Belföld

A kor, amely a látszatot választja a lényeg helyett: az influenszerek világa a demokrácia sírját ássa?

Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.hu
Miért a másolat az eredeti helyett? Miért nem tűrjük már a fájdalmat? Miért az illúzió szent? Miért árt a képek uralma a szabadságnak? Miért az okostelefon korunk drogja? Minden kérdésre nem lesz válasz e cikkben, ám Guy Debord korszakos művének, A spektákulum társadalmának hatására mutatunk még néhány friss könyvet, amely arról beszél, milyen az a digitális, képalapú világ, amelyben élünk. Hátha megtudunk belőlük valamit arról, miért történik körülöttünk a TikToktól a szelfikért átoperált arcokon át a politikusok által posztolt GIF-ekig az, amit látunk. A képenyőkön.

De persze e kor számára, amely a képet részesíti előnyben a dologgal, a másolatot az eredetivel, a képzeletet a valósággal, a látszatot a lényeggel szemben (…), csak az illuzió szent, az igazság pedig profán.

A XIX. században élt német filozófust, Ludwig Feuerbachot idézi Guy Debord A spektákulum társadalma című kultikus kötetének az elején. A könyvet az idén Erhardt Miklós fordításában, Sipos Balázs szerkesztésében újra kiadták idehaza (Open Books, 2022). Mint látszik, már Debord első mondata előtt leragadtam, hiszen ez a citátum is annak a jele, minden aktuális hanyatláselméletemet megkínozzák a korábbi szövegek, elvégre Feuerbach már a XIX. század első felét is úgy látta, mint ahogyan hajlamos vagyok ma jellemezni a kortárs nyilvánosságot és világot. Olyan, mintha a német filozófus már az 1800-as évek első felében az influenszerek világáról, a dopaminkorszakról, a közösség média önimádó emberéről, a toxikos technokultúrákról írt volna. Noha akkoriban alighanem egyéb jelenségek miatt jutott arra, hogy az illúzió szent, az igazság pedig profán.

Ami látszik jó, ami jó, látszik

A pénzember dalra fakad, az ügyvéd rendőri besúgónak áll, a pék irodalmi véleményének ad hangot, a színész kormányoz, a konyhafőnök úgy filozofál a főzés egyes mozzanatairól, mint az egyetemes történelem mérföldköveiről. Mindenki felléphet a spektákulumban

– ezt már a látnoki Debord írja szövegében még azelőtt, hogy megtekinthetett volna néhány Konyhafőnök VIP-adást. A francia marxista, kultúrkritikus kötetének már a műfajáról is alighanem végeláthatatlan viták folytathatók, hogy e tekintetben a tartalmáról ne is beszéljünk. Filozófiai mélyelemzésére tudáshiány miatt kényszer hatására sem vállalkoznék, éppen csak szeretném fölvillantani az intellektuálisan szuperizgalmas, számolatlan értelmezési tartományt és asszociációs lehetőséget kínáló szöveg néhány részletét. Ami ennyiből is világos: Debordról nehéz lenne azt állítani, hogy nem volt korszakos vizionárius.

Az 1967-ben publikált kötet félelmetes pontossággal rajzolja fel a kortárs látványtársadalom működését, a neoliberális kapitalizmus 2022-es valóságát. Elég csak arra gondolni, hogy Volodimir Zelenszkij úgy lett Ukrajna elnöke, hogy korábban A nép szolgája című televíziós sorozatban alakított elnököt. Később ugyanilyen névvel alapított pártot, majd be is futott elsőként a választáson. Ettől még lehet a legalkalmasabb vezetője Ukrajnának történelmi nehézségek idején, ám Debord-szövege nem e dilemmáról beszél, hanem azt rögzíti:

a képek helyettesítik a valóságot. A mozi, a fikció beköltözött az elnöki rezidenciára, a valóságba.

Tényleg különleges olvasni, ahogyan előrevetíti a látványvilág megannyi később megvalósult elemét. Ez következhetett abból, hogy helyesen látta: mivel a kultúra teljes mértékben áruvá lett, a spektakuláris társadalom sztártermékévé válik. Hivatkozik egy kalkulációra, amely szerint a tudás termelésének, elosztásának, s fogyasztásának folyamata az Egyesült Államok éves össztermékének huszonkilenc százalékáért felelt a hatvanas évek végén, s azt jelezték előre, a század második felére a gazdaság húzóágazata lesz. Ennek a kifutása ma az, amire Byung-Chul Han hívja fel a figyelmet, hogy tudniillik az emberek tudásszerzési vágyát már a kapitalizmus logikája mozgatja, amennyiben workshopokra, személyiségfejlesztő tréningekre, motivációs előadásokra járnak a korlátlan önoptimalizálás, hatékonyságnövelés érdekében.

