Amióta a főváros, Lima és a dél-perui Arequipa között az 1920-as évek végén megindult a polgári légi forgalom, a „Nazca-vonalak” talányos sivatagi ábrái töprengésre késztetik a régészeket, antropológusokat és az amerikai őskultúrák rajongóit egyaránt. S azóta próbál minden kutató és sült amatőr is különféle értelmezéseket adni ezeknek a rajzolatoknak – mintha csak a világ legnagyobb Rorschach-tesztjének tintapacáit nézegetnék. Magyarázták már őket inka utakként, öntözőcsatornák terveiként, primitív hőlégballonról szemlélendő műalkotásokként, sőt földönkívüli űrhajók leszállópályáiként is – írja a National Geographic Online.
Nehéz kutatni
A Nazca és a közeli Palpa város határában látható „geoglifák” – azaz vonalak és talajrajzok – első szabályszerű felmérését Maria Reiche, német származású tanárnő készítette el a II. világháború után. 1998-ban bekövetkezett haláláig Reiche félszáz évet szentelt a geoglifák tanulmányozásának és megóvásának. Kedvenc elméletét azonban, miszerint a vonalak egy csillagászati kalendárium részei volnának, a szakma erősen kétségbe vonta. S mivel a hely mai őrzői is átvették Reiche eltökéltségét, amellyel kívülállóktól védelmezte e rajzokat, még tudományos kutatóknak sem könnyű a Nazcától északnyugatra fekvő pusztaság híres állatfigurái közelébe jutniuk…
Valamivel északabbra, Palpa város környékén viszont nagyszabású perui–német kutatómunka folyik 1997 óta. A Nazca–Palpa-program a térség egykori népének módszeres és multidiszciplináris tanulmányozását tűzte ki céljául. Hol és hogyan éltek a nazcák? Miért tűntek el? S mi értelmük lehetett a sivatag homokjában hátrahagyott furcsa képeiknek? Íme néhány, a megválaszolandó kérdések közül.
A víz a magyarázat?
Amikor pilótánk bedőlt egy újabb fordulóba, Isla a gép ablakához nyomta a felföldek szülötteire jellemző széles járomcsontú arcát, s az odalent feltűnő, hatalmas síkidomot formázó csupasz területre mutatva így kiáltott: „Ott egy trapéz…”, majd ujjával böködve újabb nevezetességre hívta fel a figyelmet: „…az meg a platform!”. Platform? Hol? A trapéz végénél álló kis kőemelvényt mutatta – mert ha nem tévednek, épp ezek a jelentéktelennek tetsző építmények adhatják meg a Nazca-vonalak rendeltetésének valódi magyarázatát. Nos, az egész történet a vízzel kezdődött, s azzal is végződik…
Forrás: National Geographic
Bolygónk egyik legszárazabb tája a dél-perui és észak-chilei partvidék. A nazca kultúra bölcsője egy védett kis medence, ahová tíz folyó is aláereszkedik a keleten tornyosuló Andokból, ám ezek többsége – legalábbis az év bizonyos szakában – kiapad. A barna ezernyi árnyalatának tengerében ez a tíz vékonyka zöld szalag mégis termékeny földet kínált egy ősi civilizáció születéséhez – éppúgy, mint a Nílus-delta vagy a mezopotámiai folyamok.
Mivel volt víz, emberi letelepedésre tökéletesen alkalmas volt a hely, csak éppen környezeti szempontból kockázatos. Roppant kockázatos – állítja a Nazca–Palpaprogram résztvevője, Bernhard Eitel geográfus. Munkatársával, a Heidelbergi Egyetemről jött Bertil Mächtlével megállapították, hogy az elmúlt ötezer évben a Nazca-térség mikroklímája szélsőségesen ingadozó volt.
Ha észak felé mozgó magas nyomású légköri rendszer alakul ki a bolíviai Altiplano fölött, több eső hull az Andok nyugati lejtőire, amikor pedig az anticiklon déli irányba mozdul, akkor csökken a csapadék, és a Nazca-térség völgyeiben kiszáradnak a folyók. A korábbi paracas kultúrából i.e. 200 körül létrejött nazca civilizációnak azonban még ebben a meglehetősen bizonytalan környezetben is sikerült nyolc évszázadig megélnie, sőt virágoznia.
Mivel a nazcák rendkívüli mértékben függtek az életadó esőzésektől, a kutatók úgy gondolják: a Nazca-vonalak gigantikus szabadtéri templomok voltak, amelyekben a hívek vízért imádkoztak isteneikhez.
A témáról tovább olvashat a National Geographic Online-on.
