Hogyan ítéljük meg a virtuális szexet egy gyermekavatárral, ha e cselekmény közben a valóságban egyetlen gyermeknek sem esik bántódása?
Ez a dilemma nem jogászok házibulijában vetődött fel hajnal háromkor, amikor a morálközpontú viták általában kiteljesednek: a kérdés Jamie Susskind kötetében szerepel. A Politika a jövőben című könyv azt mutatja meg, miféle, ma még nehezen felfogható hatalmi, erkölcsi, politikai kihívásokat teremt a jövő, amelyet a szerző szerint jórészt technológiai újítások határoznak meg. Ennek jegyében felelni kell például arra, hogy erkölcsi vagy jogi értelemben elítélendő-e valaki, aki a virtuális valóságban enged bűnös vágyainak, akárha azzal az indoklással, hogy így képes megfékezni démonait, s a valóságban nem követi el a legvisszataszítóbb bűnök egyikét.
Ezek olyan erkölcsi problémák, amelyekre nem feltétlenül kínálnak kész válaszokat a korábbi korszakok. Susskind ki is emeli, hogy az új technológiák hatására nagyon is lehetséges, hogy átértékeljük politikai nézeteinket, amelyek között egyébként is mutatkozhatnak majd eddig fel nem ismert vagy szándékosan félretett feszültségek.
Ivan Krasztev említi Európa után című könyvében a népesedési disztópia következményeként előállt helyzetet, amellyel Európa találkozik majd. Krasztev szerint a társadalmak vagy megnyitják határaikat, ami azzal jár, hogy megsemmisülhet kulturálisan egyedülálló mivoltuk, vagy zárják azokat, ami viszont azzal, hogy életszínvonaluk menthetetlenül hanyatlásnak indul, ráadásul az idők végeztéig dolgozniuk kell. Szerinte az e verziók közötti döntés, azaz már a migráció szembesíti Európát egy nem várt harccal: a szolidaritások összecsapásával. Kiderül ugyanis, hogy a nemzeti, vallási szolidaritások nem férnek össze az egyetemes emberi kötelezettségekkel.
Választani kell.
Ez a két kötet eltérő nézőpontból, izgalmasan mutatja meg, milyen, most evidenciaként megoldhatatlannak, kezelhetetlennek, felfoghatatlannak látszó kihívások roncsolják majd a holnapunkat.
Amikor már az autó sem megy majd gyorsabban, ha gázt adunk
Fontos, hogy az élményt (…) nem határolják be a valódi világ korlátai: a virtuális valóság (VR) egészen új világot teremt, amelyre a megszokott szabályok (törvények, normák vagy akár a fizika törvényszerűségei) nem érvényesek. A VR-ben lehetünk idegenekkel véres csatát vívó űrhajósok, a Serengeti síkságain szökellő gazellák, vagy a mélységben úszkáló tintahalak. Nem a valóságost tesszük virtuálissá, hanem a virtuálisat valószerűvé. Végül talán kevert valóságban fogunk élni
– írja Susskind, aki szerint egy ilyen világban szinte lehetetlen lesz megmondani, hogy hol kezdődik és hol végződik a technológia.
E részletből azonban nem derül ki, valójában mennyire félelmetesek és beláthatatlanok a technológia társadalomra, közösségre gyakorolt hatásai. A szerző szerint a fenyegetés mélységének egyik oka a filozofáló mérnökök hiánya. Merthogy így mindennemű társadalmikockázat-elemzés, mérlegelés nélkül szabadítják rá az emberekre az innovációikat. Ez a probléma már megjelent a Netflix nagyhatású dokumentumfilmjében, a Társadalmi dilemmában is. Ebben utalnak arra, hogy a mérnökök valójában nem látják át, milyen következményei lesznek fejlesztéseiknek, sőt például a Facebooknál talán már egyetlen ember sincs, aki egészében értené az üzem működését. Márpedig – mint Susskind rögzíti –:
A jelen legfontosabb forradalmai nem a filozófia tanszékeken, de még csak nem is a parlamentekben és a köztereken zajlanak, hanem laborokban, kutatóintézeteknél, techcégeknél és adatközpontokban.
Ezek többségének részei digitális fejlesztések is. De ezeken a helyeken az olykor elképesztő következményekkel járó fejlesztéseket riasztó kulturális és elméleti elszigeteltségben készítik elő és valósítják meg.
