Élet-Stílus

Stargarden: rockdinoszauruszok a Stadionkertben

admin
admin

2010. 06. 05. 14:46

Gerendaiék fesztiválba hívták az ötven-hatvanéveseket, akik persze már nem pogóznak vadul a nagyszínpad előtt, de azért szelíden bólogatnak a Deep Purple zúzására, ha pedig felcsendül Füst a víz felett, akkor még léggitározni is hajlandók - dinoszaurusznézegetés nevelési céllal a Stadionkertben.

Jómunkásemberhez méltóan természetesen csak a nyolc óra munka után jöhetett a nyolc óra szórakozás (ezt később Nagy Ferótól dal formájában is megkaphattuk), így csak estefelé érünk ki a Stadionkertbe. Így a kimaradt a kis délutáni Mezzoforte a Garden Partyval és az Eric Burdon & The Animals is a Felkelő nap házával. A helyszín egyébként igencsak jónak tűnik a brutális szocreál szoborcsoportjaival, és széles területeivel.

A nevelési cél

Mivel a Lovasi által megírt „már nem vagyok 20, még nem vagyok 40” korosztályba tartozom (ez azóta rá már nem igaz), így a hivatalosan igazán megcélzott 35 feletti célcsoportba ugyan épp beleférek (36), de azért azt el kell mondanom, hogy az életem részét soha nem képezték ezek a zenekarok, tinédzserkoromban már szinte mind kifutott termékek voltak. A társaság másik tagja, pedig egy 10 éves fiú, akit nevelési céllal hoztam el, rockdinoszauruszokat nézni, és hogy majd elmondhassa: igen, én élőben hallottam a világ leghíresebb gitárriffjét. Komolyabb gitárboltokban amúgy a Smoke on the Water megszólalásakor jobb esetben kegyetlenül megvető tekintetek, rosszabban pedig azonnali kitiltás is járhat.

Fotó: MTI

Fotó: MTI

Amellett, hogy így persze a fesztivál nem az mi világunk, mégis meg kellett nézni ezt a kísérletet, és persze a fent nevezett dinoszauruszokat. Nem is az volt a kérdés, hogy van-e létjogosultsága a nosztalgiának (mert miért ne volna, iparágat lehet rá építeni), inkább az, hogy valóban megmozdulnak-e az idősebbek, és jól tudják-e magukat érezni egy zenei fesztiválon. A válasz pedig egyértelmű igen volt. Este az Omegán és a Deep Purple-ön a keverőig megtelt a nagyszínpad. Persze nem olyan sűrű tömbben, mint egy szigetes Faithless-koncerten, de azért impozáns fejrengeteget lehetett látni hátulról.

mekkora a tömegérzet?

Korábban Gerendai Károly interjúban elárulta, hogy 10 ezer látogató körül térülnének meg a Stargarden befektetett költségei. A számokat kettő körül még nem lehetett tudni. Aki ott volt a fesztiválon úgy tűnt, nincs itt gond, betelt a nagyszínpad előtti tér is. A fesztivál szervezője azonban elárulta, hogy az előfoglalásokkor látszott, hogy nem igazán fogytak a jegyek, így a nézőteret leharmadolták, hogy az ne tűnjön üresnek. Így némiképp csalóka volt a jelenlevők tömegérzete.

Nem kívánjuk az Omega rajongóinak haragját magunkra vonni, így csak annyit mondanánk, hogy az első két szám után más élményekre vágytunk. Mindjárt a nagyszínpad mögött lévő Sztár FM utcabálnak nevezett kisebb színpadon találtuk magunkat, ahol Nagy Feró nyomta a Betricével a vicces önironikus őszinte rockot. Bár néhány vulgáris kifejezést hallhattunk tőle, azért nevelési szempontból mégiscsak építőbbnek tartottam, hogy a kölök a Hegyek közöttet hallja, mint a Gyöngyhajú lányt. Mondjuk itt a zenekar tagjainak sokkal kisebbek voltak a tokái, így a dinoszauruszhatás gyengébb volt. A közönség itt sokkal jobban érezte magát. Ugráltak, együtt ordították a szöveget, bugiztak. Feró pedig nagy élmény, igazi rockandrollarc, aki kiröhög mindenkit, magát is beleértve.

