- „A hónap közepén már nem vehetek meg akármilyen élelmiszert.”
- „Kétszer is meg kell gondolnom, mennyire csavarjam fel a fűtést az albérletben.”
- „Állandóan rettegek, mikor lesz rosszul a kutyám, mert félek, segítség nélkül nem tudnám kifizetni az állatorvosi költségeit.”
- „Hó végére nulla forint van a számlámon, és rettegek, hogy mikor jön valami nagyobb kiadás.”
Olyan, pályájuk elején járó pedagógusok mondatai ezek, akik hosszú éveken át azért tanultak az egyetemen, hogy a diplomájuk megszerzése után végre azzal foglalkozzanak, amire legtöbbjük mindig is vágyott: gyerekeket taníthassanak.
Az utóbbi időben egyre több olyan nyilatkozat látott napvilágot, melyek azt mutatják, nem véletlenül esett vissza brutálisan a pályakezdő pedagógusok száma: a tanítás iránti vágyat, motivációt és tenni akarást az iskolai munka során elfedi a szorongás, a nélkülözés és a rettegés.
2021-ben egy mesterdiplomával rendelkező pályakezdő tanár bére nettó 145 ezer forint, amihez még 15 ezres pótlék társul, vagyis mindenestől 160 ezret visz haza az ember – írta nemrég egyikük a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete által nyilvánosságra hozott nyílt levelében. Néhány nappal később Varga Sára, az Eötvös József Gimnázium tanára számolt be a pedagógusbérekkel kapcsolatos lesújtó tapasztalatairól. „Hó végén így is kétszer meggondolom, vegyek-e gyümölcsöt. 178 193 forintból nem lehet tisztességesen megélni, az fel sem merül, hogy megtakarítást halmozzak fel” – fogalmazott.
Az elmúlt hetekben számos pályakezdő tanárt kértünk meg arra, meséljen saját tapasztalatairól: motivációiról, megélhetési problémáiról, jövőbeli terveiről.
160 ezer forint
Beáta egy vidéki általános iskolában tanít, hat osztályt, azaz pályakezdőként a maximális óraszámban. A fizetése nettó 160 198 forint, ez tartalmaz 16 ezer forint bérkiegészítést, különben a bérminimumot sem érné el.
Hosszú gondolkozás után döntött úgy, hogy a tanári pályát választja, két út állt előtte: közgazdász vagy pedagógus lesz. Egy percig sem bánta meg a döntését, de néha fájdalmas belegondolnia, hogyha közgazdász lenne, háromszor ennyit is kereshetne. „És nem azon kéne gondolkoznom, hogy melyik tejet vegyem le a boltban a polcról.”
Végül azért választotta a tanári pályát, mert már 18 éves korában is szeretett emberekkel foglalkozni. És ez most, nyolc évvel később is így van. Ehhez képest az első félévtől kezdve ő volt az egyetlen a csoporttársai közül, aki száz százalékig biztos volt benne, hogy nem akar pedagógusként dolgozni – legalábbis Magyarországon nem.
A diploma megszerzése után aztán a harmincfős csoportból öten kezdtek el tanítani. Ő volt az egyik közülük.
Miért döntöttem mégis így? A válasz nagyon egyszerű és iszonyatosan cukormázas: a gyerekektől kapott szeretet miatt.
A környezetében sokan próbálják támogatni, azonban a beszélgetések végén mindig arra a következtetésre jutnak, hogy hiába imádja a gyerekeket, abból nem tudnak megélni egy-egy hónapban.
Pedig Beáta minden nap azt érzi az iskolában, hogy a gyerekek milyen hálásak tudnak lenni, egy-egy hosszú nap után az tartja életben, ha a tanulók arcán látja a mosolyt, amikor meglátják őt. Ilyenkor nagyon örül, hogy pedagógus lett. Aztán olyan vélemények jönnek szembe vele, mint például: „a tanárnak milyen jó, egy nap dolgozik öt órát, és akkor sír a szája”. Erre csak azt tudja mondani: „ezek az emberek el sem tudják képzelni, mennyi időt igényel az, hogy az az öt óra olyan legyen, hogy a gyerekek valódi fejlődését szolgálja”.
