„Elnézést uram, hallotta, hogy meghalt Michael Jackson?” – szólított meg még a múlt csütörtökön, alig egy órával a hivatalos hír után egy fiatalember. Épp a harlemi 125-ös utcai metrómegállóhoz igyekeztem, amikor megtalált a kérdés, és nem tudtam nem odamenni az autójából odaszóló fekete huszonéveshez. Mellette ülő barátnője mobiltelefonján bömböltette a popkirály dalait, miközben zokogva engem faggatott: „Miért? Hogyan lehetséges ez?!” Értetlenségemben csak annyi tellett tőlem, hogy hebegve elismételjem, amit pár perccel korábban otthon hallottam a rádióban: szívinfarktus, talán túlhajszolta magát.
FN-képgaléria
„De hát ő volt a király, nem hagyhatott itt bennünket csak így, ilyen hirtelen…” – vágta a rá a lány. A csendet a fiú törte meg azzal, hogy bizalmasan odasúgta, vajon hallottam-e, amit ő biztos forrásból tud: „Jacko a halála előtt nem sokkal muszlim hívő lett…” Útravalóul még azzal biztattak mindketten: adjam tovább a hírt. Koraeste volt New Yorkban. Olyan, mint a többi mostanság – esővel és hirtelen tovaszaladó bús felhőkkel. A metróban az arcokon a munka utáni fáradtság mellett mást is láttam: mintha már mindenkinek odaszóltak volna – „elvesztettük a világ egyik legtehetségesebb emberét”.
Testvérünk egy másik bolygóról
Aznap este a belváros több pontján is spontán emlékgyűlések szerveződtek. Kismagnóval, poszterekkel, gyertyákkal – de könnyek helyett inkább a ritmus dominált. Az az ember, aki hosszú évek óta nem tudott új slágerrel előrukkolni, ha valami hír érkezett felőle, az szinte kizárólag a szánni való magánéletéről szólt, most halálával ismét világszenzációvá vált. Egyesítő erővé, az öröm és a szeretet hirdetőjévé. Aki nem Jackson-rajongó, az sem tudta kivonni magát ebből a mágiából.
Turisták, helyiek, ázsiaiak, afrikaiak, zsidók és iszlám hitűek mind-mind szabadon és barátságban töltötték ezeket a kivételes pillanatokat: ahogy Jackson zenéje és emléke összehozta őket, és átmenetileg boldogságot varázsolt életükbe. Az általában mérsékelten fogalmazó Times magazin hétfő este megjelent különszámában is úgy fogalmaz az énekesről, hogy „…Jackson sikere az afroamerikai kulturális figurák sikerét mutatja, azokét, akik átértelmezték a faji kérdést. Mint Michael Jordan, Oprah Winfrey, Tiger Woods vagy Barack Obama. (…) Jackson nem fekete vagy fehér volt, hanem testvérünk egy másik bolygóról”.
A karrierindító Apollo Színház zarándokhellyé vált
Halála estéjén New Yorkban alighanem a legnagyobb tömeg a harlemi Apollo Színház előtt gyűlt össze. Innen indult Jackson karrierje 1967-ben: egy tehetségkutató versenyt nyert itt a testvérekből álló Jackson5 zenekar, az akkor alig 9 éves fronténekessel. Ella Fitzgerald, Sammy Davis Junior, Billie Holiday és James Brown után Michael Jackson is ennek az idén 75. születésnapját ünneplő színháznak a deszkáiról dobbantott a halhatatlanságba. Nem csoda hát, ha a feketék számára ez a hely kultikus, egyfajta öntudatközpont is. Azonosulási pont.
Miközben a városban szinte mindenhonnan Jackson zenéje szólt – autókból, éttermekből, klubokból –, csütörtök estétől vasárnap hajnalig megállás nélkül özönlöttek az emlékezők az Apollóhoz. Rendőri biztosítás mellett, de emberi korlátok között tízezrek vettek részt a nonstop eseményen. Jackson-imitátorok és egyszerű rajongók énekeltek, táncoltak az ismert slágerekre, miközben számtalan mécses, fénykép és virágcsokor is érkezett a zarándokhellyé vált épület elé. Természetesen a bóvliárusok is megjelentek portékáikkal: tengernyi féle kitűzők, pólók, DVD-k, CD-k és könyvek kerültek az asztalokra. A színház munkatársai és a rendőrök még szombat este sem tudták, meddig lesznek szolgálatban. Aztán vasárnap délelőtt jött a keddi „hivatalos emléknap” ötlete, és hétfő hajnalban az emberek többsége elhagyta a helyszínt.
