Moziba be: Sherlock és Woodstock

Sherlock Holmes

Sir Arthur Conan Doyle halhatatlan nyomozófiguráját a világon szinte mindenki ismeri. Ha könyvből nem is, a Granada Television gyártásában készült tévésorozatokból biztosan. A képernyőn legendássá a kiváló brit színész, Jeremy Brett (1933-1995) tette, aki többször is bújt a pipázó, elmebajnok – és ahogyan a széria finoman utalt rá: heroin-függő – detektív bőrébe. A (tévé-) filmtörténetben kevés olyan színészt találunk, akire ennyire ráillett volna szerepe, eggyé forrt volna vele (talán a totyogó belga nyomozót, az ínyenc Poirot-ot megformáló David Suchet ilyen, vagy újabban a Dr. House bőrében gorombáskodó csodagyógyító Hugh Laurie). Brett és Holmes neve (megjelenése, viselkedése) egybeolvadt, így egyáltalán nem volt könnyű helyzetben a fenegyerek angol filmes, Guy Ritchie, amikor Joel Silver producer rábeszélésére nekilátott Holmes modernizálásának.

Az alkotók jól érzékelték, hogy a XIX. századi, akkoriban ugyan extravagánsnak számító figura mára álmatagnak hatna a mozik meghatározó tizenéves közönsége számára. Ritchie így nem az elmebravúrokra, a finom (olykor dekadenciába hajló) intellektualizmusra helyezte a hangsúlyt, hanem az akciókra. Itt Holmes (Robert Downey Jr.) fizikai képességei a hangsúlyozottak – jól és sokat verekszik –, a csavarok másodlagosak. Könnyen kiszámítható történetet kapunk, amiben a fondorlatos (és látszólag földöntúli, misztikus erővel bíró) Lord Blackwoodot (Mark Strong) Holmes és hű társa, Watson doktor (Jude Law) miután elkapja, kivégzik, ám a sötét nagyúr a halottaiból visszatér (hogy a britek birodalmát örökre eltörölje), vagyis a hajsza folytatódik és fokozódik. (A Holmes-sagát ismerők a lordban felfedezhetik a detektív ősi ellenségének, Moriarty professzornak a vonásait.)

A sztorit két hölgy felbukkanása hivatott színesíteni, a gyengébbik (és bocsánat, de a detektív szerint: butábbik) nem iránt érdeklődést nem tanúsító Holmes fejét elcsavaró szélhámos-nő, Irene Adler (Rachel McAdams) és Watson választott arája: Mary (Kelly Reilly) – azonban mindkettő igen színtelen és érdektelen. Ritchie érdeklődést egyébként is a látványos akciók iránt mutatott (azok rendben is vannak), illetve Holmes és Watson kettőse kapcsán (évődő párbeszédeik valamit megcsillantanak a rendező írói érzékéből), a krimit (az egész lényegét) azonban igyekszik gyorsan és könnyen letudni, és a végére olyan zárlatot biggyeszteni, hogy folytatni lehessen. A Vasemberre hajazó viktoriánus mesterdetektív a fiataloknak tetszeni fog, de a harminc fölöttiek számára csalódást okoz.

Adás

Képzeljük el az elképzelhetetlent: egy olyan világot, ahol gépek nem adnak képet, talán valami katasztrófa okán (ezt nem tudhatjuk), de ez nem az a fajta idill, amire az elfogult Rousseau- vagy Gutenberg-hívők vágynak, sem az érintetlen, sem az emberi – humanista – természet nem jut uralomra, hanem hogy most minden egész eltörött, de tényleg, és nagyon úgy néz ki, végleg és menthetetlenül.