Mohos Márton / 24.hu Guy Debord A spektákulum társadalma című kultikus kötete.

A neoliberális kapitalizmus tökéletes nyilvánossága pedig a közösségi média, amely a képekre, a jelenre, a végesség, sőt egyenesen a valóság felszámolására épül. Hogy miként manipulál minket addig, abból sok megtudható a Netflixen látható The Social Dilemma című dokumentumfilmből. Jonathan Haidt szociálpszichológus arra mutatott rá, milyen hatalmas mértékben növekedett a depresszió, a szorongás az amerikai tinik körében: a felfutás 2011 és 2013 között, a közösségi média szárnyalásának kezdetén startolt. A mentális betegségek következtében kórházba kerülő tinik száma nagyjából stabil volt 2011-ig, majd hirtelen emelkedni kezdett. A maguknak ártó, ezért kórházba kerülő fiatalok száma 62 százalékkal nőtt a kamaszok, 189 százalékkal a 10 és 14 év közöttiek körében. Az öngyilkossági mutatókban hasonlóan nagy növekmény látható. És mindjárt kitérünk arra is, hogyan befolyásolja a plasztikai műtétek jellegét a közösségi média.

Mert, ugye, az illuzió szent, az igazság profán.

De mi az igazság?

Az például biztosan az, hogy immár olyan mozaikszavakkal is foglalkozunk, mint a FOJI. Hogy mit takar a négybetűs azonosító? Guld Ádám A Z generáció médiahasználata című könyvében (Libri, 2022) ír az angol „fear of joining in” (csatlakozástól való félelem) fogalmáról.

Ebben az esetben az egyén már nem attól fél, hogy nem látja mások posztjait, kimarad valamiből (FOMO – fear of missing out), hanem attól, hogy nem tudja, mit osszon meg, ingerszegénynek ítéli életét, esetleg az is okozhatja a rettegést, hogy nem érkeznek majd megfelelő számban lájkok, kommentek.

Mint a szerző rögzíti, a FOJI arra utal, hogy a felhasználóban torzult a valóságérzékelés, az online világ számít már neki.

Hogy mind többen lesznek, akik a többség számára még ismeretlen szorongásokkal küzdenek, arra utalnak a kötetben szereplő adatok a legnépszerűbb platformok felhasználóiról. A TikTok látogatóinak közel fele 16 és 24 év közötti fiatal, ennek a csoportnak a 90 százaléka naponta használja a felületet. A platform éppen hogy öt esztendős, így a hosszú távú hatásairól még semmilyen tudásunk nem lehet, ám afelől kevés kétségünk van, hogy a 15 másodpercesre optimalizált videók brutális mennyiségű fogyasztása alapvetően változtatja meg a figyelmi és mentális struktúrákat, a felhasználói magatartásokat, döntéseket. Például azt, mennyi idő marad majd meggyőzni a usert arról, hogy maradjon a tartalmon.

A Z generációnál már komoly kihívás a láthatóság. Lájkok és kommentek rajzolják meg a felhasználó önmagáról alkotott belső képét, ezeken a reakciókon keresztül látják magukat. Guld felhívja a figyelmet arra, hogy a hétvégén a 8-10 órás médiahasználat átlagosnak tekinthető a körükben, azaz

az 1995 és 2010 között születettek nemzedékében szinte kizárólagos szabadidős tevékenységgé vált a médiahasználat. 

Mindennek fényében nem meglepő, hogy Anna Lembke Dopaminkorszak című könyvében (Libri, 2022) a függőségekre épülő világot elemzi. Mint az előszóban írja:

Az okostelefon modern korunk injekciós tűje, amely a digitális dopamint éjjel-nappal szállítja az online generáció idegpályáira.

A Stanford Egyetem pszichiátere függőségekkel küszködő páciensei történeteit mutatja be, s arról ír, a digitális drogok sokkal erősebben hatnak, könnyebben hozzáférhetők, mint a régi idők addiktív anyagai. Maga a technológia is függővé tesz a felvillanó értesítésekkel, csengőhangokkal, újratöltődő feedekkel.