Ráadásul a nagy techcégeknél nagyon kevesen vannak, akikre azt a feladatot szabják, hogy gondolják át fejlesztéseik rendszerszintű következményeit. Valójában a gondolkodás egydimenziós: az innovációt a profit mozgatja. A techcégek működési logikájában azért tökéletesítik a terméket, hogy növeljék a felhasználók számát, a vele töltött időt, amit aztán monetizálnak, mert az adataink gyűjtésének köszönhetően egyre többet tudnak rólunk. A cél tehát a tőke növelése, így értelemszerűen nem formálja a fejlesztéseket a társadalomra, a közösségre, az emberi pszichére gyakorolt hatás lehetséges „demokratikus kára”. Susskind szerint már csak ezért is fontos a digitális technológiák kritizálása, a filozofáló mérnökök számának növelése, egyáltalán a megértése annak a kockázatnak, hogy
Akiknek a munkája nyomán tegnap még elgondolhatatlan dolgokra képesek a gépek. Az oxfordi egyetemen például olyan mesterségesintelligencia-rendszert fejlesztettek, amely 93 százalékos pontossággal képes szájról olvasni, miközben a hivatásos szájolvasók teljesítménye 60 százalékra korlátozódik. A hongkongi székhelyű Deep Knowledge Ventures nevű befektető cég kinevezett egy algoritmust az igazgatótanács tagjává. Az orvosi MI-rendszerek már jobban tudják az embereknél megbecsülni a várható túlélési időt bizonyos rákfajtáknál. Nem sokára odahaza a hűtőszekrények monitorozzák majd, mit eszünk, és feltöltik az online bevásárlókosarunkat, a kávégép figyeli, mikor ébredünk, és addigra lefőzi a feketénket. De a boltokban a polcok is tudni fogják, hogy kiürültek. Például az Amazonnál.
Ahol egyébként már 15 ezernél is több járkáló, sámlira emlékeztető robot van. Ezek hozzák ki az árut a raktárból, elviszik a dolgozókhoz. Hogy egyébként ők kik? Arról A nomádok földje című kötetből lehet sokat megtudni. Jessica Bruder azokról ír, akiktől a technológia fejlődése elveszi majd az utolsó dollárokat. Olyan emberekről, akiket magukra hagyott a társadalom, nincs pénzük lakhatásra, lakókocsiban utaznak munkáról munkára, ők melóznak az Amazon hatalmas raktáraiban. Nomádok, akik már nem férnek bele a közösségbe, nincs állandó lakhelyük, centeket számolgatnak dolgozói szegénységben élve.
Mondanánk, hogy mind többen lesznek társadalmon, majd törvényen kívüliek, de a technológia valójában akár a jogszabályokat is felfalhatja, kódokká alakíthatja. Vegyük egy dilemmát: ha nagy sebességgel haladunk az úton, amikor egy gyerek lép elénk, akkor ösztöneink, erkölcsi alapvetéseink alapján döntünk. Például elrántjuk a kormányt, még ha így neki is megyünk a szemben érkező teherautónak, és a sajátunk mellett a másik sofőr életét is veszélyeztetjük. Ám az önvezető autóknak már lehet sikerkritériuma, amely nem mérlegel, hanem végrehajt. Ha a sikerkritérium a lehető legkevesebb élet kockáztatása, akkor áthajt a gyereken. Persze lehet azzal érvelni, hogy nem kötelező önvezető autókat gyártani, vezetni, ám egyáltalán nem biztos, hogy lesz alternatív piac. Hiszen lehet olyan politikai döntés is, amely azon a belátáson nyugszik, hogy kevesebb élet van veszélyben, ha nincs ember a volánnál, így akárha tilthatják is a vezetést.
Ez csak egy példa, de jól mutatja, hogy a technológia képes lesz fölszámolni az ellenállás, az engedetlenség bizonyos lehetőségeit. Azaz a szabadságot súlyosan korlátozni. Itt nyilván nem férnek el mélységükben e politikaelméleti dilemmák, ám nem árt megjegyezni, hogy a polgári engedetlenség intézménye a nem engedelmesség szabadságán nyugszik. Rosa Parks például tudatosan szegett szabályt 1955-ben, amikor nem adta át a helyét egy fehér bőrű utasnak a buszon. Azért tette, mert a szabály nem volt igazságos, noha demokratikus legitimációval ellátott vezetők döntöttek róla.