Az sem túl lelkesítő a fiatal pedagógus számára, amikor 30–40 éve a pályán lévő kollégáitól azt hallja, hogy még ők is gyakran elgondolkoznak azon, megvehetnek-e egy-egy ruhát.
Gyakran elveszítem a motivációmat a mindennapokban, amikor hónap közepe van, és ott tartok, hogy nem vehetek meg akármilyen élelmiszert, és itt nem a legnagyobb luxus dolgokra kell gondolni, hanem arra, hogy az olcsóbb vagy a drágább paradicsomot vegyem meg, vagy arra, hogy ebben a hónapban a laktózmentes tejföl belefér-e.
Az albérletet, rezsit, telefonszámlát és a diákhitel törlesztőrészletét befizetve körülbelül 90 ezer forintja marad. „90 ezer forint elosztva 30 napra az 3000 forint per nap. Szerintem ez a szám többet mond minden szónál. Ezért mindig mérlegelni kell, hogy szánok-e magamra pénzt abban a hónapban vagy nem, gondolok itt arra, hogy megveszek-e egy ruhát vagy cipőt, vagy elmegyek fodrászhoz, vagy csak egy mozi belefér-e.”
Ha nem lesz bérrendezés, semmiképp sem szeretne tanárként dolgozni 10–20 év múlva, mert 40 évesen nem szeretne napról napra élni.
178 193 forint
Róbert egy budapesti általános iskola és gimnáziumban magyartanár havonta nettó 178 ezer forintért. A pályára az olvasás és a szövegalkotás iránti érdeklődése vitte, mindig vonzotta a kihívás, hogy az irodalmat mint világalkotást a kamaszokkal is megszerettesse.
Már az általános iskolai tanárai is óva intették attól, hogy tanár legyen, ám sokáig nem hitt nekik. Egész egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy húsz év alatt se változzon a helyzet.
Hatodik éve vagyok magyartanár. Mérhetetlenül elszomorít, hogy független, fiatal felnőttként egész egyszerűen nem tudok boldogulni ezen a pályán. Méltatlannak érzem, hogy 178 193 forintot keresek, és kétszer is meg kell gondoljam, mennyire csavarjam fel a fűtést az albérletben, ha hideg van. A megtakarítás fogalmát hírből sem ismerem.
Nem tudja, hogyan válhatna jó tanárrá, ha az osztálytermi munka után, ahelyett, hogy feltöltődne, valamint az energiáit a másnapi tanóráira való tisztességes felkészülésre fordítaná – minden nap estébe nyúlóan magánórákat kénytelen tartani azért, hogy ott tudjon aztán lenni másnap az iskolában, mikor becsöngetnek, és végezhesse a munkáját.
Róbert állandó küzdelmet vív azért, hogy szellemileg friss, lelkes és motivált tanár maradjon, aki érdekes és korszerű órákat tartva neveli olvasóvá a fiatalokat, viszont egyre kevésbé büszke arra, hogy így, távlatok nélkül is kitart, hiszen úgy érzi: „a túlzott alázat és a becsvágy hiánya minden, csak nem erény”.
160 ezer forint
Niki egy kisváros egyetlen általános iskolájában tanít magyart és angolt, nettó 160 ezer forintot visz haza egy hónapban. Nem kifejezetten hivatástudatból választotta a pedagóguspályát, egyszerűen jól ment neki a magyar és az angol, úgy érezte, itt mindkettővel foglalkozhat. A képzés alatt sokszor azt érezte, hogy mégsem ezt akarja csinálni, ahogy haladt előre, úgy eszmélt rá, hogy a rengeteg befektetett munkát és időt nem fogják tudni neki megfizetni. Pedig akkor még csak heti négy órát kellett megtartania.
Végül úgy döntött, hogy mivel hat évig tanult valamit, élesben is kipróbálja magát – ugyanígy gondolkodott a szintén frissen végzett pedagógus párja is. Niki élvezi a tanítást: amikor a gyerekekkel foglalkozhat, beszélhet, játszhat és taníthatja őket. Közben ő is sokat tanul tőlük.