Lembke a különböző függőségek analizálása közben kitér arra is, hogy vajon a gyerekeket megfelelő módon készíti-e fel a korszellem a valóságra. Félelme, hogy jelenleg túlpatologizáljuk a gyermekkort, a kicsik szinte gumiszobában nőnek fel, nehogy megsérüljenek. Hogy a fájdalommentesség elvárása, a minimális szenvedés tűrésének képessége hogyan alakítja az orvoslást, azt szerinte jelzi, hogy az orvosok soha nem látott mennyiségben írnak fel manapság közérzetjavító gyógyszereket: „Az amerikai felnőtt lakosságnak több, mint negyede – és minden húsz amerikai gyerekből egy – napi rendszerességgel szed ilyen gyógyszereket.” Ezerből száztíz felnőtt szed antidepresszánst az Egyesült Államokban, Németországban pedig négy év alatt negyvenhat százalékkal emelkedett a fogyasztók száma.

Hogy mennyi minden fáj, jelzik az angolszász egyetemek safe space-ei, ahol a fiatalok megóvhatják magukat mindentől, ami sérti érzékenységüket, de azok a törlési reakciók is, amelyeket akkor alkalmaznak a felhasználók, ha az első percekben nem érkezik elég lájk vagy komment a megosztott tartalmukra. Nem kizárt, hogy ezek az érzékenységek kapcsolatban vannak A közösségi média önimádó emberével. Azért a nagybetű, mert ez Kepe Nóra kötetének a címe (L’Harmattan, 2022).

Ő ebben a szövegben azt állítja, a közösségi média hatására megváltozik az önelgondolás és a történetmesélés módja: az emberkép a nárcizmus mint mótivum köré szerveződik. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy radikálisan individualista vonatkozási rendszer jön létre, hiszen az ének határozzák meg e látványvilágot. Ez a durkheimi jövendölés szerint akár a társadalom felbomlásához is vezethet.

Mohos Márton / 24.hu Guy Debord: A spektákulum társadalma és kommentárok a spektákulum társadalmához, Böcskei Balázs – Német Szilvi: Toxikus technokultúrák és digitális politika, Guld Ádám: a Z generáció médiahasználata, Anna Lembke: Dopaminkorszak, Kepe Nóra: A közösségi média önimádó embere című könyvek.

Nem állom meg, hogy itt ne térjek ki arra, hogy a közösségi média olyan nyelvi konstrukció, amelynél kevés hazugabb létezik. Hiszen a jelölt nyilvánosság mélyen individualista, erősen bomlasztja a közösségeket, súlyosan roncsolja a valóságot, miközben az egyéniséget is szinte származtatottá teszi, hiszen az online reprezentációja gyakorlatilag elválik a valóságban föllelhető verziójától. Nem szólva arról, hogy rendszerszeűren manipulál is.

Ahogyan például Kepe rámutat, úgy látszik, mintha csökkentené a társadalmi távolságokat. Elvégre a közösségi média felületein az influenszerek, a celebek, a politikusok, a sportolók elérhetők. Sőt érdekeltek abban, hogy minél inkább számolják fel saját privát szférájukat a látványvilágban, hiszsen ennek köszönhetően több követőre tehetnek szert. A valóságon túli életük a találkozás élményét kínálja a felhasználóknak, akik közel érzik magukat a bálványukhoz.

Ez azt jelenti, hogy az új valóságban, ami az illúzió, lehetséges, ami a valóságban nem: közel lenni a felső tízezerhez, a befolyásoshoz, az erőshöz, a népszerűhöz. Akár rá is írhatunk. 

A szupersztár-társadalomnak ez a látványa szükségszerűen az örök jelenre épít, ami miatt megszűnik a hagyományok, a rítusok, a közösséget összetartó közös történetek helye, hiszen azok a múltból, közös történeteknek köszönhetően eredeztethetők. Jellemző, hogy Debord ezt a jelenséget is előre megírta, amikor tudatta, a híres emberekkel való találkozókat is eladják, azaz a társas együttlétet is piacosítják, még ha akkor az nem is látszott, hogy virtuálisan zajlik majd e felfoghatatlan együttlét.

Minden a látványvilágra optimalizálható, még az emberi test is. Kepe emlékeztet arra, hogy a 2019-ben az Egyesült Államokban végzett arcplasztikai beavatkozások 55 százalékát azért kérték a páciensek, mert az alanyok vonzóbbnak akartak tűnni a szelfiken. Azaz a saját magukról készített, s a közösségi médiába, azaz a valóságon túli világba küldött képeken. Az idő alighanem erősíit majd e tendenciákat, mivel a Z generációban a közösségimédia-felületeken való reprezentáció az elsődleges önkifejezési mód.