Közben a fesztiválvendéglátást is le lehetett tesztelni. A boros és pálinkás standból rengeteget találtunk, miközben olyan pultot, ahol vegyesen mindent vehettünk volna (például jeges teát), már nehezebb volt találni. Az árakat azonban alaposan megnyomták. Még a különleges Bellota sonkából is súlyos a tízdekánkénti 4000 forint, még ha éveken át érlelik is féltő óvó gondoskodás mellett. A Pastramit is kipróbáltuk, mert úgy tűnt, hogy a TV Paprika sztárséfjei által üzemeltetett konyha ár/értékaránya jónak ígérkezik. Persze itt is trükköztek. Az 1500 forintért árult hátszínszeletek mellé ugyan adtak pitát, de annyira iszonyatosan borsos, sós volt, hogy igazából csak az újabb 1500 forintért mellé kínált burgonyával lett volna jól fogyasztható, így már megváltozik az árfekvés. A legjobbnak végül a Twist & Chips szalmaburgonyája bizonyult, amely egész (héjas) burgonyából speciális spirálvágással szeletelek és frissen sütötték.

A helyén volt a Deep Purple

A vendéglátás tehát a prémiumkategóriába lőtte be magát, amely osztályozásra végül is minden szolgáltatás ráillett. Tisztaság és rend mindenhol. Ilyen csillivilli vécéblokkot még nem is láttam fesztiválon. Az értékmegőrzőbe pedig beadhattuk felesleges esőkabátunkat és pulcsinkat, amelyekre az utóbbi idők monszunja után végül is nem volt szükség.

A végére már valódi sötétben a Deep Purple maradt, akik közel kétszer olyan hangosan játszottak, mint az Omega, így már a gyerek is megkaphat valamit a gyomorba vágós rockandrollból, aztán majd eldönti, hogy tetszik-e. Úgy tűnik bejött neki. Nekem azért egy kicsit többet sírt a gitár, és egy kicsit több volt a szólozgatás is (ezt miért nem jazz-zenekarban művelik?), mint ahogy a rock and roll esetében még jólesik, de azért szódával ez is elment.

Az eredeti felállásából csak hárman maradtak, a dobos, Ian Paice, a basszeros Roger Glover, és a frontember, Ian Gillan. Sokak szerint ez így már nem az a Deep Purple, ami Ritchie Blackmore-ral volt, de egyrészt azt már ki tudja megmondani, hogy milyenek is voltak 1975 előtt, másrészt úgyis a frontember határozza meg a zenekart. A régi dalokat a jól képzett zenészek úgyis le tudják nyomni, újakat pedig már úgyis felesleges lenne írni.

Az előző sportarénás koncerthez képest ez sokkal inkább a helyén volt. Jól szólt, kellőképp hangos is volt, és mégiscsak egy ilyen szabadtéri színpadra való a rockkoncert. Ott az idősödő rockerek az ülőhelyeken bólogattak, itt azonban csak igen kevesen vettek VIP-helyeket a páholyba, a többség odalent csápolt. Persze nem volt nagy ugrálás, csak olyan öreguras fejrázás, néhány léggitározó mozdulattal, és az égre mutogatással. A repertoáron pedig a Fireball, a Black Night, a Hush és a többi nagy sláger.

A Smoke on the Watert pedig természetesen nem lehetett kihagyni, de legalább el lehetett húzni a koncert végére. Trükkösen álcázták egyébként a számot, mert egy magyaros dallamot kezdett először játszani a Don Aiery billentyűs, majd ebből jöhetett az ismert dallam, hogy mindenkinek felcsillanhasson a szeme, hogy „na végre”.

A ráismerés végül nevelendő gyermekben is megszületett, küldetés teljesítve. Igazából pedagógiai céllal még fontos lett volna Hobót is megnéznie, de hát végül is 11 után már illik lefeküdni, nincs még itt a nyári szünet.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Speaker giving a talk on corporate Business Conference. Audience at the conference hall. Business and Entrepreneurship event.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.