A mindennapi motivációm azonban sokszor csak a túlélés. Sajnos, sokszor előfordul, hogy hiába készül az ember, valami úgyis keresztülhúzza a számításait. Ezért, sajnos, egyre kevesebb energiát fektetek a készülésbe.
Egykor diákmunkásként dolgozott nagyvállalatnál és multinál is, az ottani fizetése olykor magasabb volt, mint a jelenlegi. A párja szakképzésben tanít, ezért valamivel jobb helyzetben van, de a kettőjük fizetése még így sem túl nagy összeg. „Jelenleg elég, hiszen ketten vagyunk, albérletre és a mindennapi szükségleteinkre költünk leginkább. De ezekre a bérekre nem lehet családot, ingatlant, jövőt alapozni. Erősen gondolkodunk a váltáson.”
Fáradtak vagyunk, demotiváltak. Nem utolsó sorban alulfizetettek. Senkinek nincs igazán kedve dolgozni, hiszen úgysem fizetik meg, úgyis fárasztó, úgyis csak gyereket őrzünk, tehát igazán úgysem érdekel senkit. Sajnos nem látom magam tanárként 10–20 év múlva. Most jelenleg fél év múlva se már.
218 193 forint
Fruzsina fizetése „kiemelkedően magasnak” számít pályakezdő pedagógusként, ennek oka, hogy osztályfőnöki pótlékot is kap, illetve ő a diabéteszes gyermekek ellátásáért felelős személy a budapesti iskolájában. Mindig emberekkel szeretett volna foglalkozni, a tanári pályát a világ legizgalmasabb, legváltozatosabb és egyik legfontosabb hivatásának tartja.
A gimnáziumokban zajlik az élet, én pedig szeretem a pezsgést, nyüzsgést. A kamaszok szeme – legyen szó örömről vagy bánatról – mindig őszintén csillog. Imádom, ahogy extázisba jönnek, amikor az angolóra kellős közepén leesik az első hó, vagy, ahogy valódi indulatokkal csapnak az asztalra, ha a sorsolt ülésrend számukra nem kedvező. Még tele vannak élettel, és minket, felnőtteket is nap mint nap emlékeztetnek rá, hogy az életnek csak így, szívvel-lélekkel élve van igazán értelme.
Ahogy egyre közelebb került a diplomához, sokszor felmerült benne, hogy mégse tanárként helyezkedjen el, sokat osztott, szorzott, a matek nem akart kijönni. Az egyetem alatt ezért több másik területbe is belekóstolt, hogy ne érje meglepetésként, ha az anyagiak miatt nem léphet a tanári pályára. Aztán úgy érezte, elárulná önmagát, ha bármi mást csinálna.
„A hivatástudat önmagában nem volt elég ehhez a döntéshez, hiszen azzal egy boltban sem tudok fizetni, sajnos nem fogadják el a SuperShop-kártya mellé. Végül egyes egyedül a szüleimnek és a nagyszüleimnek köszönhetem, hogy most azt csinálhatom, amit mindig is szerettem volna. Ők segítettek hozzá egy lakáshoz, miattuk nem kell albérletet vagy törlesztőrészletet fizetnem.”
A múlt hónapban vennem kellett egy jó meleg téli kabátot, nem halogathattam már tovább, pedig két éve, amióta a pályán vagyok, tologatom magam előtt ezt a kiadást. Már most azt számolom, hogyan gazdálkodhatom ki idén a párom 30. születésnapját és a húgom nászajándékát tanúként. Lehetetlen küldetésnek tűnik. Sőt, szinte állandóan rettegek, hogy mikor lesz rosszul a kutyám, mert félek, segítség nélkül nem tudnám kifizetni az állatorvosi költségeit. Bevallom, már rákerestem, hogy jár-e pénz egy petesejtdonornak.
A harmincadik születésnapja felé közeledve még frusztráltabbnak érzi magát, hiszen egyre többet gondolkodik a családalapításon, de mindig gyorsan elhessegeti a gondolatot, mert ilyen anyagi kilátások mellett felelőtlenségnek tartaná a gyermekvállalást. Lélekben azonban mindig tanár marad, ez a hivatása, már ötévesen tudta, amikor a húgának játékos feladatokat készített.
