„Nem nyertük meg a tömeget. Ezért nem sikerült változást elérnünk a minket érintő problémákkal kapcsolatban” – írta még májusban egy publicisztikában a Válasz Online-on. Augusztus óta viszont egymást érik a szakszervezeti és diákmozgalmi tüntetések, ideértve az egyházi iskolák tantestületei által szervezett Tanárballagást is, amelynek főszervezője volt. Sikerült mostanra megnyerni a tömeget?
Nincs saját kutatóintézetem, úgyhogy számaim sincsenek. A saját buborékomban azt látom, hogy igen, egyre többen kezdenek érdeklődni, illetve belátni, hogy valami gond van az oktatásban. Azt az ingerküszöböt, hogy ezzel foglalkozni kéne, talán már sikerült átütni. De mondom, ezt én itt, a saját környezetemben látom, hogy mi van országos szinten vagy vidéken, azt nem tudom.
Pontosan mit érzékel a környezetében?
Az a személyes sejtésem, hogy sok ember mintha kicsit megkönnyebbült volna attól, hogy lement a választás. Ha valaki most egy tantestületben vagy baráti beszélgetésben foglalkozik az oktatásügy problémáival, azt kevésbé lehet úgy keretezni, hogy te ide szavaztál, én meg oda.
Sokan talán azért mernek most bátrabban vagy tárgyilagosabban beszélni, mert az már kevésbé kaphat pártpolitikai színezetet, mivelhogy legközelebb négy év múlva lesz országgyűlési választás.
A választások után könnyebb lett oktatáspolitikáról beszélgetni a tanári szobában?
Nálunk igen, és ennek örülök.
A nyilvános tömegmegmozdulásuk szervezése kapcsán kaptak bármilyen észrevételt vagy iránymutatást az egyháztól?
Nem kaptunk ilyet.
És a szülői közösségtől jött észrevétel?
Olyasmi, hogy ezt ne csináljuk vagy ne így csináljuk, biztosan nem, legfeljebb gyakorlati jellegű kérdésekkel találkoztam a szülők részéről.
És miről beszélgetnek most a tanári szobában?
Sokan érezzük, hogy nem jól működik az autó, de megjavítani saját erőnkből nem tudjuk. És itt jönne be az oktatáskutatók, az oktatásirányítók, az állam és a kormányzat szerepe. Sok mindent ők látnak, nekik vannak statisztikáik, adataik, tudományos hátterük. Jó lenne, ha a munkaterhek mellett lenne idő, meg egyáltalán fórum, hogy az oktatáskutatók, a tanárok meg az állam oktatással foglalkozó szakemberei leüljenek beszélgetni. Lehet, hogy van ilyen fórum, csak én nem tudok róla.
Ha már fórum: országos munkabeszüntetési akciók zajlanak, élőláncok, diáktüntetés hívta fel a figyelmet a közoktatás problémáira. (Interjúnk még az újabb nyolc fővárosi pedagógus szerdai elbocsátása előtt készült – a szerk.) Egyházi hátterű iskola tanáraként mennyire érzi magáénak ezeket a tiltakozási formákat?
Szerintem e tekintetben nem lényeges, hogy valaki egyházi vagy állami iskolában tanít-e. Nagyon sok pedagógusnak az egyéni temperamentuma, ízlésvilága határozza meg, milyen módszereket tart elfogadhatónak. Amiben különbség lehet, ha keresztény az ember, hogy az üzenetek milyen stílusban fogalmazódnak meg. Bár azt hiszem, mindegy, hogy az ember milyen felekezethez tartozik, vagy nem tartozik, ez már önmagában a tanári szerepből is következik. A nevelés az példa, és a tanárnak akármilyen nehéz, minden helyzetben példát kell mutatni.
Pankotai Lili a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma pécsi végzős diákjaként sokak által trágárnak ítélt beszédet tartott október 23-án. Ettől először elhatárolódott a saját iskolaigazgatója, Nyisztor Zsolt, majd kiderült, hogy a diáklány az érettségi évében kénytelen iskolát váltani. Azt stílusosnak érzi-e, hogy egy diáknak az általa választott tiltakozási forma miatt kell elhagynia a közösségét?
Pankotai Lili nem volt ott a Tanárballagáson, és a megnyilvánulását nem szeretném minősíteni.
Akkor úgy kérdezem, mi az, ami ebből az esetből stílusügyekben tanulságként levonható?
Most ugyanazt kérdezi, csak Pankotai Lili nevének említése nélkül. Hogy mi az, ami mellé mi oda tudunk állni, az pontosan kiderül a Tanárballagáson elhangzott beszédek szövegéből, amelyek maradéktalanul hozzáférhetőek a neten. Más rendezvényen történteket viszont én továbbra sem szeretnék minősíteni.
November 8-án tartották meg a Tanárballagást, amelyet egyházi hátterű iskolák tanárai szerveztek, és ön volt a főszervező. A tüntetésnek külsőségeiben nagyon erős szakrális karaktere volt, közös ima is elhangzott, egy lelkész is felszólalt. Miért?
A vallásos jelleg nyilván abból adódott, hogy egyházi iskolákból jöttünk, és mindannyian gyakoroljuk a vallásunkat. A cél az volt, hogy a saját környezetünkben, az egyházi iskolában tanító tanárokat meg tudjuk mozdítani. Ezért próbáltunk egy olyan megmozdulást, kiállást szervezni az oktatás mellett, ami a lehető legtöbb tanárnak – akár egyházi, akár állami iskolákból – vállalható. Próbáltuk megtalálni a legkisebb közös többszöröst vagy a legnagyobb közös osztót. A Himnuszunk is egyszerre himnusz és ima.
