„Sose fogom elfelejteni: az ilyesmit nem is lehet. Első komolyabb hegyi beavatásélményem még tanonc koromban ért. Téli magashegyi tanfolyamon vettem részt a Tátrában, talán húszéves lehettem. Esténként zajlottak az elméleti órák, napközben pedig a gyakorlati képzés: havon járás, hágóvashasználat, kicsúszás esetén jégcsákánnyal fékezés, ilyesmik. Szép, tiszta idő volt, gyönyörű porhó. Két csoportba oszlottunk, az egyik a gerincen, a normál úton közelítette meg a csúcsot, a mi csoportunk pedig – az oktatónk irányításával és döntése alapján – magán a lejtőn haladt fölfelé keresztezve a hegyoldalt. Én éreztem, nem biztos, hogy ez jó lesz, még aggódva meg is kérdeztem a vezetőt: »Tényleg biztonságos lesz ez az útvonal? Nyugi!« – felelte.
Egy idő után, föntről finoman kezdett csurogni lefelé az a porcukorszerű fehérség, szép látvány volt, nem is feltételeztünk semmi rosszat. Mindenki azt gondolta, szépen tovább folyik majd az a laza hó a lábunk mellett. És akkor váratlanul, egy hatalmas lökést éreztem a hátamon, arccal a hóba estem, és nagy sebességgel kezdtem görögni a hótömeggel együtt, amely teljesen maga alá temetett. Szinte azonnal csődöt mondott a gravitációs érzékem, nem tudtam, hol a fenn és a lenn, fekszem, állok, gurulok vagy cigánykerekezem. Épp előző este tanultunk a lavinákról, arról, hogyan kell benne viselkedni, ha elkap bennünket: úszó mozdulatokkal a széle felé evickélni. Ez még eszembe jutott, de ugyan hol van a széle, a közepe és a teteje? Elveszítettem a kontrollt a saját testem fölött, képtelen voltam uralni a végtagjaimat. Reflexszerűen próbáltam lélegezni, havat nyeltem, köhögtem, fuldokoltam, majd egy ponton bizonyossá vált számomra, hogy itt a vége. Érdekes, ekkor valamiféle elfogadó nyugalom szállt meg. És ebben a pillanatban megállt a sodródás, én kalimpálni kezdtem, de persze nem tudtam, hogy most lefele ásom-e magam a hóba, vagy kifele a szabadba, aztán egyszer csak megláttam a szikrázóan kék eget.
Boldog voltam, hogy élek.
Néhány fontos dologra megtanított engem az a lavina. Például arra, hogy hat ember tizenkét bakancsa, nagyjából ugyanazon a nyomon, úgy el tudja vágni a lejtőt takaró szűz porhó tömegét, hogy annak megszűnik a tartása, és a felső szakasz önálló életbe kezd. Azt is felismertem, hogy van bennem óvatosság és józanság. Valamint arra is megtanított, hogy a jövőben, amikor már jobban a kezemben lesz a döntés, mindig bátran hallgassak a belső megérzéseimre.”
Az a hajdani oktató azóta nem oktató. Júliából viszont profi hegymászó lett.
A legelső magyar nő, aki később, 29 éves korában valóban feljutott a világ tetejére: a nyolcezres csúcsra.
Mászónak születni kell?
Tizenévesen hajlamos az ember arra, hogy egy-egy szó vagy mondat elragadja és nagy elhatározásokra bírja. Aztán más emberektől, más erős hatások, más mondatok érnek el bennünket, amelyek elfeledtetik velünk az előzőt. Júliának egyszer egy hegymászó mesélt a csúcsok varázsáról. A férfi előadásmódját ugyan egy kicsit fölényesnek találta, de az nem számított: az a néhány szó a Himalája hegyeiről lenyűgözte a fiatal lányt.
Középiskolás volt, romantikus, és valahogy mindig is vonzódott a szélsőséges kihívásokhoz. Elkezdte bújni a magashegyi expedíciókról szóló olvasmányokat, izzadt a tenyere az izgalomtól, amikor a tévében hasonló tárgyú filmeket látott. Lenyűgözte, hogy az ember mennyire ki tudja tolni a képességei határait.
