Betti hároméves kisgyerek volt, amikor a szüleivel együtt Pestről Kubába költöztek. Az apja előtte hat évig Budapesten tanult a műszaki egyetemen, itt ismerkedett meg egy gyönyörű magyar lánnyal, Betti édesanyjával. Szerelem és házasság. Jorge Roca tele volt ambícióval és idealizmussal: a mérnöki tudását el akarta vinni az ő forrón szeretett hazájába, ahol biztosan boldogságra talál. A forradalom még csak alig egy évtizede zajlott le, dübörgött az általános eufória. Az asszony akkor még egy szót sem beszélt spanyolul, de örömmel alkalmazkodott a helyzethez. Kezdődhetett a nagy kaland.
Betti hirtelen egy népes, hangos és ölelő családban találta magát, ahol csak úgy nyüzsögtek a fiatal nagynénik és nagybácsik meg a kapcsolódó párjaik, és persze egy csomó unokatestvér. Mind egy fedél alatt éltek egy régi, nagy családi házban. Ahogy cseperedett, el se tudta volna képzelni másképp az életet: jövés-menés, zajongás, mozgalmasság, nagy közös evészetek, karneváli bulik, ahová az összes családtag kivonult, és együtt táncolt. Finom meleg idő mindig, és hozzá a tenger. Egy szempillantás alatt megtanulta a nyelvet, olyannyira, hogy amikor az anyja magyarul szólt hozzá és a már odakint született öccséhez, csak spanyolul volt hajlandó neki válaszolni.
Miért kéne ezen fennakadni?
Betti megszokta és természetesnek vette a fejadagon alapuló jegyrendszert is: a szinte kizárólag feketebabból és rizsből álló mindennapi menüt, de még azt is romantikusnak, jó mókának találta, hogy hetedikes korától kezdve a többi iskolással együtt 45 napra elszakítják őket a szüleiktől, hogy egy távoli mezőgazdasági területen, napi 10 órában kötelező módon szolgálják az épülő szocializmust – 45 fokos hőségben.
Betti kubai viszonylatban világlátott lánynak számított. Ugyanis – szigorúan csupán négyévente – az édesanyjának engedélyezték, hogy hazalátogathasson a pesti nagyszülőkhöz, és ilyenkor vihette magával a kiskorú gyermekeit is. Ez volt az ő kiváltságuk a többiekhez képest. Az apját természetesen nem engedték ki az országból. Időközben az édesanyja úgy-ahogy megtanult spanyolul, mivel ruhaipari technikus volt, elhelyezkedett a divatszakmában, szerette a munkáját, imádta a kollégáit, és teljesen beilleszkedett a kubai életbe.
Viszont az édesapja egyre boldogtalanabbnak érezte magát a saját országában. Fojtogatónak találta a sziget légkörét, a bezártságot, iszonyú nehéznek a megélhetést, de a legjobban a szabadság hiánya gyötörte. Nem is nagyon tudta felfogni, hogyan válhatott köddé a hajdani eufória. Alaptermészeténél fogva egyenes, gondolkodó, szuverén személyiség volt. Na, ez nem előny Kubában. Míg a gyerekeit mindig is óvatosságra intette, ő maga nem egyszer, elővigyázatlanul, rossz helyen, rossz környezetben tett kritikai megjegyzéseket a rezsimre. Míg nem egy napon azon kapta magát, hogy nem magas beosztású, kvalifikált gépészmérnök többé, hanem import kínai bicikliket szerel össze. Kirúgták az állásából, és attól kezdve többé nem dolgozhatott mérnökként.
Betti eközben továbbra is önfeledten lubickolta át a kamaszéveit az imádott Havannájában.
Aztán jött egy nap.
A döbbenettől mozdulni sem tudott
1980. április 20-án Castro egy nagygyűlésen meglepő kijelentést tett: mostantól kezdve, aki akar, szabadon elhagyhatja az országot. Csupán annyi a teendő, hogy előtte hivatalosan is be kell jelenteni ezt a szándékát a hatóságoknak. A váratlan fordulatnak komoly előzményei voltak: április első napján a fokozódó megélhetési válság és a politikai elnyomás egyik következményeként egy kisbusz öt utassal áttörte a havannai perui nagykövetség kerítését, majd a benne ülők menedékjogot kértek. Az akció sikeres volt. Attól kezdve naponta kubaiak ostromolták a követség épületét ugyanezzel a szándékkal, még az sem tántorította el őket, hogy kubai fegyveresek kintről tüzet nyitottak rájuk. Csupán az épület kertjében tízezer, menedékjogot kérő zsúfolódott össze. Ilyen káoszra még Castróék sem számítottak. Erre fel következett a fent idézett, váratlan bejelentés. Megindult a tömeg. Folyamatosan indították a családokkal, csomagokkal megrakott bárkákat Mariel kikötőjéből, ahonnan rövid idő alatt ezerhétszáz hajó összesen százhuszonötezer menekülttel indult útnak Amerika irányába.