FN-képgaléria
Jacko a próféta
A munkanap végén azonban ismét rajzott a tömeg az Apollóhoz. Este 11-kor már tucatnyian sorakoztak a bejárat előtt. Voltak, akik hajléktalanokra emlékeztettek – kartonpapíroson pihenve, batyujukkal az oldalukon várakoztak –, de a sorban első egy 16 éves bronxi lány volt. Dianna horgászszékkel és extra walkmanelemekkel felvértezve készült arra, hogy elsőként mehessen be a másnapi, akkor még 15 órányi távolságra lévő eseményre. „A példaképem és az eszményem volt Michael” – fogalmazott a diák. „Zokogtam már eleget otthon a halála miatt, ide ünnepelni jöttem, meg büszkeségből is. Azért, hogy majd a gyerekeimnek elmesélhessem: az elsők között voltam a király búcsúztatásán.”
„Én nem rajongó, hanem Michael követője vagyok” – mondja határozottan Jean Blaunt, 42 éves szociális munkás, aki csütörtök óta – miután munkahelyén beteget jelentett – minden nap itt van. „Életem legcsodálatosabb ünnepei ezek a napok. Nem gyászolunk mi itt, hanem legendává formáljuk a világ legtehetségesebb művészét” – fogalmaz. Szerinte Jackson egy próféta volt, a „szeretet, a testvériség és megértés hirdetője”. Olyan valaki, aki mártírrá vált a világ és a média acsarkodása, fertőzése miatt. „Ő állandóan szeretetet adott, és mégis magányos és szomorú volt sokszor. Jézusi életmű az övé.” Jean intelligens asszony benyomását kelti, és ha még netán elfogultnak is tűnik nyilatkozata, józansága figyelemre méltó: úgy dönt, nem sokkal éjfél után hazamegy, ruhát cserél, és kialussza magát. „Reggel azt hiszem felhívom a munkahelyemet, és megmondom, hogy az orvos szerdától újra munkát javasol…”
Jacko a gazdaság élénkítője
A popsztár halálának egy másfajta sajátosságát osztja meg velem Cameron Phillips, részmunkaidős rádióriporter, ezekben a napokban főállású kofa, aki még szintén a hétfő éjszakában készíti elő másnapi standját. „Ironikus, de Michael halálával még azt is el tudta érni, hogy felélénkítse megroggyant gazdaságunkat. Ezt tegnap olvastam egy újságban, és csak megerősíteni tudom: ebben a pár napban annyi mindent sikerült eladnunk, mint egy éve Obama kampánya alatt 2-3 hét alatt” – vall színt az árus kolléga. „Barack Obamát is sokan félistenként szerették, de Jacksonnal nem tud felérni. Sem ő, sem más. Neki ugye megvolt az a 40-45 éves eredményessége az iparban, míg Obamát országosan csak 2004 óta lehet ismerni” – így az elemzés.
Arra a felvetésre, hogy a fekete közösségnek nem jelentett-e soha elbizonytalanítási tényezőt az énekes pedofil botrányokkal kísért munkássága, és kétségbeesetnek látszó önkifehérítési szándéka, Cameron azt a magyarázatot adta, hogy az énekesnek pigmenthiányos betegsége volt, ráadásul hangja karbantartásáért olyan gyógyszereket szedett, aminek mellékhatása lehetett ez a színváltozás.
Sírva vigadtak a gyászolók
A keddi „hivatalos emléknap” kezdetét délután kettőre hirdették meg. Már délben zsúfolásig megtelt a 125-ös utca színház előtti része. A rendőrök a forgalmat ugyan nem zárták le, de a tömeg miatt hatalmas dugók alakultak ki a Harlem központjának számító környéken. Dianna kissé fáradt szemekkel, de ott volt az elsők között, mögötte a kordonokkal elkerített tömeg egészen a 130-as utcáig hömpölygött felfelé. Több ezer rajongó, követő, hívő. Mind énekelve, integetve napfürdőzött a koradélutáni kezdéskor.