Elemi erővel vonzotta az a rideg, kemény, de csodálnivaló világ, amelynek – számára legalábbis – minden szelete túlmutatott a földi léten, egyáltalán mindenen, amit a hétköznapokban rutinszerűen megélünk. Sok misztikum is volt ebben persze, de egyre inkább elhatalmasodott rajta a szenvedély és az elszántság.
Teljesen reális, jó irányban vágyakozom, hiszen léteznek a földön bátor csúcsmászók. Én is az leszek
– győzködte magát.
Ebben az egészben nem ő maga volt a lényeg, semmiképpen nem a magasság meghódítása volt a cél (ma is utálja a „hódítás” szót), a hegy legyőzése a legkevésbé, hanem maga a csodás rejtély megérintése.
Hogy ott lehessek rajta, benne, és megértsem a természetét.
Azt viszont rossz volt megtapasztalnia, hogy a fizikai ereje jóval a lelkesedési szintje alatt van. Következtek tehát az önmagának szabott edzések, 3–4 óra naponta: futás, kerékpározás, víz alatti úszás, hogy a tüdőkapacitását bővítse, majd sorban a tanfolyamok: sziklamászás, jégmászás, kemény túrák a Kárpátokban, a Dolomitokban, az Alpokban, később az Andokban és a Himaláján, ott már 6–7 ezer méteren. Tíz évet adott magának, hogy eljusson oda, ahová mindig is készült: a világ 14 nyolcezres csúcsából legalább az egyikre. Ebben a tudatban vált lassan felnőtté.
Közben persze volt egy itthoni élete is: egyetemre járt, pszichológusnak készült, aztán már pszichológusként dolgozott, amikor a munka mellett beiratkozott a konzervatórium dzsessz tanszakára is. Gyerekkorától játszott klarinéton, de magasabb szintre, profibbá akarta emelni ezt a tudást.
Ám a hegy iránti elementáris vonzódás érzésével semmi más nem volt összevethető.
Milyen emberek ezek a hegymászók? Akik vállalják, hogy hetekig nem mosakodnak, esetenként mínusz 20–30 fokban pisilnek a szabadban, süvítő szélben, lobogó sátorban alszanak a jeges-havas hegyoldal egy kiugró platóján, kis híján belefagynak a hálózsákjukba, többnyire száraz ételt rágcsálnak, függőleges jégfalakon kapaszkodnak, közben húsz–harminckilós zsákokat cipelnek a hátukon, odafenn nem kapnak levegőt, elviselik a saját és a társuk szenvedését, betegségét, esetleg balesetét vagy halálát, egyfolytában kívül maradnak a normális emberi komfortzónán, életüket kockáztatják, hogy aztán újra és újra nekiinduljanak?
Mitől ilyenek? Őrültek vajon? Vagy csupán fanatikusok? Teljesítménykényszeresek? Önzők, akik nem törődnek az aggódó családjukkal?
Sokfélék vagyunk, a motivációink is lehetnek mások. Aki egy életre elhivatott a hegymászás iránt, annak ez életformát és szemléletmódot is jelent. A hegyek között létezni, alkalmazkodni hozzájuk, együttműködni, egyesülni velük: lételemünk. Közöttünk is vannak olyanok, akiknek nem is a csúcs a legfontosabb, hanem inkább az útvonal nehézsége jelenti a kihívást. Más-más a kvalitásunk, akiben több van, és ezt fel is ismeri, az méltán választ nehezebb feladatot. Neki kijjebb vannak a határai, általában képzettebb is, ezért ami egy laikusnak veszélyes, ő ott is kontrolláltan képes mozogni
– mondja Júlia. Olyanok is akadnak, akik igazából nem is hegymászók, csak egy-egy élmény erejéig lépnek be ebbe a világba, hogy hegyivezetők és magashegyi teherhordók segítségével jussanak fel valamelyik csúcsra, és ezzel aztán jól is laknak. És persze akadnak emberek, akik bizonyítási vágyból tűznek ki magas célokat: a hegy csupán eszköz a saját kiemelkedésükre.