Közben rengetegen vártak Kubában a hivatalosan benyújtott emigrálási szándékuk jóváhagyására. A rezsim észrevehette, hogy túllőtt a célon, ezért elrettentési céllal elkezdte üldözni, megnyomorítani az ily módon regisztrált, listázott kubaiakat. Nyíltan hazaárulóknak nevezték őket. Akciócsoportok alakultak, amelyek a megfélemlítésre, sokszor az agyonverésre szakosodtak. Emberek tűntek el és haltak meg. Bettiék nem egy ismerőse, szomszédja is az áldozatok között volt. Erről még otthon is csak suttogva lehetett beszélni.
Kivándorlási engedélyére várt egy haiti származású férfi is, történetesen Betti legkedvesebb tanára. Történelmet tanított nekik az iskolában.
Betti 14 éves volt ekkor, a döbbenettől mozdulni se tudott, egy kisebb csoportnyi gyerekkel összebújva remegett és zokogott az udvar sarkában. A történelemtanár pár nap múlva meghalt a kórházban. Belső vérzés. Betti ezt csak később tudta meg, mindenesetre a passzív viselkedése miatt ki akarták rúgni az iskolából. Ettől később eltekintettek, de arról biztosították, hogy nem lehet majd az ottani „KISZ” tagja, vagyis nem mehet majd egyetemre sem.
De hol van még az az egyetem?! Elsüllyesztette ezt a véres emléket, letuszkolta a felejtés homályába, és fél év múlva már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megtörtént. Vannak a túlélésnek ösztönös technikái, még egy gyerek esetében is.
Jorge Roca viszont egyre kétségbeesettebb lett, egyre jobban szenvedett. Innen ki kell szabadulni, el kell menekülni! Ráadásul közeledett egy kényes dátum: Betti tizenhatodik születésnapja. Kubában ekkor lesz valaki nagykorú, tehát attól kezdve soha többé nem hagyhatja el a szigetet, onnantól kizárólagosan kubai állampolgárnak tekinthető. Ezért azt találták ki, hogy a magyar nagyszülők súlyos egészségi állapotára hivatkozva az anya és a két gyerek Budapestre utazik, az apának pedig azért kell velük tartania, mert az ápolás ideje alatt valakinek muszáj eltartania a családot. Szép elképzelés volt, de végül csak hárman kapták meg az engedélyt 90 napra. Az apa maradt Kubában a saját hazája foglyaként.
Az utolsó pillanatban, három nappal Betti 16. születésnapja előtt indultak útnak azzal, hogy utólag valahogy majd csak elintézik a családegyesítést. Betti, miután elmondták neki a tervet, borzalmas állapotba került. Ott kell hagynia a kinti nagy családját, a házat, az imádott apját? Az egész életét? A tengert, a barátait, a szerelmét? A hazáját? Ráadásul senkinek sem árulhatja el, hogy ez az utazás nem három hónapig fog tartani, hanem örökre. Pedig akkor még nem tudta, hogy pár év múlva már nem lesz meg a teljes családja. A szülők évekig szervezkedtek, kérvényeztek, indokoltak, vártak egymásra, de végül annyi sikertelen próbálkozás és csalódás után az érzelmeket és a vágyat megette az idő. Elváltak.
Megértette, hogy mi a missziója
Gyűlölte Magyarországot. Az itteni iskolát. Az ételek ízét. Kínlódott a nyelvvel, amit sosem beszélt elég jól, legfeljebb konyhaszinten, írni-olvasni pedig egyáltalában nem tanult meg magyarul. Bukdácsolt, pszichológus segítségével tudta csak elvégezni a gimnáziumot. Az apjával, a kinti családjával való telefon-beszélgetéseket végigzokogta, majd szétvetette a vágyakozás Kuba után. Keserű ember lett, lehetetlen, hálátlan, iszonyúan megnehezítette az édesanyja dolgát. Pedig a nagyszülők minden áldozatot meghoztak, amit lehetett. Papíron elváltak, hogy a nyolcvanas évek magyar törvényeinek megfelelően joguk legyen két lakásra, és így fedelet biztosíthassanak a lányuk és unokáik számára. Betti édesanyja éjjel-nappal varrt egy penészes nedves pincehelyiségben, hogy meg tudjanak élni. Nagyon szegények voltak.
Spanyol-olasz szakos hallgató lett a bölcsészkaron, és akkor végre felragyogott az ég. Kilenc hónapos állami ösztöndíjat kapott Kubába! Kollégiumi elhelyezéssel, Havannában! 90-t írtunk, akkor már nyolc éve nem látta sem az apját, sem annak családját. A legboldogabb ember volt a világon! Azt tervezte, hogy Havannában írja meg a szakdolgozatát is. Teljes eufóriában készülődött az útra. Hazamegy, hazaérkezik végre!
Mindent tudtak róla. Felesleges lobogtatnia ezt a magyar útlevelet. Nem érvényes. Maga nagykorú, kubai állampolgár.
