, nem rugdosom már tovább a zenekart. Úgy látszik, tényleg rájuk nyomom a bélyegemet. Meg is mondtam, hogy nem lesz úgy több Kispál-lemez, hogy én nyomom keresztül, a többiek pedig rám hagyják, mondván: majd a Lovasi megcsinálja.

—-Két szám két év alatt—-

Úgy gondolnánk, hogy Kispál András ül otthon és Morriconét vagy Bachot hallgat, majd ölébe veszi a gitárját gyakorolni, és jönnek elő belőle ezek a fura dallamok. Nem így van ez? Kifogytak az ötletek?

K. A.: Valamikor ez így volt. Az az igazság, hogy én azt az időszakot kedveltem, amikor nagyon sokat játszottunk együtt. Utoljára a Csülökkel volt úgy, hogy játszogattunk.

L. A.: Aztán próbáltuk visszaállítani, csak nem ment…

K. A.: De hát hogyan is mehetett volna, amikor a fele társaság budapesti volt. Lejöttek szezonálisan, aztán…

L. A.: Aztán amikor az Áron (Bóra Áron dobos) jött, akkor láttuk a csődöt, hiába pécsi az Áron. Írtunk két vagy három számot, ami mondjuk tök jó, de mindezt két év alatt!?

Ötletek sincsenek?

L. A.: De vannak. Van sok jó kis ötlet. Én be is tudnám fejezni ezeket. Ha akarnék egy Lovasi-szólóalbumot, vagy egy olyan lemezt, amelyiken a többiek csak közreműködők, akkor be tudnám fejezni. Abból a felismerésből kerestünk pécsi dobost, amit Kispi mond, hogy nem zenélünk együtt. Aztán elkezdtünk zenélgetni, születtek ötletek, számkezdeményezések. Ezeknek a hetven-nyolcvan százalékában azonban nincsen gitár. Én egyszer azt már eljátszottam, hogy befejezem az András nélkül a számokat, de már nem akarom. Most azt várjuk, hogy ezekre a számokra szülessenek Kispál András-féle gitárok.

Úgy gondolom, hogy Andrásnál pattog a labda

Meg fognak születni?

K. A.: Nem tudom, még gondolkodom rajta. Elsősorban az kellene, hogy foglalkozzak vele. Eléggé eltávolodtunk egymástól Andrással. Ez miattam is van, mert más az érdeklődési köröm. Igazából magamat kéne rendbe raknom, hogy azt mondhassam, ezt folytatni akarom. Valószínűleg én vagyok válságban, de ez nem zenei válság, mert ezen mindig hamar túltettem magam. Rájöttem, hogy engem nem érdekel, ki mit mond. Jó vagy nem, az a fontos.

L. A.: Többször volt olyan ötlet, amelyikre mi azt mondtuk, hogy szerintünk jó, szerinte meg szar volt. Mármint az ő ötletei közül, mert a miénkre mindig azt mondta, hogy szar. Igazából lehet, hogy túlságosan fenn van neki a mérce, de hogy nem tud magának megfelelni, az egészen biztos. Azt persze teljesen meg lehet érteni, hogy valaki 43 évesen belefáradt abba, amit csinált. Ilyenkor, ha van rá lehetősége, akkor keres magának valami más pályát. Ha nincs, akkor meghal, elteszi magát nyugdíjasnak, vagy elmegy aludni.

Megtehetnénk mi is, hogy mostantól csak régi Kispál-számokat játszunk, mint ahogy azt láttuk mondjuk a P-Mobiltól. A nagy öregek mind ilyenek, csinálnak ugyan még lemezeket, de nagyjából érdekteleneket. Ebbe az állapotba nem szeretnék eljutni. Én ezt a helyzetet úgy kezelem, mint egy kvázi profi. Úgy gondolom, hogy az Andrásnál pattog a labda. Ezt most neki kell megoldani.

Akkor most mi lesz?

K. A.: Még nem tudom. Nagyon sok dolgot csinálok, és mindent rosszul. Most máshogy akarok dolgozni. Mivel nincs dobos, és nem is lesz, úgy látszik, hogy számítógéppel helyettesítjük. Én legalábbis ezt szeretném, mert meguntam már az átjáróházat. Mindig jön valaki, egy kicsit hisztizik, aztán lelép. Én a biztonságot szeretem. Most nem érzem a biztonságot. Ez független a dobostól, de nem tudom hová tenni magam. Ezt nekem kell megoldanom vagy senkinek.

Meddig hagyod pattogni a labdát Kispál oldalán?