„Nálam sosem a teljesítmény extrémitása volt a cél, nem a számok bűvöletében élek, hanem az vonz, hogy pusztán a saját erőmből feljussak, mondjuk, egy nyolcezres tetejére, és megtapasztaljam az eggyé válás érzését. Amikor nem vagyok a hegyen, szinte folyamatosan vágyakozom utána. Ez nálam egy elemi, misztikus vonzalom, egy igazi mély szerelem.”
És 2003-ban, számtalan túra, expedíció és kemény edzés után, eljött Júlia nagy napja.
A nyolcezres
Ez Pakisztánban történt, a Karakorum-hegységben amelynek a 8035 méteres, Gasherbrum-II nevű csúcsát célozta meg az expedíció. Tizenketten voltak a csapatban, köztük négy nő. Még itthon kialakultak a mászópárok, Júliáé régi szövetségese, sporttársa és barátja, Erőss Zsolt volt. Nem először vettek részt együtt magashegyi expedícióban.
Az 5300 méteren fekvő alaptáborból kiindulva az expedíció negyvenöt napig tartott.
A laikus máris megakad ezen a ponton: tényleg másfél hónap kell ahhoz, hogy valaki egy nem egészen háromkilométernyi szintemelkedést megtegyen? Ezt elképzelni is nehéz.
„Akkor elmesélem. Az alaptáborban eltöltünk néhány napot, hogy stabilizálódjon a szervezetünk, és megszokja az 5300 méteres magasságot. Aztán elindulunk az egyes tábor felé – hétszáz méterrel feljebb. Ott menetrendszerűen rosszul leszünk, mert egy-egy újabb magasság elérése mindig erős sokkot okoz a szervezetnek: hasogató fejfájás, hányinger, gyengeség, rossz közérzet. Ha bírjuk, ott töltjük az éjszakát, de általában visszamegyünk az alaptáborig. Újabb pihenés, majd újra föl. Akkor már sokkal jobban vagyunk és a menetidő is lerövidül. A csúcs előtt négy tábor van összesen, és minden egyes szakasz során ugyanez történik: föl-vissza, föl-vissza-föl, közben, természetesen cipeljük a súlyos hátizsákjainkat, benne sátor, főzőfelszerelés, kötél, élelem, ruházat. Visszamenni egyébként mindig biztató érzés, mert tudjuk, hogy attól jobban leszünk. Előfordul, hogy nyolcszor is megtesszük ugyanazt az utat. Ha egy-egy útszakasz elsőre, mondjuk, nyolc órát vesz igénybe, a legutolsó alkalommal már csak hármat. Ez maga az akklimatizáció eredménye, ami viszont hetekbe telik.
Miután megjártuk az utolsó, a négyes tábort is, újra visszaereszkedünk az alaptáborba, hogy feltöltődjünk. A fenti régióban ugyanis folyamatosan épül le a szervezetünk, a tartalékainkat éljük fel. Ott fenn már nem nagyon van az embernek étvágya. Legfeljebb porlevest képes megenni kétszersülttel vagy magvakat, szárított gyümölcsöt, csokoládét. Folyadékot a hó olvasztásával nyerünk, ami lassú és fáradságos folyamat. A szükségünket a szabadban intézzük el, olyan gyorsan, ahogy csak lehet, közben a széllel szemben felhúzott dzsekinkkel védjük magunkat. Szóval az alaptáborba visszaérve, alapos pihenés, regenerálódás, kielégítő étkezés, mosakodás után – az időjáráshoz is igazodva – újra nekiindulunk, most már a csúcs megmászására.”
