Bibó István

Ez az oldal az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete Közalapítvány életrajzi anyagaiból készült.



Budapesten született. Apja etnológus volt, majd könyvtárigazgató a szegedi egyetem könyvtárában. A szegedi Piarista Gimnáziumba járt, ahol barátságot kötött Reitzer Bélával és Ortutay Gyulával. 1929-ben beiratkozott a szegedi egyetem jogi karára. Itt került közeli kapcsolatba Erdei Ferenccel. 1933-34-ben Bécsben, 1934-35-ben Genfben tanult állami ösztöndíjjal. Pályája kezdetén a királyi ítélőtáblán, majd a királyi törvényszéken joggyakornokoskodott, 1938 júniusában bírósági jegyző lett. 1938 novemberétől az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott. 1937-ben részt vett a Márciusi Front programnyilatkozatának szövegezésében. 1944 nyarán fogalmazta meg a munkásság és a középosztály közti “Békeajánlat” tervezetét. A német megszállás alatt minisztériumi állását felhasználva sok zsidót mentett meg azáltal, hogy menleveleket állított ki részükre. 1944. október 16-án a nyilasok letartóztatták. Néhány nap után kiszabadult, illegalitásba vonult. 1945 februárjától Erdei Ferenc felkérésére hivatalt vállalt az Ideiglenes Nemzeti Kormány Belügyminisztériumában. 1945. március és 1946. július között a Belügyminisztérium közigazgatási osztályát vezette, a megyerendszer reformján dolgozott. 1945 júliusa és 1946 októbere között a Jogi Reformbizottságban az NPP-t képviselte. Részt vett a választójogi törvény és a választások előkészítésében. A Valóság 1945. októberi számában jelent meg A magyar demokrácia válsága című nagy vitát kiváltó cikke. A következő években főként a Válaszban jelentek meg nagy elemző tanulmányai a közelmúlt és a jelen nagy kérdéseiről. 1946 júliusától 1950-ig a Szegedi Tudományegyetem tanára. 1946 júliusában a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 1946 és 1949 között a Kelet-európai Tudományos Intézet tanára, majd elnöke. 1950-től minden tisztségéből eltávolítva, könyvtárosként dolgozott az Egyetemi Könyvtárban. 1956. október 31-től részt vett az NPP újjászervezésében. November 3-án pártja jelöltjeként államminiszterré nevezték ki Nagy Imre koalíciós kormányába. November 4-én Tildy Zoltánnal együtt tárgyalt az Országgyűlés épületét megszálló szovjet csapatokkal, s még aznap kiáltványt fogalmazott meg mint a törvényes kormány képviselője. November 6-án megfogalmazta a Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására című dolgozatát, s csak ezt követően hagyta el a Parlamentet. Tisztsége alól hivatalosan Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke mentette fel november 12-én. December elején tárgyalt K. P. S. Menon indiai nagykövettel, átadta neki a Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról címet viselő, Farkas Ferenccel, Göncz Árpáddal, Varga Istvánnal, Féja Gézával és Tamási Áronnal közösen megfogalmazott nyilatkozatát. 1957 elején írta Magyarország és a világhelyzet című tanulmányát, melyet sikerült Londonba juttatnia, ahol meg is jelent. 1957. május 23-án letartóztatták, a Legfelsőbb Bíróság 1958. augusztus 2-án életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. Részt vett a Váci Országos Börtön elítéltjeinek éhségsztrájkjában. Az 1963. évi amnesztiával szabadult. 1971-es nyugdíjazásáig a KSH könyvtárában dolgozott. Nyugdíjasévei alatt munkáit rendezte, fordításokat vállalt, kisebb műveket publikált. 1976-ban Londonban a magyar hatóságok megkerülésével jelentette meg angol nyelven A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai című művét. 1979. május 10-én halt meg Budapesten. Temetése, amelyen az óbudai temetőben Illyés Gyula és Kenedi János mondott gyászbeszédet, az ellenzék különböző áramlatainak első nyílt fellépése volt.