A korábbi szemle-fődíjas Vranik Roland (Fekete kefe) Adás című alkotását az alkotók disztópiaként (negatív jövőkép gyanánt) aposztrofálták. A film egy digitális közegétől megfosztott, kaotikus világba kalauzol, ahogy Vranik mondta, „az alapkonfliktus, hogy elszálltak a televíziók és a komputerek monitorjai, nincs adás.”. A kiindulási helyzetet fűszerezik az emberi kapcsolatok, pontosabban azok minimalizált volta, a központban a középső testvér által elkövetett feleséggyilkossággal. Ebben az antiutópia-jellegű, bizonyos értelemben sci-fi-történetben három fivér (Hajduk Károly, Rátóti Zoltán és Terhes Sándor) igyekszik boldogulni egy képernyő-mentes közeljövőbeli tengerparti városban/világban (a hely földrajzilag beazonosíthatatlan, talán a Mediterrán-vidék, a felvételek a romániai Konstanzában készültek). Persze nem megy.

Az Adásból hiányoznak a Fekete kefe jól értelmezhető és élvezhető tréfái, igaz, szarkazmusnak ez a mű sincs híján. A mértani szögletességű miliőben az osztrák Ulrich Siedl Kánikulájához hasonlatos érzelmi véglények vegetálnak, csak sokkal nyomasztóbb módon. Vranik az antiutópiája sötét egére ugyan könnyedebb felhőket rajzol a nagyon fekete humorával, ám az értelmezés (fogyaszthatóság) nehezebb, de megéri: ez a falat komolyabb.

A filmben példásan illeszkedik a tartalom és a forma – hasonlót láthattunk Pater Sparrow 1 című filmjében –, a film látványvilágáért felelős illetékes, Valcz Gábor művészeti rendező hibátlan munkát végzett. A dicséretesen kidolgozott külsőhöz (a megjelenéshez és látványvilághoz) elkapkodott „belső” tárul: hézagos történet, hiányosan megírt karakterek. Ennek ellenére Rátóti Zoltán az utóbbi idők legjobb alakítását nyújtja – aminek kifejezetten örülni tudunk.

Woodstock a kertemben

A fesztiváliparban minden (tavalyhoz képest) kerek negyven esztendővel ezelőtt, az amerikai Woodstockban kezdődött. Azóta se szeri, se száma az onnan gyökerező (jobb, rosszabb) nagyrendezvényeknek, amik azonban nélkülözik – mára egyre inkább – az ős eszmeiségét. (Privátin mi leginkább a győri mediawavesek által 2009-re kitalált „Rábastock” elnevezésű rendezvényének elmaradását sajnáljuk…)

No de, íme, a (rock-) történeti esemény a szervező szemszögéből: az Oscar-díjas rendező (Brokeback Mountain – Túl a barátságon) és igen változatos műfaji pályájú (Értelem és érzelem, Jégvihar, Tigris és sárkány, Hulk, Ellenséges vágyak stb.) Ang Lee a legendás fesztivál egyik organizátora, Elliot Tiber visszaemlékezései alapján dolgozott, aki saját bevallása szerint egyetlen koncertet sem látott a nagy hajcihő miatt – hiszen (maximum) ötvenezer emberre számoltak, ehelyett negyedmilliónak kellett bepréselődni a területre.

A történet szerint – ugyebár – 1969 nyarán járunk, amikor is a Greenwich Village-ben lakberendezőként szorgoskodó Elliot Tiber-alteregóra, Elliotra (Demetri Martin) nagy hatást gyakorol a melegjogi mozgalom. A fiú azonban kénytelen hazaköltözni a New York környéki porfészkébe, Catskillsbe, mert basáskodó szülei – apa: Henry Goodman, anya: Imelda Staunton – a családi motelt a teljes pusztulás szélére juttatták: az El Monacóra egy bank készül rátenni a kezét. Amikor Elliot fülébe jut, hogy a szomszédos város a beígértek dacára mégsem ad engedélyt az ott tervezett fesztivál megtartására, felhívja a szervezőket, és felajánlja a szállójukat főhadiszállásnak, hogy lendítsen a forgalmon, és megemlíti a szomszéd hatszáz hektáros birtokát is. A stáb beköltözik az El Monacóba, és hamarosan másfél millió ember indul útnak a helyre, amely úgy írta be magát a világtörténelembe: Woodstock.