Látjuk tehát, miként tűnik elénk a fájdalmat nem tűrő, a valóságon túl, azaz a közösségi médiában élő, a szabadidő eltöltését lényegében médiahasználatra korlátozó emberek kora. Akik szavaznak is.

S mivel médiafogyasztási szokásaik, a figyelmi mintázataik nagyon eltérnek a más generációknál láttotaktól, elérésük és meggyőzésük a politika számára is új kihívást jelent. Böcskei Balázs és Német Szilvi Toxikus technokultúrák és digitális politika című kötete (Napvilág Kiadó, 2021) már e változásra reagál.

Például arra, hogy a politikának már e kialakult figyelemgazdaságban kell hatékonynak lennie. Ami pedig azt a digitális médiakörnyezetet jelöli, amelyben az információ végtelen módon előállítható, megosztható, tárolható, ám az emberi figyelem továbbra is véges. Felhívják a figyelmet arra, hogy a politikusoknak mind nehezebb ebben a kompetitív környezetben eljuttatni a tartalmat még saját követőikhez is, nem szólva arról, ha nem elkötelezettekhez szeretnének beszélni, akiknek elsődleges érdeklődésétől még messze is esik esetleg a politika. Mint írják, a digitális küzdőtéren a tét a kognitív fókusz birtoklása, ezért versenyez mindenki, miközben az emberi figyelem kapacitásainak határai is korlátozzák őket.

Felhívják a figyelmet arra, hogy ebből az éles küzdelemből következhet az, hogy a politikusok reakciója sokszor az egyszerűsítés, a demagógiát közelítő szöveges üzenetek használata, GIF-ek posztolása, minden áron ki akarnak emelkedni a végtelen mezőnyből, ahol ugynazért a figyelemért rivalizálnak a celebekkel, sportolókkal, popkulturális ikonokkal.

Mindebből is sejthető, a folyamat merre visz majd, hiszen a Facebook elvágja a megjelentetett szöveget (továbbot kell nyomni a teljes olvasáshoz), az Instagram korlátozza a szöveg méretét, a TikTok pedig lényegében föl is számolja azt: a képek, amelyekről Debord már megüzente, hova juttatnak, felfalnak majd minden betűt a spektákulumban, nehéz nem úgy látni, hogy a felszín, az átrajzolt jelen marad csak.

A politikának pedig nyilván oda kell mennie, ahol a választók vannak, s el kell érnie őket, ahogyan lehet. Ez a szerzők szerint elhozza majd a politikai tudások új korát, amelyben a szociálpszichológiát vagy az agy működéséről szóló tudásokat építik be a politikai tartalom készítésébe. Hiszen éppen úgy érzelmekre kell hatniuk, mint a reklámozóknak, éppen úgy függővé kell tenniük a felhasználókat, mint a dopaminkorszak többi jelentkezőjének, éppen úgy pár másodpercük marad a figyelem megragadására, mint a többi erre áhitozó szereplőnek.

Mindebből én nem tudok másra jutni, minthogy minden arra utal: mindenkinek egyre erőteljesebben kell elmerülnie az emberi elmében, a manipulációs technikákban, aki sikeres akar lenni a látszatvilágban.

Lenni vagy látszani

„A spektákulum semmi mást nem akar elérni, kizárólag saját magát” – írja Debord, azaz a cél semmi, a fejlődés minden. Nem sok veszélyesebb dolog van, mint a látványvilág totalitása, amely lényegénél fogva tagadja, de minimum letakarja a valóságot. Merthogy az ember azért van, hogy éljen, nem azért, hogy a belőle származtatott, manipulált kép látszódjon. Debord szerint a spektákulum a párbeszéd ellentéte. Nem is lehet más, hiszen párbeszédre képtelen konstrukció. Ám ha így van, akkor logikailag nem lehet más, mint a beszéden, vitán, érveken születő demokrácia ellensége.

Mohos Márton / 24.hu

Különös tréfája a történelemnek, hogy a demokrácia maga fejlesztette a kapitalizmust a technológiával és az ott eufóriában ünneplő tőkével összebújva odáig, hogy ezek végül a nagy spektákulum látványos képévé tették. Olyanná, aminek mind zaklatottabb a viszonya a valósággal, csak szűrőkkel manipulált, kiposztolt képként él majd tovább.

Feuerbach kezdésként mutatott idézete így folytatódik:

Az illúzió szent, az igazság pedig profán. Sőt, a szentség abban a mértékben nő a szemükben, amennyire az igazság csökken és az illúzió nő.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik