Megnézték, átvilágították, feltárták sok szempontból azt, amiben élünk. Arra is választ kaptak, hogy milyen állapotban van ma a magyar társadalom?
Milyen szempontból? A minden rossz és minden reménytelen nem az én álláspontom. A valóság soha nem lehet teljesen elkeserítő.
Életminőség szempontjából milyen a helyzet?
Nem vidám. Az összkép nem pozitív, de sok árnyalata van a magyar társadalomnak, amelyet próbáltunk feltárni, bemutatni kollégáimmal. A mostani egy nehéz korszak, vannak komoly és mély társadalmi problémáink, de kerülném a fekete-fehér gondolkodásmódot. A nagy baj – aligha meglepően – lenn van. Nagyobb ugyanis a reménytelen helyzetben lévők aránya ahhoz képest, amit ilyen-olyan módszerrel a szegénység mértékére utalva állít a politika.
Van a magyar társadalom alsó egyharmada, ahonnan – kissé túlzok, de – egyszerűen nincs kiút, és nincs nagyon emelkedés sem. Ez a több milliós réteg méltatlan hátrányokkal él, még a lehetőséghez képest is. Az életminőségét tekintve tűrhetetlen helyzetben van a magyar társadalom egyharmada.

Ön ettől sem lesz pesszimista.
Állítom, hogy egyáltalán nem annyira a bezárt lehetőségek terepe az, ahol a magyar társadalom mozog. Ami egyeseknek a totális bezártság, a sötétség és tehetetlenség, az bizony, más szemszögből, máshonnan nézve – tetszik vagy nem tetszik – mégiscsak pozitív sokaknak. És ezt nem is optimizmusnak, inkább realizmusnak mondanám.
A magyar társadalomról szokás nagyon lehangolóan beszélni évtizedek óta. Közösséghiányos, értékzavaros, passzív, kiábrándult, bizalmatlan, acsarkodó – így szólnak a diagnózisok. Ehhez jön még a rossz mentális és egészségi állapotunk, a magas alkoholizmusadatok vagy a rendszerváltás veszteseinek tömege. Ehhez mit szól?
Ebben sok igazság van, de az okok nagyon összetettek. Mégis azt mondom, a magyar társadalomban ott van a változás lehetősége, és körbeírhatók azok a dolgok, amelyek előre mutathatnának. Nem akarom máris a politika felé vinni a dolgot, de a Tisza Párt feltörésére tényleg nem várt senki. Most már legalább azt értjük, mi viszi oda az embereket. Hogy mi lesz ebből, megmondhatatlan jelenleg, de hogy mik azok a feszítő erők, amelyek egyre nehezebben viselik el egy autoriter viselkedésű politikai hatalom mozgását, azt ma már pontosan meg lehet mondani. És leginkább azért, mert mi másfajta módon közelítettünk a magyar társadalomhoz [erről bővebben lásd keretes írásunkat – a szerk.], és meg tudjuk nevezni azokat a csoportokat, amelyeknek máris elegük van abból, hogyan zajlik a politizálás, vagy azokat, amelyeknek ebből előbb-utóbb elege lesz. Kérdésére visszatérve: a rossz érzés általánossá válásából nem szabad kihagyni a véleményformálók, az értelmiség helyzetének gyökeres megváltozását, annak romlását, devalválódását.
Ami a rendszerváltás után történt vele?
Igen. Az a szerepe az értelmiségnek, amely a ’80-as években volt, illetve a ’90-es években is egy ideig, miszerint az értékek és normák meghatározásában szinte monopóliuma volt – az az ezredforduló után egyre inkább, mára pedig szinte teljesen eltűnt. A közvélemény nem függ annyira az értelmiségi értékelésektől, az információhoz jutásnak számos más forrása van, ebből a szempontból mindegy is, hogy az információ manipulatív-e, vagy sem. Exponenciálisan nőtt a társadalom információhoz jutásának lehetősége az internetes forradalommal és azzal, hogy a politika benyomult a hétköznapokba 2000 után.
Ne feledje, ha a rendszerváltásról beszélünk, akkor azokról is beszélünk, amely folyamatokat összefoglalóan globalizációnak, illetve digitalizációnak nevezünk. Itt gyökeresen átalakult az információhoz jutás technikai lehetősége, és az interneten, a közösségi médiában már nem feltétlenül az értelmiség kontrollálja a vitákat.
Mindez együtt járt az értelmiségi, a diplomások tömegei egzisztenciális helyzetének erőteljes romlásával. Ahogy a közvéleményre hatást gyakorló közeg saját helyzetének romlását kifejezi, az nem biztos, hogy mentes a torzításoktól – ezt határozattan állítom. Abban a problémahalmazban, amit felhozott, erőteljesen benne van, hogy a saját viszonyait vetíti ki a világra, közben nem vesz észre sok új fejleményt, sokszor valóságvakságban szenved, pesszimizmusba süllyed, saját szekértáborába zárkózik. Ezért sem szabad összekeverni a dolgokat. Azoknak, akiknek megvan a képességük, hogy társadalomképet formáljanak, rosszkedvűek. Csökken az Akadémia szerepe, a tudományos munkákat és világot rég nem övezi olyan figyelem, mint korábban, mondjuk, amikor a ’80-as évek elején, ha megjelent a Valóság című folyóirat, tízezrek olvasták. Ma még a nagyon kurrens témákat feldolgozó könyvek is mindössze pár száz példányban kelnek el.

Ez jó Magyarországnak?
Erre nem tudok válaszolni.
Miért nem?
Engem az érdekel, ami megtörtént. Az nem az én világom, hogy merre kellene menni, főleg nem azzal a megalapozatlansággal, ahogy ezt Magyarországon sokan csinálják, miközben nem látnak túl a saját buborékukon, és nem veszik észre, hogyan alakul át körülöttük a társadalom.
Régen például a szociológia úgy azonosította, hogy a társadalom csúcsán ott vannak a kiemelkedő értelmiségiek is. Ez ma már nagyon nem így van, akár a beosztotti, akár az akadémiai, egyetemi értelmiségiekről legyen szó. Anyagilag megroppant a hagyományos értelmiség háttérvilága, egzisztenciális problémákkal küzd, és nehezen és ritkábban tud kilépni a 10–20 vagy akár a 30 éve begyakorolt értelmiségi szerepekből, beszédmódokból.
Ezt főleg a kormánykritikus értelmiségre érti?