A nyilvánvaló fejlődés első jelei a hatvanas évek második felében jelentkeztek. Klubszinten. Az Ajax 1969-ben még elveszítette a BEK-döntőt, egy esztendővel később az osztrák Ernst Happel irányította Feyenoord viszont már csúcsra ért, majd az amszterdami rivális zsinórban három alkalommal ért révbe a legrangosabb klubsorozatban.
Totális narancs
Az Ajax, a Feyenoord és a PSV megerősödése, illetve az új edzők – a nemzeti csapatot az argentin vb-n irányító Happel mellett elsősorban Kovács István és az 1974-es ezüstérmes Rinus Michels – által terjesztett taktika (totális futball) nyomán a válogatott is megerősödött: mit megerősödött, bő két év alatt Európa – és talán nem olyan nagy merészség – a világ egyik legjobb csapatává vált. Bár 1972-ben még nem sikerült kivívni az Eb-szereplést, az NSZK-ban rendezett világbajnokságon a narancsmezes gárda joggal bírta el a pártatlan szemlélők elismerését megalkuvást nem tűrő, támadásokra hegyezett játékával.
Hollandia klasszisokkal – Cruyff, Neeskens, Haan, Rep, Rensenbrink – leginkább megáldott generációja ugyanakkor rendkívül peches csapat volt. Mindkét világbajnokságán (1974, 1978) a házigazda ellen kényszerült vb-döntőt játszani, s bár egyik esetben sem történt egetverő megkülönböztetés, mindkétszer a házigazdák nyertek – nem véletlenül. Az 1976-os Európa-bajnokságot pedig, nincs jobb szó rá, „elszúrták” a hollandok.
Cruyffék két vébédöntőt is elbuktak
A titokban készülő, a „nagyok” által kevésbé ismert Csehszlovákia sokpasszos futballja a kissé nagyképűen pályára lépő, korábban a masszív belgákat a negyeddöntőben valósággal megalázó Cruyffékat éppúgy meglepte, mint a döntőben végül alulmaradó németeket. 1980-ra viszont a legjobbak közül Cruyff, Rensenbrink és Neeskens is búcsút intett a nemzeti csapatnak, s bár a Van der Kerkhof fivérek, valamint Krol és a napjainkban Bundesliga-edzői karrierjével hírnevet szerző Stevens méltó utódnak bizonyultak, Jan Zwartkruis csapata játékerejét tekintve elmaradt a hetvenes évek közepén látott Oranje-től.
Michels, az aranykovács
Sőt, Hollandia a nyolcvanas évek első felében európai középcsapattá süllyedt vissza, átadva helyét a németalföldi régió vezető hatalmának, Belgiumnak. Ám az újjászületés csírái már ekkor el lettek vetve, s Rinus Michels visszatérésével körvonalazódni látszott egy újabb holland nagycsapat lehetősége.
A sikerszériát 1987-ben a Johan Cruyff által edzett Ajax kezdte KEK-győzelemmel, s az amszterdami csapatban olyan játékosok tűntek fel, mint a Milan által az aranylabdás eindhoveni Gullittal együtt még 87 tavaszán megszerzett Van Basten, avagy a csapat defenzívájában tevékenykedő Rijkaard és Wouters, illetve a középpályán szervező Winter. 1988-ban a kapus Van Breukelent, a középhátvéd R. Koemant, a középpályán irányító Vanenburgot és van Aarlét, illetve a Torino csapatától hazatért Kieftet felvonultató PSV nyerte a BEK-et, és a két kupagyőztes csapatra alapozott holland válogatott is remekül virított, hisz veretlenül jutott ki az utolsó NSZK-ban rendezett nagy tornára.
A kezdet nehéznek ígérkezett, és a Szovjetunió elleni nyitómeccsen be is igazolódott. Rácz László remek lövésével nyert a Dinamo Kijevre épült „szbornaja”. Az angolok elleni találkozón két, első lépését elvétő együttes találkozott, s a hollandokra rámosolygott a szerencse is. Egyrészt Van Basten nagy napja kapcsán – a Milan csatára három gólt helyezett el Shilton kapujába – másfelől a végül 3-1-es holland győzelemmel zárult találkozón az angolok nem kevesebb mint háromszor találták el a kapufát.
Az írek elleni kötelező, ám annál verejtékesebb diadal – Kieft a 82. percben vette be a korábban a szovjetek ellen is remeklő Bonner kapuját – után a kirobbanó formát mutató NSZK várt a narancsmezesekre. Hamburgban egyenlő erők csaptak össze, a németek erősebb középpályájuknak köszönhetően enyhe mezőnyfölényben játszottak, ám nyilvánvaló volt, hogy a remek csatároknak köszönhetően bármelyik oldalon elég lehet egy védelmi hiba.
