Temetni jöttünk a Kispál és a Borz utolsó koncertjére, ugyanis ez az együttesnek megadott végtisztesség volt. A halálhoz való hozzáállás azonban igencsak kultúrafüggő. Mi a Kispál és a Borz esetében egy vidám búcsút láttunk. Annak ellenére volt az, hogy nem csillantották meg a túlvilág reményét, csak megmutatták, hogy teljes lehet ez az egész anélkül is.
A nagy utazásra az együttes tagjai úgy indultak ahogyan a nagy ismeretlen felé vezető mitikus utakra szokás. Egy kis videobejátszáson láthatjuk, ahogy beszállnak a hajóba. Majd jöhet a koncert. Lovasi bele is kezd a Forradalmárba. Ezután pedig beszédes címek következnek: Ha ez a vég, Nem fáj. Itt egyébként a kivetítőn Lovasit kalodába zárják, és lángokkal kínozzák, miközben a címben is szereplő sort énekli.
Képgaléria (Fotó: Gáti András)
A sorrend tehát nem kronologikus. Így aztán igen hamar el is jutunk az egyik legutóbbi dalukhoz, a Van-e nálatok alkoholhoz, és egyben az első technikai gubanchoz is, amikor is a szám felében gyakorlatilag nem lehetett hallani Lovasit. Az este során ennek ellenére túl sok gikszert nem vettünk észre, talán néha az volt zavaró, hogy a kivetítő képe és az élő hang nem mindig volt szinkronban egymással.
Amikor pedig az alkoholos számban eljutunk a „Nálunk csak hullámzó emberek” sorig, akkor magunkra ismerünk. Bár még nincsenek információink a látogatószámról, azért a bejutás és a közbenső mozgások során úgy látszott, hogy a mínusz nap miatt nem kell aggódniuk a Sziget-szervezőknek. Rengetegen eljöttek, hogy búcsúzzanak.
„Ha leül a show, akkor jelezzétek, mert akkor Kispál cigánykerekezni fog.” – mondja Lovasi, de erre nem volt szükség. A környékünkön mindenki együtt énekelte, üvöltötte a dalokat. Sőt volt, aki még a Csillag vagy fecske című lírai akusztikus számot is egy hangon ordította hátulról a fejemre, amely némiképp csökkentette a dal élvezeti értékét, de hát a közösségi élményért szinte bármit megadnánk. Valljuk be, mi is kiadósat üvölthettünk a Zsákmányállatnál, a Nem fájnál vagy a Még egyszernél.
Érdekes módon a gitáros Kispál András is egész gyorsan levetkőzte flegmatikus arcát. Persze továbbra is lógtak a szájából a cigaretták, de az ős-Kispál éveit felelevenítő blokktól valódi szenvedély tükröződött rajta. Az pedig ennek ez utolsó koncertnek a különlegessége, hogy két hosszabb szólót is hallhattunk tőle. A szólózgatás amúgy nem különösebben jellemző rá, ő inkább a riffekben éli ki magát. Az est folyamán rengeteg vendég megfordult a színpadon. Bármilyen jó kis jazzes jammelést nyomott is szinte az egész Csík zenekar (talán csak Csík János nem játszott), Kiss Tibi akármilyen jól énekelte a Következő buszont, Varga Líviusz pedig hiába rappelte nagyszerűen a Nagyvárosi Románcot, a show-t nem lehetett ellopni Lovasi Andrástól. (A gigakoncerten egyébként még feltűnt Beck Zoltán, a 30Y-ból, Szűcs Krisztián a Heaven Street Sevenből, és Németh Juci is a Nemjuciból.) Ez az este tulajdonképpen Lovasi munkásságának a megkoronázása, és egy korszakának a lezárása. Dióssy is mindössze pár másodpercig tudta magához kaparintani a szót, amikor Lovasi mikrofonja éppen elromlott.
Lovasi most pedig megvált egy részétől, amit leginkább a dalok testesítenek meg, amiket talán soha nem fog már játszani. A Húsrágó hídverő végét végül annyira elnyújtották, lelassították, hogy ki lehet mondani, rituálisan elhalálozott a kezeik közt.
Bár Lovasi egyik nekünk adott interjújában elárulta, hogy a 23 évük alatt összesen nem költöttek annyi pénzt a koncertjeikre, mint egyedül erre a produkcióra. Ez most nem tűnt fel, de nem is hiányzott. Bár volt pár látványelem (még egy szólótáncos is), de lángnyelvekre és lézershow-ra nem volt szükség. A kivetítőn a leginkább a mozgó gifekre hasonlító repetitív animációk szerepeltek, ahogyan Kispál újra és újra felágaskodik gitározás közben, vagy ahogy Lovasi támadóállásban terpesztve belecsap a húrokba. De volt még konfettizápor is, amely pont az ironikus részeknél hullott a közönségre, mint például, amikor a Kicsit Hadd átment Final Countdownba a Europe-tól, vagy mikor a Még egyszerben a Nirvana Smells Like Teen Spirit-témája és Jean Michael Jarre Popcornja jelent meg.
A koncert első vége pont ezzel a számmal következett be negyed tizenegykor. De nem kellett túlságosan erőteljesen tapsolni, hogy visszajöjjenek, hiszen egyrészt sok nagy szám még nem ment le, másrészt mindenki tudta, hogy tizenegyig játszanak. Legalább szusszanhattak egyet, és átszerelhették a színpadot. Ide ugyanis egy konyha díszleteit gurították be, ahol Kispál és Lovasi a már említett Csillag vagy fecskét adta elő egy-egy akusztikus gitáron. Ugyanebben a konyhába érkeztek aztán az este vendégei, hogy összeálljanak egy képpé (Liviusz rumbatöközött, Brautigam kanalazott, Lovasi felest ivott).
Képgaléria (Fotó: Gáti András)
Aztán már a zárásra készülve jött a Hang és a fény, amit egyértelműen öngyújtóra és gyertyára írt Lovasi, de mindössze egy csillagszórót láttunk felgyulladni. Aztán Szolnok szép szülöttje – ahogy Lovasi bemutatta Kispált – még egy sort is elénekelt a dalból, amely már tényleg egyedülálló a magyar zenetörténetben. Majd ugyancsak zenetörténetinek kikiáltott karaokéval énekeltették meg a közönséget, hogy lassan eljussunk a végkifejletig, amely az Igyekezz az égbolt zárban következett be, és lökte be a sírba a Kispál és a Borzot.
Még fényképezkedtek egy darabig a színpadon, hamarosan mindenki lelépett a deszkákról. A több virágzó korszakot is megélt zenekar rengeteg jó számon keresztül, és a kreatív energiák elapadásával megmutatta, nem lehet örökké feltámadni, néha meg is kell halni. Kifelé nem láttunk könnyes szemeket.