L. A.: Most igazából nem sürget semmi. A 2007-es év nagyjából a húsz évünkről szól. Megjelenik (október 15-én, a Szerk.) a dupla lemez: egyik a csendes-ülős, másik a bestof-számokkal. A koncertlemezen újrahangszereltük a dalokat, a best ofot a korábbi lemezekről válogattuk össze, de ezeket is újrakevertük. Mindkettőn van egy-egy új szám. A Laknak-e nálatok állatok és az I Like Gemenc.

Decemberben még elindulunk egy 8-10 koncertes turnéra, amin várhatóan a Bräutigam és a Csüli fog játszani. Természetesen az utolsó december 28-ai koncertre meghívunk mindenkit, aki az együttesben volt.

Ha már a koncerteknél tartunk. András, te szeretsz koncertezni? A színpadról nagyjából az látszik, hogy egykedvűen pengeted a gitárt miközben a szád szélén lóg a cigi…

K.A.: Nem vagyok egykedvű, de hát ugrálni nem igazán tudok. Már csak azért sem, mert előttem van a villanyvasút (a gitárhoz tartozó pedálsor – a szerk.) Taposom azokat a szerkenytyűket összevissza. Néha már nem tudom, hogy mit. Ez leköt teljesen, és nem is érzem úgy, hogy nekem bármi pluszt kellene csinálnom.

L. A.: Azért az úgy van, hogy ha véletlenül történik bármi, akkor a közönség azt nagyon értékeli. Ez olyan, mint amikor a Cesari Evora a koncert közben leül, és nekiáll dohányozni. A Kispálnak is akkora sikere van, amikor egyszer véletlenül vezényel, vagy bármit csinál.

K. A.: Kicsit már zavar ez a védjegy is a cigivel. A kutyát sem érdekli, hogy mit csinálok a gitárral, csak azt kérdezik, hogy hogyan tudom úgy szívni, hogy a hamu fönnmaradjon.

Azért láttunk mi téged a Pecsában táncolni a hangfalak tetején, sőt énekelni is…

K.A.: Ezek a dolgok végül is működnek, ha megfelelően ittas vagyok. Akkor viszont semmi közöm a zenéhez. Akkor például meg voltam győződve arról, hogy isten vagyok, aztán visszahallgattam, és olyan volt, mint ha teljesen mást műveltem volna éppen.

L. A.: Vannak ilyen típusú emberek. Az én horgásztársam például azért nem iszik, mert ha elkezd inni, akkor csak egy hét múlva megy haza. Kispi nem ilyen súlyos, de volt egy pár emlékezetes koncert, ahol vadul zuhanyozott, hogy fel tudjunk lépni.

A Gemenc tényleg egy közéleti darab

Általában a szövegekben kevés politikát lehet nálatok felfedezni. Most a két új számotok közül az egyikben az I Like Gemencben, Az összebújunk, mint a gemenci szarvasok sorban azért érezni némi áthallást, vagy tévednék?

L.A. A Gemenc tényleg egy közéleti darab. Azokról szól, akik megszenvedik, hogy az ország jelen pillanatban így működik. Szerintem ez egy találó allegória. Biztos tudjátok, hogy Gemencen úgy fulladt meg egy csomó állat, hogy a legmagasabb ponton gyűltek össze az autóút, meg a vasút mellett, ahol aztán megálltak a fotósok, katasztrófaturisták, meg mindenki, aki még nem látott vaddisznót. Közel mentek, hogy megsimogassák őket. Azok meg beugrottak. Én most pont azt látom, hogy ma Magyarországon van egy olyan réteg, amelyik elszenvedi azt a fajta demokráciát, azt a kurzust, azt a hatalommegosztást, ami jelen pillanatban van, és így reagál.

Bár volt rendszerváltás Magyarországon, de elit- és hatalomváltás nem volt. Ami történt, az azoknak az érdekeit szolgálta, akik már túl gazdagok voltak ahhoz, hogy anélkül vitorlázhattak volna, hogy ez ne szúrt volna szemet. Nem tudtak már nyugodtan utazni külföldre, nem tudták úgy elkölteni a pénzüket, hogy ne lett volna zavaró. Én úgy gondolom, hogy ez egy nagyon sikeres hatalomátmentés volt. Nem szavaztam soha az MSZP-re, az SZDSZ-re is utoljára ’94-ben. Egyáltalán nem vagyok tehát baloldali, és liberális is csak mérsékelten. Az más kérdés, hogy Magyarországon felvállalhatatlan az összes politikai képződmény, de erről sem én tehetek.