Ang Lee vállalása lehetett volna éppen izgalmas – saját tapasztalatainkból tudjuk, micsoda remek „megénekelni valókat” rejt egy-egy olyan nagyfesztivál szervezői háttere, mint például a Sziget –, ám nem lett az. Nem a koncertszcénák hiánya miatt, hanem azért, mert nem tudja visszaadni a „feelingérzést” (egy ellenpélda: Milos Forman Hair filmmusicalje tudta), amit a sárban seggen csúszkáló önfeledt hippik képével, a főhős kapcsolatainak, homoszexualitásának túlhangsúlyozásával nem lehet elérni.

Érezhetően nincs meg Lee-ben a fesztiválélmény, a néző jobban jár, ha egykori dokumentum-felvételeket nézeget (vagy kimegy – mondjuk – a Szigetre), szerkesztőségünk pedig önzetlenül felajánlja, hogy a rendezőt szívesen elkalauzolja bármelyik mai utód-nagyfesztiválra (persze, Lee költségén).

Barátom Eric

„Uuuaaa Cantona, uuuaaa Cantona…” – skandálta az Old Trafford (az örömtől is) vörösre csíkozott népe, amikor az ezerkilencszázkilencvenes derekán Éric Cantona a Manchester United színeiben a pályára lépett. A francia labdarúgó Anglia első számú futballikonjává vált, az elszánt drukkerek a mai napig „King Ericként” emlegetik, profi labdarúgópályája után a filmvásznat választotta játékterepéül. Úgyhogy nem érhetett váratlanul bennünket, amikor a kiváló angol filmes, Ken Loach őt szemelte ki a Barátom Eric című új opusának egyik fontos szerepére, amiben önmagát alakíthatja.

Merthogy a film főszereplője, Eric Bishop hozzá beszél, akárcsak Woody Allen Humphrey Bogarthoz a Játszd újra, Sam! című örökbecsűben, és tulajdonképpen itt sem történik más, mint a válságos élethelyzetbe sodródott főhős ikonjának – ez esetben egy futballsztárnak –, vagyis hát „csillogó alteregójának” mondja el búját-baját, és vár tőle tanácsot, segítséget. A főhős ugyanis – Loach-hoz illően – egy angol alsó középosztálybeli férfi, egy, az ötvenes éveinek induló postai alkalmazott, aki egyedüli családfőként két állami gondozott tinédzsert – Ryant és Jesst – nevel (tehát: vitathatatlanul jó szándékú ember).

Csakhogy a fiúk erősen kamaszodnak, és egyáltalán nem hallgatnak rá – az egyikük komoly bűnügybe is keveredik, és a padló alá rejtett marihuánás tasakjai mellé egy pisztolyt csempész –, a bajok másik forrása, hogy a harminc éve elvált Eric a lányával, aki nemrég szült, ugyan tartja a kapcsolatot, azonban a volt feleségével, Lilyvel nem, ám amikor a lánya megkéri, hogy rendszeresen vigyázzon az unokájára, a két szülő találkozása elkerülhetetlen lesz… A férfi hatalmas munkát fektet „mindkét családja” összetartásába. (Ehhez kell a jó barát és tanácsadó, akivel mindent megbeszélhet: Cantona.)

A hétköznapi fájdalmak és örömök nagymestere, Loach ezúttal az élet naposabbik oldalán barangoltat bennünket, és miközben újra csak pontos képet fest az itt élő emberekről (értően megfűszerezve a focidrukker-miliő máshoz nem hasonlítható hangulatával, lásd: Futball faktor, Huligánok című filmek), hajlamos – főként a film végét tekintve – a „hollywoodi” ellágyulásra, de mivel átsüt a vászonról a figuráiért érzett mély aggodalom (empátia) és szeretet, hajlandó vagyunk neki még ezt is megbocsátani. S persze jó látni Cantonát (a futballrajongók nyilvánvalóan értékelni fogják a bevágott korabeli meccsjeleneteket – gólokat – is), de elsősorban a főszereplő Evets játéka szögez a székhez.