Se egyetem, se ösztöndíj, se kollégium. Mindenre elveszítette a jogot. Összeomlott az álom rögtön a kapuban. Mit tegyen? Az apja akkor már új házasságban élt, volt egy kisbabájuk is, oda nem szívesen költözött volna koloncnak. Ment hát a régi házba, ahol már csak a nagymamája és a kedvenc nagynénje, Flori lakott a férjével, ő pszichiáterként dolgozott egy kórházban. Egy disszidensnek nem jár élelmiszerjegy vagy fejkvóta. Most akkor ebben az áruhiányban még egy éhes szájat kell etetnie a családjának?
A kilenc, eredetileg tanulásra szánt hónap azzal telt, hogy magyar állampolgárként valahogy kijuthasson Kubából. Ez lehetetlennek látszott. Addig is megpróbált picit könnyíteni a családja helyzetén, próbált pénzt vagy élelmiszert szerezni nekik. A magával hozott kevéske valutáért vett a dollárboltban hajcsatokat, samponokat, olyasmiket, amik Kubában hiánycikkeknek számítottak – ezeket némi haszonnal eladta, majd újból befektetett hasonló apróságokba.
A kilenc hónap alatt kifogta Kuba gazdaságilag legsötétebb éveit. Mivel időközben megtörtént az európai rendszerváltás-sorozat, az egykori szocialista testvértábor kivonult Kuba támogatásából. Már nemcsak súlyos volt a gazdaság állapota, hanem össze is omlott. Minden trükkre, találékonyságra szükség volt. Egy ismerős családnak például sikerült vidéken egy élő malacot szereznie. A városi lakásukban a fürdőkádban helyezték el, máshol nem lett volna neki hely. A kubaiak ünnepekkor mindig disznóhúst esznek, de akkoriban muszáj volt beosztással élni. Úgyhogy karácsonykor kioperálták a malackából az egyik combját, kapott az állat egy csinos falábat, azzal bicegett tovább. Húsvétkor vágták le szegényt, mikor már disznókorba ért.
Bettit éppen egy dollárbolt előtt tartóztatták le. Nyilván régóta követték. A vád: valuta-üzérkedés.
Én magyar állampolgár vagyok, nálam legálisan lehet valuta
– mondta a rendőröknek. „Mutassa csak, mennyi van magánál!” Elővette az ötdolláros bankjegyet.
Na, minden egyes dollár után kerek két év börtönre számíthat. Az annyi, mint tíz év. És vésse az agyába: maga kubai!
És vitték a zárkába. Egy barátnője, aki szerencsére vele volt, azonnal értesítette az édesapját, ő meg a magyar konzult: ez a súlyos helyzet már indokolta a diplomáciai közbelépést. „Olyan volt ez nekem, mint egy sokkterápia. Kuba kivetett magából. Annyira megaláztak, és már nem voltam gyerek, felnőttként szenvedtem. Ez lett volna az én imádott országom?
Mielőtt elindult volna haza, az apja annyit mondott: „Kislányom, te vagy az egyetlen reményem. Kérlek, mindenképpen intézd el, hogy valahogy kikerüljek innen. Menekíts ki! A családomra majd nekem lesz gondom később.”
Ez lett Betti missziója.
Újabb évek teltek el. Betti egy Budapesten élő venezuelai férfi társa lett, fiuk is született, de a kapcsolatuk nem volt tartós, hét év után különváltak. Közben pedig megértette, hogy ott kell az embernek boldognak lennie, ahol éppen van. És attól kezdve felfedezte magának Magyarországot. Aztán nagyon megszerette.
De hátra volt még a misszió. Szerencsére a kilencvenes évek második felére valamelyest könnyítettek a kubai kiutazási törvényeken is. Na, nem sokat. Ha egy külföldi rokon vagy barát meghívólevelet küld egy kubainak, az államtól útlevelet, repülőjegyet vásárol a számára, és további pár ezer dollárt letesz még biztosítékként, akkor nincs kizárva, hogy turistaként kiengedik. Bettinek sose volt ennyi pénze, de a legközelebbi barátai Kanadából, akik ismerték a helyzetét, vállalták a dolgot.
Utolsó büntetés
Az apja néhány hajmeresztően kalandos kanyar után – ami érintette Dominikát és Venezuelát is – végül Floridában telepedett le. Később az új családját is kivitette. Betti édesanyja időközben egy olasz férfi társa lett, kiment hozzá Olaszországba, és a pár évvel ezelőtti haláláig ott is élt. Az öccse pedig már húsz éve az édesapjukhoz költözött Amerikába. „Hát, nem a sors iróniája, hogy a családból egyedül én maradtam Budapesten? Aki valaha utált itt élni?”
Itt nevelte fel a fiát, Dávidot, aki most 22 éves, egyetemista, pszichológiát tanul, és sikeres karatés. Betti évek óta külképviseleti munkatársként dolgozik, kulturális ügyek tartoznak hozzá. Az ötvenedik születésnapját a fiával együtt a kubai szeretteivel akarta tölteni. Ez öt éve történt. Hét hónapon át hitegették a biztonságos be- és kijutást segítő kubai útlevéllel, de az soha nem érkezett meg Pestre. A már megvásárolt repülőjegye is elveszett.
Kuba – amely mellett eldübörgött a történelem, és ahonnan csak tavaly 224 ezren emigráltak – harminc év után is megbüntette.