Susskind könyvét, pláne politika- és jogelméleti felvetéseit lehetetlen egészében bemutatni, számos egyéb megfigyelés, példa nyitja ki a teret a képzeletnek.
Azzal ráadásul, hogy mindent tud, emlékeztet arra: gigantikus hatalom összpontosul a techcégeknél. Amelyeknek a termékei közül némelyiket a hatalom használja majd eszközként, mások kényszerítésre lesznek alkalmasak, megint mások kontrollálják majd, hogyan észleljük a világot, minden egyeztetés, felhatalmazás és vita nélkül alakítják az életünket.
Európa megálló
De szerencsére a techcégek még nem falták fel Ivan Krasztev valóságészlelését, minek nyomán a politikatudós 2016. végén leadhatta a kiadónak az Európa után című esszéjét, amely az idén jelent meg idehaza. A cím beszél: a bolgár tudós helyzetjelentésében pesszimista, akaratában optimista kötetében az európai dezintegráció veszélyeit és okait gondolja végig. Azért volt érdekes Susskind könyve után olvasni, mert egészen más szempontból nézi a jövőt: a politikai elméletet e kötetben előzi a gyakorlat, illetve annak tanulságai.
Méghozzá az uniós projekt borús időszakában: a szöveget a 2015/2016-os menekültválság árnyékában írta, azzal a felütéssel, hogy Európa dezintegrációja, így globális eljelentéktelenedése reális forgatókönyv.
A migrációt tehát nem csupán Orbán Viktor, hanem a szófiai Centre for Liberal Strategies elnöke is a század kulcstémájának tartja. Odáig megy, hogy ebben az időszakban
Ennek a forradalomnak azonban létezik az ellenforradalma: a szorongó többség tiltakozása. A „bennszülöttek” ugyanis tartanak attól, hogy az idegenek végül eluralkodnak, veszélyeztetik életmódjukat, megváltoztatják kultúrájukat.
Jól illusztrálja az európai politikai projekt ívét, hogy a berlini fal 1989-es leomlása volt a katartikus, idealisztikus pillanata, amikor a csúcson volt az Európába és liberális demokráciába vetett hit, innen jutottunk el addig, hogy Európa már – a kötet írásának időpontjáig – 1200 kilométernyi kerítést emelt. Hogy a határok védelme, a fizikai akadályok építése mennyire meghatározó a kortárs politikában és gondolkodásban, azt meg Tim Marshall Falak című könyvéből lehet megérteni. Ebből kiderül, hogy Európában hamarosan több fizikai akadály lehet a határokon, mint a hidegháború csúcspontján, egyébként pedig legalább 65 ország épített már ilyet. Hogy ezek a falak nem a diktatúrák falai, jelzi, hogy például Barack Obama a 2000-es évek elején megszavazta a biztonságos kerítésről szóló törvényt, de Izrael is fallal vetett véget az afrikai országokból történő bevándorlásnak, a világ leghosszabb kerítése pedig Indiát és Bangladest választja el egymástól. A világ figyelmét a magyar kerítésnél kevésbé kivívó helyen az Indiai Határbiztonsági Erők az évszázad első évtizedében 900 bangladesit lőttek agyon.
Hogy milyen ütemben és mennyiségben hozzák, az nem független a globalizáció gyorsaságától és a nyilvánosság átalakulásától. Ennek köszönhetően ugyanis mindenki látja, milyen életek vannak, milyen autókkal járnak, milyen épületekben laknak, milyen élményekkel gazdagodnak az emberek a nyugati társadalmakban. Vagyis azt látják ebből, amit a popkulturális szcéna és a mainstream média megjelenít. De ez elég, hogy megteremtse a „globális összehasonlítások diktatúráját”. Ami alapjaiban rontja az elégedettségszintet az egyes társadalmakban, hiszen közelivé hozza azt, hogyan lehet még élni, így többé nem a szomszédunk, hanem a Föld legjobban élő emberei jelentik az összemérés alapját. Így a paradicsom nem elérhetetlen többé, hanem térképen körülhatárolható terület, úti cél.
Amikor pedig idegenek jönnek nagy számban, igenis politikai alternatívává válik az életforma megvédésének ígérete. Krasztev idézi David Goodhartot, aki
A menekültválság kiélezte és felgyorsította ezeknek a világoknak az összecsapását. A félelmek mélyén ott volt a muszlim terrorizmustól való szorongás, a jóléti modell összeroncsolásának lehetősége, a kultúra, a normarend szétesése. Ezekhez a félelmekhez kapcsolódik a technológiai haladástól, így a robotizációtól, az eljelentéktelenedéstől való félelem. (Krasztev idéz egy brit kormányzati tanulmányt, amely szerint a következő harminc évben az EU mai munkaköreinek 43 százalékát automatizálják.) Ezek a szorongások, távlati bizonytalanságok együtt festik démonira a globalizáció holnapját.
