Irány Horvátország!
A horvát túránk egy “laza” látogatással kezdődött a Plitvicei-tavaknál, a feledhetetlen türkiz színű tavaknál. Senki ne hagyja ki
Az első igazi erőpróba a Paklenyica Nemzeti Park meglátogatása, egyenesen a legmagasabb csúcs megmászása volt. Bár nem havas hegycsúcsok magasodtak előttünk, ám a hegyek a törpecserjék szintjéig felkúsztak, és az ormokról egészen a tengerig elláthattunk. Bátortalanabbak visszafordulhatnak az utolsó pihenőhelyről, a hegy tetején elénk táruló látvány és élmény azonban feledteti a küzdelmes utat.
Innen a tengerpart felé vettük utunk. Bár kalandtúrára készültünk az Adriai tengert muszáj volt látni és érezni. Tiszta kék tenger, pálmafák, leanderek, kabóca, fehér sziklák, tengeri herkentyűk, és a mediterrán hangulatú óvárosok (Split, Dubrovnik). Na, és persze a főzött fagyi, amiből nem létezik kis adag, isteni finom.
Montenegró, a fekete hegyek országa
Montenegróba már kevesebb turista merészkedik, mi is kíváncsian lestünk ki a buszból. A táj nem nagyon változott meg, talán több hegy magasodott elénk, viszont ahogy egyre beljebb hatoltunk az életszínvonal jelentőset csökkent.
Kitérőt tettünk Persatba, egy eldugott kis tengerparti halászfaluba. Turistáknak nyoma sincs, a helyiek élik mindennapjaikat a középkori kőházak között. Mintha megállt volna az idő valamikor az 1600-as években. Eközben Montenegro hivatalos pénzneme már az euró.
Szálláshelyünk Budva város kempingében volt, bár a terep felderítése után többen a buszban akartak aludni. Igazi balkán kempingbe csöppentünk: tappancsos (síelős) WC, széteső félben lévő vizesblokk, hiányos megvilágítás és sok kíváncsi tekintet. Először nem is éreztük igazán biztonságban magunkat és csomagjainkat, mert érkezésünk nagy eseménynek számított, “csodánkra járt” a kemping apraja-nagyja. Volt, aki az errefelé ritkaság számba menő jurta sátrunkra alkudott, más megelégedett azzal, hogy hosszas szemlélődés és mustra után kiválasztotta a számára legnagyobb esztétikai élményt nyújtó útitársunk, és lefotózta magának.
Innen látogattunk el Sveti Stefan, tehetősebbeknek kiépített szigetére -ahol “fénykorában” Silvester Stallone borotválkozott túlélő késével, illetve időzött itt Naomi Cambell a “fekete párduc” is. Felkerestük Cetinjét, az egykori fővárost is: a helyi kolostorban sem ismeretlen a fogalom a mobiltelefon. Hanyagolnám a hegyi utak hajtűkanyarainak ecsetelését, melyeket az építő időnként szerelme nevére formált, és amelyek a gyengébb gyomrúak számára maradandó emléket szerzett.
Albánia – ellentétek vonzásában
Kirándulásunk extra programja volt az egy napos albán túra. Aki nem szívesen szembesül a társadalom perifériájával, az nyugodt szívvel hagyja ki ezt a kiruccanást. Nyomorúságosabb volt, mint amire számítottam (bár láttunk pár luxus villát is), ám a szegénység ellenére az emberek vendégszeretők, főleg a helyi rendőr, aki lelkesen kalauzolt bennünket, motoros kísérőként.
Az albán hamburger pedig nagyon finom, versenyre kelhet bármelyik hamburgerrel! Egy korábbi albán diktátor annyira féltette hatalmát, hogy több mint 7 millió mini betonbunkert építtetett egy esetleges támadás átvészelésére. Sajnos ma már nem kaphatók a műanyag bunker kulcstartók, pedig fájt rá a fogam, ideális szuvenír lett volna. Albániából visszafelé a határon csak egyesével sétálhattunk át, egy bátor határőr pedig teljesen felvillanyozódott buszunk láttán (nem mindennap jár arra turistákkal teli emeletes busz), felkéredzkedett és lírai magánszámot adott elő kollégáinak a mikrofonba énekelve. Mit mondhatnék, elsöprő sikere volt
Montenegróban hajókáztunk még a Shkrodai-tavon tavirózsák közepette, átutaztunk a Durmitor-hegységben a Moraca-völgyön, a Tara- kanyonon, majd végleg hazafelé vettük utunk. Remélem sikerült meghozni a kedvet ehhez az ismeretlen, elfelejtett vidékhez.