Viszont úgy érzi, nem áldozhatja fel magát az oktatási rendszer oltárán. Szeretne családot, de jelenleg nem vállalhat. „Határidőt kell adnom magamnak. Ha nem lesz radikális változás a jó irányba négy éven belül, elhagyom a pályát. Osztályfőnökként elballagtatom az ország legvagányabb évfolyamát, majd fájó szívvel ugyan, de megnyomom az újratervezés gombot.”
232 750 forint
Márk az idén végzett magyar-angol szakon, egy megyeszékhely szakképzési centrumában tanít – ez nem a Klebelsberg Központ, hanem az Innovációs és Technológiai Minisztérium alá tartozik. Itt jobbak a fizetések, a közismereti tárgyakat tanító tanároknak bruttó 300–350 ezer forint között tesznek ajánlatot. Cserébe már nem közalkalmazott, nem is nevezheti magát pedagógusnak, ő oktató.
A fiatal tanár 12. osztályos korában nem igazán tudta, mi szeretne lenni, eleinte a képzés színes választéka fogta meg, illetve úgy érezte, a hat év alatt majd kitalálja, mi lesz vele. Sokszor felmerült benne, hogy ne tanár legyen, negyed-ötödéves korában azt látta, mindenki belefásult az egészbe körülötte.
Mindenki lelkesen indul, nagy tervekkel, aztán szembejön a 160 ezres kezdő fizetés, mint a gyorsvonat, és szétcsapja ezeket az ambíciókat.
Hatodévesként gyakorlatilag már csak tanítottak, ezt viszont élvezte, úgyhogy mindenképpen szerette volna kipróbálni magát a munkaerőpiacon.
Nagyon őszinték a gyerekek, mondja Márk, van a velük való munkában valami olyasmi megfoghatatlan, kimondhatatlan dolog, amit felnőtteknél nem tapasztal. Szereti a csibész diákokat, nem feltétlenül az ötös tanulókat, azokat, akikben egy kis vagányság, vér van. „A felnőttek szerintem sokszor ok nélkül komolyan veszik magukat, ez a suliban nincs meg.”
A fiatal tanár megalázóan alacsonynak tartja a béreket. A megyeszékhelyen, ahol él, egy kétszobás albérlet rezsivel együtt 125 ezer forint körül mozog, azaz 100 ezer forintja marad minden másra. Félrerakni nem tud.
Augusztus óta magamnak egy pár téli zoknit meg egy kapucnis pulcsit vettem. Hetente maximum egyszer megyek autóval munkába – ha esik, a többi napon bringa. Saját lakásra önerő nem igazán marad.
Márk azt reméli, tíz év múlva is gyerekekkel dolgozhat, ennél jobb pénzért, kevesebb órával, jobb körülmények közt. „Vagy elmegyek targoncásnak, fényképésznek, esetleg tanyagondnoknak: mostanában ezek is érdekelnek.”
178 ezer forint
Zoli – akinek nevét kérésére megváltoztattuk – gimnáziumban tanít, hároméves tapasztalattal havi nettó 178 ezer forintot visz haza. „Az ember érzi ezt a pályaválasztás előtt, ha ilyen pályára szeretne menni”, mesélte a kezdetekről. Az egyetemi évek alatt a szakján egyre csak fogyatkozott a létszám, de ő ezzel nem foglalkozott: egyszer sem kérdőjeleződött meg benne, hogy otthagyja a képzést. Aztán elkezdett tanítani, és minden megváltozott.
Szörnyen érzem magam. Ami még szörnyűbb, hogy emiatt a körülöttem lévőknek is mindig csak panaszkodok.
Ha nem tudna mellékesen is keresni, a fizetése pont a lakása jelzáloghitelére, az autója fenntartására, a számlákra és a havi ételre lenne elég. Nem akar azon aggodalmaskodni, hogy vajon lesz-e még elég pénz a számláján, hogy kifizesse a bevásárlást, így szokott vállalni vizsgafelügyeleteket, egyetemi oktatást is.
