Szalai Máté, a Külügyi és Külgazdasági Intézet munkatársa a 24.hu-n megjelent írásában öt pontban tesz javaslatot az ellenzék külpolitikai álláspontjának újragondolására.
Önmagában üdvözlendő, hogy egy kormányzati intézet munkatársa arra ösztönzi az ellenzéket, hogy alapvető kérdésekben reflektáljon a megfogalmazott bírálatra, és ha szükséges, vizsgálja felül eddigi álláspontját. Annak persze van némi bája, hogy akkor látja elérkezettnek erre az időt, amikor az orosz agresszió nyomán mindenki számára világossá vált az a tény, hogy a kormány a legfőbb külpolitikai célkitűzését, a keleti nyitás politikáját egy súlyos stratégiai tévedésre építette. Éppenséggel ennek az a kézenfekvő tanulsága, hogy az ellenzék korábbi kemény bírálata a keleti nyitás politikájával kapcsolatban megalapozott és helyénvaló volt. A keleti nyitás veszélyes illúziókon nyugodott, amelynek az árát épp most fizeti meg a magyar kormány. Ha valakinek itt felül kell vizsgálnia a korábbi álláspontját, az nem az ellenzék. Egyébként úgy tűnik, hogy a kormány – ha lassan és vonakodva is – most végre elkezdte az igazodást a szövetségeseinkhez.
Az is meglepő egy külpolitikai szakértőtől, hogy akkor nyilvánítja tévedésnek és helytelennek a Kelet-Nyugat szembenállás ellenzéki narratíváját, amikor az orosz agresszió már bekövetkezett, illetve Kína és a nyugati országok kapcsolatában egyre több konfliktus jelenik meg, a szakértői közösségben egyre gyakrabban beszélnek egy új hidegháború kezdetéről, egyesek már egy meleg háború közeli kirobbanását is elképzelhetőnek tartják. Szerinte az ellenzék tévedése, hogy ezekre reflektál és a kormányt bírálja, amiért ezekben a konfliktusos időkben nem foglal egyértelműen állást.
Egyébként a Kelet és Nyugat szembeállítása igen gyakran, legalább annyiszor, mint az ellenzéki narratívában, megjelenik a kormányzati, különösen pedig Orbán Viktor retorikájában, aki annyit beszélt már a Kelet-Nyugat szembenállásról, hogy azoknak csupán a felidézése is túlfeszítené e cikk terjedelmi korlátait.
Csak néhány kiragadott példa: beszélt már a „keleti szélről”, Kelet és Nyugat megváltozott egyensúlyáról, arról, hogy jégtörők vagyunk Kelet és Nyugat viszonyában; szólt arról, hogy a Nyugat hitehagyottá vált a saját küldetésében, a Kelet felzárkózott, míg a Nyugat elveszítette a versenyt, a Nyugat nem akarja fenntartani önmagát, a keleti vetélytársak elhúznak a Nyugat mellett, a megoldásért Kelet felé kell fordulni, Kelet az új gazdasági világrend kulcsszereplője (ezek mind Orbán Viktortól származó idézetek).
Amikor akár a miniszterelnök, akár az ellenzék Keletről beszél, akkor a mögött nem egy posztkolonialista, rasszista gondolati keret van, mint ahogy Szalai feltételezi. Senki nem mossa össze a keleti kultúrákat, népeket és az egyes elnyomó keleti rendszereket és nincs szó a keleti kultúrák lenézéséről. Ezt minden szereplő részéről vissza kell utasítanunk. Orbán Viktor a vonatkozó tusványosi beszédében kiemelte a keleti „sztárországokat”: Oroszországot, Kínát, Törökországot, és ezek azok a „keleti” országok, amelyekkel különösen jó politikai kapcsolatokat is ápolt. Amikor az úgynevezett sikeres „magyar modellről” beszélt, akkor is Oroszországot és Kínát nevesítette.
A kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokat az ellenzék soha nem támadta (kéretik elolvasni az Egységben Magyarországért pártszövetség programját, mely kifejezetten szorgalmazza ezt). Az ellenzék a túlságosan szoros, a politikai szívességekben (például EU- és NATO-vétókban) megnyilvánuló magas szintű politikai kapcsolatokat bírálta. Számos európai ország példáján be is mutatta, hogy például Kínával nálunk sokkal eredményesebb gazdasági együttműködést folytató országok vannak, amelyeknek ehhez semmi szükségük nem volt az ideologikus keleti nyitás politikájára, tüntető magas szintű politikai kapcsolatépítésre, mégis sikeresebbek voltak nálunk. Egyébként ma már szakmai közhely, hogy a keleti nyitás a hozzá fűzött gazdasági illúziókat nem váltotta be, még akkor sem, ha a kozmetikázás kedvéért azokat a keleti országokat is idesoroljuk (Dél-Korea, Japán, Tajvan), amelyekkel már a keleti nyitás előtt is nagyon eredményes gazdasági kapcsolataink voltak és most sem nevesítették őket a célországok között.
A szerző szerint az ellenzék túlságosan elvi és értékalapon álló külpolitikát kér számon az eminensen érdekalapú magyar külpolitikán. Az ellenzék programja egyértelműen fogalmaz: az érdekek és értékek harmóniáján alapuló külpolitikát tart helyesnek, és ezért nem is kér elnézést senkitől. A kormány még az érdekalapú külpolitikán belül is egy nagyon korlátolt, úgynevezett materialista felfogást képvisel. Az érdekek között is csak a rövid távú gazdasági és anyagi érdekeket követi, és olyan fontos érdekeket másodlagosnak tekint, mint a biztonság, a hosszú távú szövetségi kapcsolatok ápolása, új szövetségesi kapcsolatok kialakítása. Ezek nem gyorsan megtérülő beruházások, de a hosszú távon sikeres külpolitika folytatásához nélkülözhetetlenek.