Az utolsó szakasz
Az iszonyú lassú volt. Hajnali 2 óra körül indultunk, sötétben. Előtte talán csak egy-egy szárított sárgabarackot tudtunk enni, meg némi folyadékot vettünk magunkhoz. Ezen az utolsó szakaszon már csak egy hátizsákot vittünk ketten, benne a létfontosságú eszközökkel: élelem, folyadék, fejlámpa, kamera, műholdas telefon. Ahogy elhagytuk a négyes tábort, feltámadt a süvítő, jeges szél. A hajnal fényeinél láttuk, hogy ez sokakat visszafordított. Bizonytalanul Zsoltra néztem. Néhány szót váltottunk arról, ki hogy érzi magát, majd megállapítottuk, hogy a helyzethez képest viszonylag jól vagyunk. A fázás természetes, ha elviselhető tartományban van. Ha képesek vagyunk kontrollálni magunkat meg a szituációt is, akkor érdemes folytatni. Zsolt tehát megnyugtatott, és folytattuk a vánszorgást. Vánszorgás volt, mert 7500 méter fölött idegőrlően lassú a haladás, nem is lehet érzékelni. Néhány lépést megteszel, majd lihegés és hosszú pihenés következik. Ebben a magasságban akkora az oxigénhiány, hogy egyik szerved sem működik úgy, mint tengerszinten
– meséli Júlia. Araszolgatás közben azzal kezelte a türelmetlenségét, hogy időnként hátra-hátranézett, hogy lássa a már addig megtett távolságot. Ez erőt adott neki, jobban elhitte, hogy közeledik az egyébként láthatatlan csúcs felé. S aztán, egy rámpára felérve meglátta!
„Ott volt a csúcs, néhány méterre az orrom előtt. Ekkor vált bizonyossá bennem, hogy sikerülni fog, és ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. Felszakadt belőlem a sírás. Zsolt pár méterrel előttem ért fel, és ahogy megtettem az utolsó lépést, szorosan átöleltük egymást. »Te lettél az első magyar nő« – ezt mondta nekem. Ez teljesen megdöbbentett, mert másfél hónapig eszembe se jutott, hogy itt bármelyikünk első lesz. Tíz év és 45 nap erőfeszítése állt mögöttem. Hatalmas hálát és boldogságot éreztem.”
Mi, laikusok, többnyire nem tudunk sokat a hegymászókról. Ha éppen hallunk egy nagy teljesítményről, azt valamilyen módon értékeljük persze, ha meg történetesen kudarcról, akkor hajlamosak vagyunk beszólni, sommásan ítélkezni, Facebook-posztokban villantjuk meg nem létező szakmai beavatottságunkat. Erőss Zsolt például, ez a tapasztalt, remek sportember jó évtizede halt meg a hegyen. Az özvegye kapott a közvéleménytől hideget-meleget: micsoda felelőtlen ember volt a férje, önként elment az életét kockáztatni, még oxigénpalackot se vitt magával, miközben két gyerek várta otthon, és így tovább. Suhajda Szilárd halála nem is olyan régen, hasonló körülmények között történt, még távoli szemtanúk is akadtak, és ugyancsak hasonló, negatív, sőt agresszív kommenteket is kapott a közösségi fórumokon, amelyek több esetben „önkéntes, felelőtlen öngyilkosjelöltekről” szóltak.
„Jól ismertem mindkettőjüket. Zsolt kivételes képességű, rendkívüli hegymászó volt. Csakhogy, mint az köztudott, egy baleset következtében két-három évvel a végzetes mászása előtt, térdtől lefelé amputálni kellett az egyik lábát. Mivel a rehabilitációja után a fél lábával is sikeresen folytatta a hegymászást, és újabb nyolcezres csúcsra jutott fel, a média középpontjába került, ünnepelt példakép lett. De – és ez az én magánvéleményem – Zsoltnak nem volt ideje arra, hogy hozzászokjon a megváltozott testéhez, a saját terhelhetőségéhez: a korábbi tapasztalatai alapján gondolkodhatott magáról, és becsülte fel a testi-lelki kapacitását. Sokáig gyászoltam őt, gyászolom ma is” – mondja Júlia.