Hatszáz fős turnusokban engedték be a résztvevőket, akiket az idén felújított, a Vígszínházra emlékeztető épületben Michael Jackson – DJ-k által újrakevert – slágerei fogadtak. A dübörgő ritmusok mellett kereskedelmi rádiók hangoskodó műsorvezetői adták a talpalávalót. Diszkó- és koncerthangulat közepette a többség teljes extázisban töltötte a turnusonkénti 20-25 perces “szertartást”. A gospel-istentiszteleteket idéző spiritualitást – mint tömjénező füstöt – szinte vágni lehetett a teremben. A mozgássérültek ugyan nem keltek fel kerekes székeikből, de döbbenetes látvány volt, ahogy a ritmusra csápoltak a kezeikkel. A zsurnalisztakollégák közül többen is táncra perdültek az elkülönített emeleti páholyban. Ilyen vidáman még egy reuterses kollégát sem láttam tudósítást készíteni…
Kinyitotta a kapukat a feketék előtt
Könnyező szempárokat csak elvétve láthatott az arcokat kémlelő, sokkal inkább fieszta volt ez. Még ha kissé a gagyira hajazó is. A ceremóniamesterek másodpercenként üvöltöttek bele a mikrofonba olyan bölcsességeket mint: „Ki is a pop királya?, Ki miatt vagytok itt?, Michael szeret benneteket!, Mi is szeretjük Michaelt!”
Az emelkedettség megtestesítőjeként Al Sharpton, a feketék körében felettébb népszerű lelkész-politikus-civiljogi aktivista, három alkalommal is a mikrofonhoz lépett a több órás rendezvény alatt. „Michael az Apollo szellemiségének legfényesebb hirdetője volt. Bárki bármit is hazudhat róla, mi tudjuk, milyen ember volt. Mi vele voltunk minden lépésénél. Sokat köszönhetünk neki. A feketék Michael előtt gettósítva voltak, ő pedig munkásságával kinyitotta a kapukat előttünk. Mi pedig nem engedjük soha, hogy azok ismét becsapódjanak előttünk” – hirdette igéjét különféle litániáiban a Jackson személyes jó barátjaként pózoló Sharpton.
FN-képgaléria
Magyar lány a harlemi megemlékezésen
A nap legmeghatóbb pillanata akkor érkezett el, amikor az egybegyűltek egyperces néma tisztelgéssel adóztak az elhunyt művész előtt. A múlt csütörtökön, New York-i idő szerint 5.26-kor meghalt énekesre ugyanabban a percben emlékeztek. Nem sokkal ezután kint eleredt az eső. Bent zokogtak az emberek, kint zuhogott az eső. A tömeg ennek ellenére nem hátrált meg. Újabb és újabb csoportok érkeztek. Csutakosan, átázva. Köztük volt Miskolci Veronika is, 34 éves biológuskutató, Jackson-rajongó.
“Emlékszem életem első albuma Jackson Bad című lemeze volt, amit még Újpesten vettem” – idézi fel az 1989 óta Amerikában élő nő, aki azért, hogy itt lehessen, erre a napra szabadságot vett ki. A koraszülöttekkel foglalkozó laboráns nem szégyelli: megsiratta a muzsikust, és nagyon sajnálja, hogy sokan nem értették meg Jacksont. „Ő a bibliai életben hitt. A gyermeki ártatlanságban. Sosem akart a korrupt felnőttek világában élni. Érzelmileg megrekedt egy kisgyermek szintjén, sérülékeny és naiv volt. A sztársága nem engedte számára azt, hogy beleszagoljon a valódi életbe. Ezért próbálta állandóan átformálni magát, ezért tudott művészileg mindig valami újat mutatni” – vélekedett Veronika, aki kicsit csalódott volt azért, mert 4 óra várakozás után az ő turnusa mindössze 10-15 percet tölthetett a színházban.
Emlékezünk, amíg a Sohaföld el nem nyel minket
Talán az Apollóban rám talált szeretetáradat, talán a lapzárta közeledte, mindenestre örömmel adtam át honfitársamnak a szervezőktől kapott sajtós matricámat, amivel felkísértem az emeletre Veronikát, hogy a továbbiakban onnan nézhesse az est hátralévő részét. Én pedig már otthon értesültem arról, hogy az énekes felravatalozása – adósságai miatt évek óta elhagyott – egykori neverlandi birtokán lesz. Sohaföld egykori csimpánzokkal és elefántokkal tarkított meseországában. Hogy a mindenki előtt nyilvános szertartás apropóján mennyit erősödik újra az amerikai gazdaság, az ma még rejtély. Egy biztos, Michael Jacksonra életünk végéig emlékezni fogunk. Mindaddig, amíg a sohaföldi Neverland el nem nyel bennünket. És ez még akkor is igaz, ha e roppant költőiség eredetileg nem az FN munkatársáé, hanem – a Jacksonnak szintén címoldalt szentelő – Newsweek magazin fizetett profijáé.