Kelet-Európában halmozottan igaz ez. A térség története és kultúrája egészen eltérő reakciókat vált ki, mint a nyugati társadalmaknál tapasztalható, még ha a kozmopolita elit univerzális gondolkodása miatt korlátozottan érti is ennek okait. A lakosság itt elutasítóbb az idegenekkel, függetlenül vallási hátterétől vagy éppen gazdasági helyzetétől. Erős és közös meggyőződés, hogy a saját etnikum iránti szolidaritást nem kell kiterjeszteni másokra. (Az nyilván külön kérdés, hogy a kommunista diktatúra baloldalisághazugsága, amelynek keretében atomizálta a társadalmat, megfigyeltette egymással az embereket, és végtelenre csökkentette a bizalmakat, mennyiben felelős ezért a jelenségért.) Mindennek nyomán errefelé erős meggyőződés, hogy a kozmopolita értékek fenyegetést jelentenek. Krasztev szerint a nyugat és kelet közötti törésvonalak jellege valójában értékkeretében hasonlít a nyugati társadalmakon belül megjelenő nagyváros-vidék törésekre. Amit éppúgy igazol az amerikai elnökválasztás, mint a brexit választói térképe. Így a nap végén a kozmpolita elit tagja és a migráns éppúgy akárhonnani, és szemben áll a valahannonival. (A részletekért lásd a Fidesz fordulatát a „migránspárti baloldalról”.)
Krasztev külön kitér a meritokratikus elitekre, amelyeket a futballcsapatok idegenlégiósaihoz hasonlít, akiknek nincs érdemi kötöttségük a klubhoz, a városhoz, a történelemhez, csak éppen megfizetik őket. Ha kiesik a csapat, általában először menekülnek el. Ugyanilyennek tarthatják az emberek a vezetőket, akik gyanúsak, hiszen lehetnek bankvezérek Szófiában és Limasszolban egyaránt. A londoni pénzügyi elit tagjai jó eséllyel többet tudnak a frankfurti pénzügyi elit tagjairól, mint az angol fővárostól kétszáz kilométerre fekvő kisváros lakóiról és problémáiról. Ők ilyen értelemben függetlenek saját nemzetüktől, hiszen közszolgáltatásait sem használják: gyermekeik magániskolában tanulnak, ők magánkórházakban gyógyulnak. Az persze a jobboldali populisták egy részének különleges bravúrja, hogy hasonló életmód és tudáskészlet mellett képes eladni azt a képet, mintha valóban valahonnani lenne, és osztozna a maradás költségeiben, noha akárhonnani módon él, csak nem saját tehetségének piaci értékesítéséből, hanem éppen a valahonnaniakból gazdagodik.
Mindezek alapján a többség arra a következtetésre képes jutni, hogy ezek hűség nélküli elitek. Szakértelemre, tudásra, és nem áldozathozatalra képezték őket. Akármilyenek is, életmódjuk miatt akárhonnaniaknak látszanak azokkal szemben, akik azt mondják, veletek maradunk. És azt üzenik: ti is maradjatok velünk.
A sötétség kapuja
Ivan Krasztev a könyvéhez 2020-ban fűzött utószavában azt írta, lenyűgözi, hogy miközben az EU egyetlen bomlasztó válságát sem oldotta meg, mégis születtek olyan tényezők, amelyek segítették a túlélésben. Éppen ezért arra jutott: az EU megmaradási esélyei sokkal jobbak, mint három évvel korábban. A 2019-es EP-választáson például elmaradt a populista forradalom.
A kötetet viszont 2022-ben adták ki magyarul. A Susskind könyvében bemutatott technológiai veszélyek és a Krasztevnél részletezett eszmei és reálpolitikai ütközések és fenyegetések mellé háború tört ki, amely rég nem látott inflációt, élelmiszerválságot, ennek nyomán újabb migrációs krízist okozott. Mindezek alapján írhatnánk, hogy nem tudnak már sötétebbé válni fölöttünk a fellegek. De ez túlzás lenne.
Elvégre mindig tudnak.