„Más a fizetéséből félrerak nyaralásokra, vagy beruház évente egy nagyobb eszközcserére úgy, mint autó, laptop vagy mobiltelefon. Nos, nekünk ez csak hiú ábránd. Ez az összeg sajnos nem arra hivatott, hogy ilyeneket megengedhessünk magunknak. A plusz összegekből tudom sokszor csak az autóm javíttatását finanszírozni, illetve a friss lakásomba az új bútort beszerezni.”
Mára köztudottá vált, hogy a portás és a takarító is ugyanannyit vagy többet keres, mint a kezdő tanárok. A baráti körében és a családjában is a legtöbben legalább kétszer annyit keresnek, mint ő. A kivételek is csak azért kivételek, mert azok nem kétszer annyit keresnek, hanem még többet.
A napokban az egyik rosszul teljesítő focista tanulóm megkért, hogy javíthasson fizikából, mert ha megbukna most fizikából félévkor, akkor megvonnák tőle a sportolói ösztöndíját. A sportolói ösztöndíj, ami nem csak a jó sporteredményre, de a normális tanulmányi eredmény fejében is járna, kapaszkodjunk meg, magasabb havi összeg, mint a fizetésem. Szerintem nem ezt érdemeljük.
Nem látja magát tanárként néhány év múlva, mint mondja: „lassan menekülni próbál”. Ha javul a helyzet, most úgy gondolja, talán egyszer majd visszatér.
205 ezer forint
Ricsi egy fővárosi általános iskola és gimnáziumban tanít, havi nettó 205 ezer forintot visz haza. Világéletében tanítani szeretett volna, úgy szokta ezt magában megfogalmazni, hogy mindezt „a sors rendelte el”. Nagyjából első osztályos korában kapcsolt be benne a mélyről feltörő küldetéstudat: ez lesz a hivatása. És ahogy haladt előre a hosszú és nem mindig könnyű tanulmányaiban, ez az érzés nem kopott. Sőt.
Szeretek tudást átadni, megosztani azt, ami a szenvedélyem. Mondhatnám akár úgy is, hogy merő önzőség az egész: egészen fiatalon rájöttem, hogy az egyik kedvenc hobbim a maradandó olvasmányélmények megosztása, megbeszélése a másikkal, gondoltam, az irodalomóra pont erről szól. Na, ezt az illúziót azért hamar áthúzza az élet. De néha mégse. És ezek miatt a »mégse-pillanatok« miatt éri meg minden, ezek olyan elementáris, világalkotó erővel bírnak, ami hegyeket mozgat meg.
A világhódító tervek az évek során elmúltak, most nagyon fáradtnak érzi magát. „Szomorú, hogy dönteni kell a színvonal és az énidő között. Ahogy haladok előre az időben, egyre inkább az utóbbit választom, mert ezt érzem egészséges döntésnek, de attól még a döntéskényszer ténye nem elfogadható.” Alantasnak érzi, hogy a kormány éppen ezt az áldozatkészséget használja ki a pedagógusokban.
Ricsi mindezek ellenére szerencsésnek tartja magát, mert sok minden körülveszi az iskolán túl: megtalálta a párját, van saját lakásuk, egészséges, vannak jó és stabil baráti kapcsolatai – így könnyebb motiváltnak lenni, jegyezte meg. Az iskolát, ahol tanít, „szeretetbuboréknak” nevezi: „öreguras, ömlengő, romantikus jóérzés fog el, amikor azt látom, hogy tényleg készülőben egy sokkal jobb jövő.”
A béreket nevetségesnek, megalázónak, felfoghatatlanul alacsonynak tartja. Mivel ketten vannak és jelentős szülői támogatást kapnak, mindenre jut havi szinten, a szó szigorú értelmében vett megélhetési gondjaik nincsenek. Ezért nagyon szerencsésnek tartja magukat.
De mi van azokkal, akik egyedül jönnek ki az egyetemről és a kezdő fizetésük 75–80 százaléka elmegy egy teljesen átlagos albérletre? Nem, ez nem egy rossz fikció, ez a kőkemény valóság.
A nagyobb kiadásokra – például karácsonyi ajándékok, nyári nyaralás, váratlan egészségügyi kezelések – nagyon hosszan és tudatosan kell spórolniuk, de mint mondta, ez eltörpül amellett a tény mellett, hogy rengetegen azért nem választják a tanári pályát, mert nem akarnak éhen halni.