Az is téves megállapítás, hogy az ellenzék csakis Orbán Viktor kijelentéseire figyel és nem arra, hogy mit csinál. Bár a külpolitikában a szavaknak is súlya és jelentősége van (a diplomácia legfontosabb eszköze a nyelv), de arra is nagyon figyel az ellenzék, hogy mit tesz a kormány.
Rendszeresen bírálta például azokat a vétódöntéseket, amelyek esetében nem volt azonosítható nemzeti érdek, bírálta az azeri gyilkos kiadatását, Gruevszki befogadását, a Budapest-Belgrád vasút, a Fudan Egyetem, a Paks 2 ügyét, a magyar miniszterelnök idén februári moszkvai látogatását stb. Bírálta a magyar külpolitika mulasztásait is: az orosz „kémbank” befogadását, majd a mostani helyzetben a marasztalását, az egyértelmű állásfoglalás hiányát az orosz agresszió ügyében, azt, hogy a magyar kormány nem csatlakozott az orosz háborús bűnök kivizsgálását és a bűnösök megbüntetését követelő Elszámoltathatóság barátai országcsoporthoz.
Az ellenzék valóban bírálta a „pávatáncot”, az egyensúlyozó külpolitikát. A mostani helyzetben aligha szorul védelemre ez a bírálat. Az egyensúlyozó külpolitikából semmilyen kézzelfogható hasznunk nem származott, ugyanakkor a kormány jelenlegi, meglehetősen nehéz nemzetközi helyzete, amiből jelenleg kétségbeesetten kíván kitörni, nem kis részben ennek a „sikeres magyar modellnek” köszönhető.
Szalai szerint helytelenül állítja az ellenzék, hogy a magyar kormány elszigetelődött a szövetségesei körében. Ezt olvasva az emberben kétségek támadnak, milyen percepciós képességekkel rendelkeznek azok, akik ennek a kormánynak tanácsokat adnak, ha ők ezt nem érzékelik. Ha számukra semmit nem jelent a visegrádi együttműködésen belüli elszigetelődés (a cseh miniszterelnök már arról beszél, hogy nincs is értelme a Visegrádnak többé, a védelmi miniszterek nem jönnek ide, a lengyelek kijelentették, hogy a magyar kormány elárulta Közép-Európát, a közép-európai külügyminiszterek tallini találkozóján Szijjártó Péter nem kívánatos személyként nem vehet részt). A Külügyi Intézet munkatársai valószínűleg a kormánymédiából tájékozódnak, ezért nincs tudomásuk erről. Ez részben érthetővé teszi a kormány külpolitikai tévelygéseit.
Szalai szerint az ellenzék az orosz befolyástól tart, pedig Németország befolyása sokkal nagyobb, az mégsem aggasztja őket.
Meglepő állítása szerint európai és uniós ügyekben is elsősorban Németországot követi a magyar kormány. Ezt rajta kívül senki sem gondolja így. Európai ügyekben alapvetően, filozófiai értelemben is diametrálisan szemben áll a magyar és a német álláspont: a németek, különösen az új német kormány egy mérsékelten föderalista álláspontot képvisel európai ügyekben, míg a magyar kormány álláspontja szuverenista. Nem is lehetnének távolabb egymástól.
Nem véletlen, hogy a korábbi német külügyminiszter már azon elmélkedett, hogy a kül- és biztonságpolitikai döntéshozatalból ki kellene zárni a magyar kormányt, vagy legalább át kellene alakítani a döntéshozatali eljárást. A magyar miniszterelnök és külügyminisztere sem fukarkodik a németek ostorozásával: a németek mindig hátba lőttek minket, a németek német Európát, új európai birodalmat akarnak, az őszinte Németh Szilárd már a náci Németországhoz hasonlította őket.
Kétségtelen, hogy a magyar gazdaság nagy mértékben függ a német gazdaságtól, szinte annak egy leágazása, a magyar kormány politikájában azonban az erős német politikai befolyásnak semmilyen látható jele nincs, a résztvevők sem érzékelik úgy (ezt legutóbbi berlini látogatásom során a koalíciós pártok vezetői meglehetősen egyértelművé tették számomra). Még ha igaza is lenne Szalainak ebben, amit én vitatok, akkor sem hasonlítható össze egy a mi szövetségi rendszerünkkel szemben nyíltan ellenséges, agresszív, háborús bűnöket elkövető hatalommal fenntartott szoros, baráti kapcsolat a szövetségi rendszerünk egyik vezető államával fenntartott kapcsolattal. Ez talán nem igényel bővebb bizonyítást.
Abban természetesen igaza van, hogy az ellenzék külpolitikai álláspontján is van bőven csiszolni való. Ráadásul a külpolitika folyamatos mozgásban van, állandóan karban kell tartani, gyakran kell módosítani az új fejlemények fényében. Ha erre ösztönzi az ellenzék külpolitikai szereplőit, azt a magam részéről hasznosnak tartom és köszönettel fogadom. Kétszer elolvasva Szalai írását, sajnos kevés olyan támpontot találtam benne, ami segítene az ellenzék külpolitikai álláspontjának kiigazításában. Arra viszont kiválóan alkalmas volt, hogy számos félreértést tisztázni lehessen általa.
Szent-Iványi István
A szerző külpolitikai szakértő; korábban az SZDSZ egyik alapítója, országgyűlési képviselője, a Külügyminisztérium politikai államtitkára, 2004 és 2009 között EP-képviselő, 2010 és 2015 között Magyarország ljubljanai nagykövete. Az országgyűlési választási kampányban az egyesült ellenzék külpolitikai kabinetjének vezetője.