A megmozdulás vallásos jellege olvasható akár elkülönítő gesztusként is. Volt ilyen szándék?
Nem volt ennek ilyen üzenete, remélem, nem is értette senki így. A meghívóban is hangsúlyoztuk, hogy bárkit szeretettel várunk, aki úgy érzi, hogy az oktatás mellett szeretne kiállni. Ez is egy lehetőség volt a sok közül. Annyi célja azért vállaltan volt a Tanárballagásnak, hogy azt a kört, amit mi ismerünk, megmozdítsuk. Azzal a kéréssel, hogy a mozgalmak, szakszervezetek, politikai pártok logója ne jelenjen meg, azt az üzenetet próbáltuk átadni, hogy legyen ez egy nemzeti ügy. Ne az határozza ezt meg, hogy amúgy ki milyen mozgalomnak, szakszervezetnek, klubnak a tagja, milyen ideológiai, politikai szimpátiái vannak.
Mennyire volt konfliktusos ezt a kérést betartatni?
Szerintem alapvető dolog, hogyha részt szeretnék venni egy rendezvényen, akkor annak a szabályait betartom. A többség ezt el is fogadta.
A NoÁr mozgalom ehhez képest nyilvános posztban közölte a közösségi médiában, hogy az aktivistájukkal levetették a mozgalom kitűzőjét, ezért hazamennek. Hogyan kommentálja ezt?
Ugyanazt tudom válaszolni, mint az előbb. Világossá tettük előre, hogy mindenkit szeretettel fogadunk, és örülünk, ha itt van, de ezt a kérésünket mindenki tartsa be. Nem hiszem, hogy bárki olyan stílusban kérte volna őket erre, ami elfogadhatatlan. Másoktól is kértük, hogy ne legyen rajtuk kitűző, és mind elfogadták.
Hasonlóan sok más szerveződéshez, önök is kiadtak egy ötpontos nyilatkozatot arról, hogy milyen változásokat tartanak szükségesnek a közoktatásban. Mi az, amiben az önök követelései különböznek másokéitól? Egyáltalán: segíti-e ez a sok különböző pont az egyesítő szándékot?
Ha megnézzük a különböző szerveződések követeléseket, más megfogalmazásokban, de a legtöbbször fedik egymást. Ezzel tehát szintén nem az elkülönülés volt a célunk, hanem azt gondoltuk, hogy ez is megmozdíthatja azokat az embereket, akiket mi így az egyházi iskolákban vagy bármilyen más iskolában ismerünk.
Akkor lehet mondani, hogy ez is inkább stíluskérdés?
Nem, dehogy. Semmilyen más követelés stílusával nem volt problémánk. Ami nekünk talán picit mégis fontosabb gondolat, hogy nagyon sok olyan tanár van, aki családos ember. Nálunk, egyházi iskolában nem ritka, hogy valaki három-négy-öt gyereket nevel, és gyakori tapasztalat, hogy nagyon nehéz családanyaként vagy családapaként jelen lenni. És most nem az anyagi részre gondolok, hogy mennyire lehet négy gyereket eltartani egy tanári fizetésből, hanem hogy a munkahelyi leterheltség mellett mennyi idő jut a saját gyerekeimre. Ez nagyon nehéz, mert mind a két oldalon gyerekek állnak.
Négygyerekes apaként milyen javaslatai vannak, hogyan lehetne elérni, hogy ne kerüljön ilyen választás elé egy tanár?
Nyilván az egyik a pedagógusbérek rendezése. Van olyan kollégám, aki másodállásban sok éve asztalosként dolgozik minden hétköznap. Nekem ez a tizenharmadik évem tanárként, tíz éve vagyok családapa, és ez az első olyan évem, hogy nincs másodállásom. A bérrendezés tehát már eleve nagy segítség, nagy lépés lenne. A másik pedig, amit egy kollégám fogalmazott meg: ha választás elé állítanák, hogy vagy megduplázzák a fizetését, vagy a 22-26 óra helyett 18 lesz a kötelező óraszám, akkor nem biztos, hogy a dupla fizetést választaná. Mert azt az időt bizony nem lehet megfizetni, amit az ember a saját családjával tölt. Ehelyett viszont sokszor az van, hogy szombaton javítjuk a dolgozatokat, és készülünk az óráinkra.
Egyes vélemények szerint mivel a tanárok között is sok a konzervatív ember, a kormánypárti szavazó, ez nehezíti az oktatási ügyekben az egységes kiállást. Igazolva látja ezt a saját környezetében?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy az egyházi iskolákban tanító tanárok szinte mind keresztények. A legfontosabb dologban, a hitünkben egyetértünk, és ez ad egy olyan fajta keretet az egésznek, hogy tudunk minden másról nyugodtan beszélgetni. Fontos az oktatás kérdése, a családtámogatás, a sporttámogatás, a külpolitika, hogy legyen-e új atomerőmű vagy ne legyen; bármilyen közéleti kérdésről beszélgetünk a tantestületben, nagyon színes és eltérő vélemények jelennek meg. De ami az igazán fontos, abban egyetértünk, és az közös. Legyen ugyanilyen egyetértés a táradalomban, hogy az oktatás fejlesztése mindannyiunk közös érdeke.
