Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a kukkolás, a másik megfigyelése, a felügyelet mind újkori, modern találmány. A videokamerák, lehallgató készülékek és számítógépes információfigyelő rendszerek korában már el sem tudjuk szinte képzelni, hogy milyen egyszerű eszközökkel is képes egyik ember a másikat sakkban tartani. Ráadásul nem is kevés évet ugrunk az időben, ha követjük Yuval Yekutielit, az izraeli Ben Gurion Egyetem professzorát.
Ókori figyelő szemek
A Negev-sivatag észak-keleti része, a Holt-tenger nyugati partjától alig pár kilométerre, ideális helyszín egy rabszolgatábor kialakításához. A forróság elviselhetetlen, sehol nincs vastagabb növénytakaró, kő, kő és kő mindenütt. Jól tudták ezt már a rómaiak is, akik miden valószínűséggel zsidó származású rabszolgákkal dolgoztattak abban a kőbányában, melyet a régész becslése szerint valamikor az első zsidó háború környékén építhettek. A leigázott zsidók sanyarú sorsra jutottak: naphosszat dolgoztak embertelen körülmények között, ráadásul úgy, hogy fogvatartóik szeme állandóan rajtuk volt, vagy legalábbis úgy érezhették.
A Spiegel Online beszámolója szerint Yuval Yekutieli ásatásai ugyanis arról tettek tanúbizonyságot, hogy a megfigyelés művészete korántsem újkori találmány. A régész nemrégiben megjelent cikkében nagy műgonddal írja le, hogy a rómaiak miként alakították ki ezt a különleges munkatábort: a kőbánya fölé nyúló hegyoldal kiválóan alkalmas volt a fogva tartók elhelyezésére, bár ez önmagában még kevés lett volna a kívánt cél eléréséhez. A különlegesség abban rejlik, hogy egy sziklahasadéknak és egy mellvéd szerű falnak köszönhetően a felügyelők teljességgel láthatatlanok maradtak. A fogva tartottak soha nem tudhatták, hogy mikor szegeződik rájuk a felügyelő szempár, a pszichológiai terror hatékonyan működhetett.
A rabszolgák pszichéjére hatott persze az is, ahogyan éjszakára elhelyezték őket: egymástól kisebb sziklatömbökkel elszigetelt, ám az ég felé teljesen nyitott terület alapvetően azt szolgálta, hogy a rabszolgák egymással ne érintkezhessenek, viszont felülről az őrzők pontosan láthassák mi is történik külön-külön velük. „Összesküvésre semmi esély nem volt” – mondta Yekutieli a Spiegel Online-nak. A láthatatlan szemmel tartás egyébként arra is jó volt, hogy viszonylag ritkán kellett a rabszolgák közé vegyülni, és ha mégis sor került erre, akkor is a társak által jól átlátható terepre merészkedett be a római katona.
18. század: az ideális börtön születése
Yekutieli persze azt is kiemeli, amit már a 18. században az angol Jeremy Bentham fogalmazott meg: a láthatatlan felügyelet leginkább a fogva tartottak pszichéjére hatott. Mivel soha nem tudhatta a rab, hogy mikor néznek rá és mikor nem, így egy idő után bensővé tette a felügyeletet, magát figyelte gyakorlatilag. Úgy tekintett magára, mintha minden egyes pillanatban figyelő szempár szegeződne rá, ily módon pedig a lázadástól vagy a szökési kísérlettől már azelőtt elállt, mielőtt komolyan megfogalmazódott volna benne a terv.
Bentham maga egyébként egy erre a célra kifejlesztett építményt is megtervezett a 18. században. A Panopticon nem más, mint egy kör alaprajzú építmény, amelynek közepén áll a megfigyelőtorony. A fogvatartottak cellái úgy vannak kialakítva, hogy mindegyik cellának mindegyik sarkába belát a felügyelő, ráadásul a cellák túloldalán található ablakon keresztül a rabok hátulról vannak megvilágítva, így még a fény-árnyék hatásokat sem tudja kihasználni a rab. A megfigyelőtorony szűk ablakrésein keresztül nemcsak azért nem láthat be a rab, mert Bentham már ablakredőnyöket is alkalmazott volna az általa megépített börtönben, hanem azért sem, mert a torony útvesztőszerű labirintusa megakadályozta, hogy bármilyen jellegű fény kijusson és elárulja a fogva tartók tartózkodási helyét.
Belsővé tett felügyelet
Bentham egyébként egy párizsi katonai iskoláról mintázta meg saját börtönét. Sőt, az angol kormány beleegyezésével már el is kezdte volna építeni a takarékos és hatékony börtönt, ám egy kormányváltás miatt mégsem valósulhatott meg a terve. Azóta persze az Egyesült Államokban, Hollandiában és Angliában is több ilyen jellegű börtönt felépítettek, részben valóban költségtakarékos üzemeltetése miatt. Az őrök száma ugyanis radikálisan csökkenthető, pontosan annak megfelelően, ahogy azt az angol kormánynak készített tervezetében Bentham leírta.
Mivel a rabok gyakorlatilag belsővé teszik saját fegyelmezésüket, így sokkal kisebb felügyelőlétszámmal is üzemeltethető ugyanaz az intézmény. Mivel a rabok nem tudhatják mikor is figyelik őket valójában, és az az érzésük, hogy állandóan rájuk szegeződik egy szempár, így kevésbé lesznek hajlamosak arra, hogy megszegjék a szabályokat. Egy egyszerű építészeti megoldás tehát igen könnyedén a lelki terror eszköze lehet, és erre úgy tűnik, mégsem a 18. században jöttek rá, hanem tudatában voltak már a rómaiak is.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