Korábban egyértelműen igennel felelt volna arra a kérdésre, hogy tíz-húsz év múlva is tanárként látja-e magát, ma már egy keserű „nem tudom” a válasza. Nagyon szeretne a tanári pályán maradni, mert úgy érzi, ehhez ért, ebben tud kiteljesedni, ez a hivatása. De nem fogja feláldozni magát mindenáron: a magánélete, az egészsége, a kapcsolatai ennél sokkal fontosabbak.
203 ezer forint
Orsolya 2019 óta egy budapesti iskolában tanít biológiát és kémiát. Már általános iskola végén tudta, hogy tanár szeretne lenni, mindig imádta a gyerekeket. A tanárképzést elkötelezetten, motiváltan kezdte el, a rendszer azonban jókora csalódást okozott számára miközben tudja: semmit nem tudna és nem is szeretne olyan boldogan, elhivatottan, elkötelezetten csinálni, mint a tanítást.
Most megalázó tanári fizetésem van, ami nap mint nap arra késztet, hogy felülbíráljam a tanári pálya melletti elkötelezett döntésemet. A gyerekek azok, akikért érdemes csinálni, illetve a hasonló cipőben járó, de motivált, elhivatott kollégák miatt, akikkel jó együtt küzdeni, együtt próbálni megmenteni ezt az oktatásnak nevezett süllyedő hajót.
A fiatal pedagógus úgy érzi, a mindennapok problémái, az anyagi gondok, a társadalmi megbecsültség hiánya, az elégtelen munkakörülmények egyre mélyebb nyomot hagynak a mindennapi munkáján. Minden reggel gondterhelten, szorongva megy be a munkahelyére. Így telik minden útja, ezt teszi le minden nap az iskola kapujában. Aztán, amikor beér, akkor azok között van, akik motiválják, akik egy-egy tanítási nap erejéig elfeledtetik vele az említett gondokat: ők a gyerekek és a kollégái.
Rendkívül megalázónak tartja viszont, hogy fizetési jegyzéke minden hónapban tartalmaz egy „garantált bérminimumra való kiegészítést”, valamint kap egy körülbelül 90 ezer forintos pótlékot iskolai tevékenységeiért, miközben egy vele egyidős, gyakornok pedagógus csak nagyjából havi nettó 165 ezer forintot kap kézhez. Az alacsony fizetésből komoly megélhetési gondok fakadnak:
„Lakáshitelem van, havonta tömegközlekedést fizetek, állandó gyógyszert szedek, semmiféle anyagi támogatás nincs a tanszerekre és a tankönyvekre, amiket meg kell vennem, és ennem is kell napról napra. Nem nehéz kitalálnom, hogy mire nem tudok félretenni, mert egyszerűen nem tudok félretenni semmire. Hó végére nulla forint van a számlámon, és rettegek, hogy mikor jön valami nagyobb kiadás, mert nem tudom, miből finanszíroznám.”
A szülei segítik, hol így, hol úgy, de nagyon sokat. Hálás nekik, de szégyelli is, mert ebben a korban már ő szeretné segíteni őket. Ezt azonban nem teheti meg. Vágyna feltöltődésre, ami segít megelőzni a kiégést, kezelni a stresszt, de ezekre esélye sincs, a hiányukat viszont egyre inkább érzi. „Megérdemelném, hogy néha költhessek ilyesmire is, mégsem tehetem meg.”
Ha nem változik semmi, már biztosan nem lesz a pályán nemhogy tíz-húsz, de öt év múlva sem. És a szíve szakad majd meg, ha ezt a döntést kell meghoznia. Egy életen át fájni fog, de neki is egy élete van, teszi hozzá.
Nem akarok mindig az anyagi gondok miatt szorongani, rettegni, nélkülözni. Egyelőre magamról is nehéz gondoskodni, nemhogy egy családról. És én családot is szeretnék. Gyerekeket, akiket normális körülmények között tudok felnevelni, akikre időt és pénzt is tudok fordítani megfelelő mennyiségben.