Így is lett. Előbb Rijkaard bakizott, majd Pflügler – Matthäus és Koeman irgalmatlanul bevarrta büntetőjét. Már-már úgy tűnt, hosszabbítások döntenek majd, amikor a meccs során először Kohler szorításából szabaduló Van Basten kapura fordult, és a tehetetlen Immel lába mellett a jobb alsó sarokba helyezett. Klasszis mozdulat volt, legalább akkora, mint amivel a remek csatár négy nappal később szomorította a szovjeteket, s a talán azóta is csukló Daszajevet.
Hollandia fennállása óta először játszhatott Eb-döntőt, mindjárt a csoportban már megismert, kellemetlen stílusú, s a másik ágon az olaszokat meglepő könnyedséggel legyőző szovjetek ellen. A kispadon előre-hátra dülöngélő Lobanovszkijnak ugyanakkor nem vált be a számítása. Gullit viszonylag korán vezetést szerzett, s így Belanovék már nem építhettek fő fegyverükre, a kontrákra. Sőt, a második félidőben, egy szovjet labdavesztés után a jobb oldalon kisodródó Van Basten elé került a labda, s a támadó kapásból Daszajev feje fölött a felső sarokba bombázott. Csodagól volt, mint ahogy csoda volt a holland feltámadás is hosszú évek szendergését követően.
A német faktor
A siker után a holland csapat az olaszországi vb-n is az egyik fő esélyesnek számított, ám a csoportban mutatott gyatra játék miatt a revansra vágyó, s a tornát elképesztő iramban kezdő NSZK-val találkoztak a nyolcaddöntőben. A később aranyérmes németek megérdemelten nyertek, ám a holland–német párharcok következő, göteborgi fejezete után már az Oranje tagjai dőlhettek hátra elégedetten.
A két nagyhatalom a B csoport zárótalálkozóján csapott össze, és a hollandok Rijkaard, Witschge és Bergkamp találatával úgy nyertek 3-1-re, hogy az eredmény a világbajnokra nézve volt hízelgő. Az elődöntőben azonban, akárcsak tizenhat évvel korábban a csehszlovákok, a dánok meglepték a szövetségi kapitányként immár harmadszor irányító Michels legényeit. Tizenegyesekkel az északiak léptek tovább (a kísérletét elrontó Van Basten volt az egyik ludas), tovább fokozva az 1976 és 1992 közötti megfeleléseket, a németeket győzték le a döntőben.
Az 1994-es világbajnokságon látott holland válogatotthoz képest némileg megújult csapat vágott neki az angliai Európa-bajnokságnak. A skótok elleni felejthető 0-0 után a hollandok már mutatósabb játékkal győzték le Svájcot, ám már ekkorra kiderült, a csapat fehér és színes bőrű – javarészt suriname-i illetőségű – játékosai között pattanásig feszült a viszony, s a remek taktikus Guus Hiddink sem tudja csillapítani a kedélyeket. Az angolok elleni sima zakó (1-4) után a hollandok a franciákkal sem bírtak, s akárcsak négy évvel korábban, ismét büntetőkkel búcsúznak (Seedorf rontott). Akárcsak a brazilok ellen a franciaországi világbajnokságon.
Büntetőfrász
A 2000-es belgákkal közösen rendezett kontinensviadalon viszont már fő esélyesnek számítottak a hollandok, s ez a makulátlan mérleggel teljesített csoportmeccsek, valamint a jugoszlávok elleni 6-1-es erődemonstráció alatt konkrét formát öltött. A masszív olasz együttes elleni elődöntőben is a házigazdáknak állt a zászló, ám Rijkaard csapata egész egyszerűen frusztrálttá vált Zambrotta kiállítását követően.
A helyzetek rendre kimaradtak, a rendes játékidőben kapott büntetők is – az első félidőben Frank de Boer, szünet után Kluivert packázta el a nagy lehetőséget – így még az a blama is fenyegetett, hogy a fáradtság legkisebb jelét sem mutató olaszok a hosszabbításban vezetést szereznek (Delvecchio, majd Del Piero rontott ziccerben). A két legpechesebb büntetőrúgó nemzet párbaját végül az olaszok – jelesül az élete teljesítményét nyújtó Toldo – nyerték, míg a hollandok csalódottan vehették tudomásul az újabb eltékozolt lehetőséget.
A kisebb válságon áteső válogatott – az Oranje nem jutott ki a 2002-es világbajnokságra – a portugáliai Európa-bajnokságon az elvárt szinten tudta le a cseheket és németeket is felsorakoztató D csoportot, míg a nyolcaddöntőben a svédeket győzte le – fennállása során először – büntetőrúgásokat nyerve (!). A négy között azonban a portugálok jobbnak bizonyultak, s a portugáliszony a németországi vb-nyolcaddöntőben is visszaköszönt, hisz Nürnbergben, a világbajnokság legdurvább találkozóján a Maniche vezető gólját foggal-körömmel védő déliek diadalmaskodtak.