Ami Suhajda Szilárdot illeti, mélyen megdöbbentem a történteken. Nagyon alaposan felkészült sportember volt, régóta tervezte az Everest megmászását, és biztos vagyok benne, hogy a maximumot hozta ki magából. Sajnos – mint tapasztalhattuk – még annál is többet. Jeladójából következtetni lehetett a lassú haladására, neki már a délután során lefelé kellett volna fordulnia, ám ő még pár órával később is felfelé tartott. Az Everesten egy ilyen cselekedet könnyen tragédiához vezethet. De könnyű itthonról okosnak lenni.
Nagyon úgy látszik, hogy a hegymászó élete – a tudáson túl – sokszor egy idejében történő, helyes döntésen múlik. Klein Dávid például visszafordult, őt ezért ugyanazok az emberek ítélték el, akik Suhajda Szilárdot azért bírálták, mert ő meg tovább ment. Talán sokan nem egyfajta kockázatos sportteljesítménynek tekintik ezt a dolgot, hanem valamiféle show-nak, aminek vagy tapsolnak vagy fújolnak.
Jövőkép
Nedeczky Júlia teszi a dolgát. Jelenleg pszichológusként dolgozik a Képzőművészeti Egyetemen, páciensei nagyon szeretik. Korábban, közel tíz éven át hegyi vezető is volt, fizető turistákat vitt az Alpokba, a Tátrába, az Andokba. Azt mondja, ebben azért idővel ki lehet égni, mert fokozottan megterhelő és rengeteg felelősséget követelő munka. Sokat fázott, sokat várakozott a hidegben a kliensekre, sokszor cipelte egyedül a közös felszerelést, és közben úgy érezte, nincs ideje felkészülni a saját hegyeire. Úgyhogy abbahagyta. De a klarinétozást a mai napig folytatja. Intézmények, cégek meghívására, Ágoston Bélával, a Hoppál Mihály Banddel és Klezmer triójával is fellép. Nagyon élvezi.
Sőt: nemrég fejezték be egy film forgatását, amiben fontos, mondhatnánk, igazi testreszabott szerepet kapott: ő alakítja Eötvös Loránd egyik lányát. Ez a magyar polihisztor ugyanis nagy hegymászó, sziklamászó is volt, amit nem sokan tudnak róla. És már az 1900-as évek elején vitte magával a túrákra a lányait is. A lányok szalmakalapkában, korabeli bakancsban másztak sziklát a Dolomitokban, új útvonalakat kerestek, és olyan híresek lettek, hogy az egyik ilyen szakasz ma is az ő családi nevüket viseli. Szóval ez a filmszerep nem éppen életszerűtlen a számára.
Júlia ma 50 éves, de negyvennek se látszik. „Hány élete lehet egy embernek?” – kérdezem tőle.
„Egyetlen. Bár valóban intenzív ez az élet, de az összes, egyébként szeretett tevékenységem közül a hegymászás van a legszentebb helyen. Akinek ez hivatás, az akkor is hegymászó marad, ha éppen nincs a magasban. Hiszen, ahogy korábban is mondtam, ez egy érzelmi-gondolati beállítódást, életmódot jelent. És tartást, stabilitást adott más területeken is, egy másféle viszonyulást: például nagyra értékelem a másoknak természetesnek tűnő hétköznapi dolgokat: a csapból folyó vizet, a hűtőszekrényt. Egy bizonyos értékrendre is megtanított: miután ahhoz szoktam hozzá, hogy a hegyen csak az van, amit magammal tudok vinni, csak a legszükségesebbek, itthon is megbecsülöm, amim van, és környezettudatosan élek. És még valami. Ha lenézek egy magas csúcsról, csak az emelkedik ki, ami lényeges az életemből: ez pedig a szeretetkapcsolatok. Hála istennek, a párom, Nemes Zoltán is hasonlóképpen gondolkozik. Ő egyébként sziklamászó-oktató, a közös klubunkban ismerkedtünk meg.”
De tervez-e még részt venni nagy expedíciókban?
Abszolút. Bár ötvenéves vagyok, szerencsére továbbra is nagyon jó az állóképességem. Szeretnék még egy nyolcezrest megmászni. Bár igaz, hogy egy kicsit fázósabb lettem.
