Miért fontos, hogy sok évszázaddal ezelőtti, alaposan kutatott történelmi eseményeknek újra és újra nekiugorjunk? Tényleg van jelentősége annak, hogy egész pontosan hol volt a mohácsi csata helyszíne? Nem mindegy, hogy ott folyt-e a küzdelem, ahol a korábbi korok történészei sejtették, vagy onnan pár száz méterrel arrébb?
Jogos a kérdése, de valójában nemcsak arról szól, hogy fontos-e tudnunk, egész pontosan hol zajlott a mohácsi csata, hanem arról, hogy mire való a történelem.
Mire való?
Sokféle válasz lehetséges, ezek többségét egy kizárólag technokrata megközelítés könnyen elvetheti. Leegyszerűsítően hangzik, de minden tudományágnak az a feladata, hogy különböző mélységekben megmagyarázza nekünk a körülöttünk lévő világot. Elég szkeptikus vagyok azzal a tétellel kapcsolatban, hogy a történelem lenne az élet tanítómestere, szerintem ugyanis
ez a tudomány nem alkalmas arra, hogy felkészítsen minket a jövőre.
Ugyanakkor egy nyelvi-nemzeti közösség rítusainak fenntartásához, a mindenkori állam működtetéshez szükség van a történelem ismeretére. A mohácsi csata a magyar állam, a magyar gazdaság és társadalom további történetének összes fontos elemére hatással volt.
De nem sikerült kikutatnunk az elmúlt fél évezredben már az összes fontos mozzanatát?
Nem. A mai történeti tudásunk sokkal mélyebb és szerteágazóbb a mohácsi csatáról, mint például a száz évvel ezelőtti tudásunk volt, pedig egy évszázaddal tovább távolodtunk magától a történelmi eseménytől. Számos új tudományos eszköz és módszer – modern ásatási technológia, archeogenetika, éghajlattörténet, geográfia, művészettörténet satöbbi –, illetve ezek összekapcsolódása egy magasabb szintű tudást eredményez. Mondom ezt a témához nem értő, ámde roppant magabiztos outsiderként.
Még mindig nem értem, miért kell tűpontosan meghatározni például azt, hogy hol húzódott a Csele-patak mederágya.
Van olyan honfitársunk, akinek a világlátását semmilyen szinten nem befolyásolja egy ilyen plusz tudás, másnak viszont beépül a világértelmezésébe, és az önbecsülés, valamint a múlthoz való tiszta viszonyulás miatt fontos. Hadd magyarázzam meg egy másik példával! Itt ülünk a Batthyány téren, és ahogy kinézünk az ablakon, ellátunk a Dunáig. Kicsit kevesebb mint száz évvel ezelőtt ugyanerről a helyről nem láthattuk volna a folyót, mert eltakarta volna egy hatalmas bérház. Báró Petrichevich-Horváth Emil tulajdonában volt, aki számos közéleti tisztséget töltött be a két világháború között, így az Országos Menekültügyi Hivatal igazgatója, államtitkár, nemzetgyűlési képviselő is volt. Itt halt meg a saját bérháza pincéjében Budapest ostromakor, amikor rárobbantották az épületet. Ma fák állnak a bérház helyén, az ágakon madarak ülnek. Számomra fontos tudás az, hogy egy évszázaddal ezelőtt állt itt egy ház, de ettől még nem lesz tisztább a tér, nem megy gyorsabban a busz. Másokat egyáltalán nem érdekel a Batthyány tér régi arculata, viszont örülnek annak, hogy madárcsicsergést hallanak egy forgalmas téren.
Miről is szól ez a tanmese?
Arról, hogy az embernek nagyon fontosak azok a pontok, amelyek segítségével kapcsolódik a világhoz. Én azzal a tudással kapcsolódom, hogy egykor állt itt egy bérház, mások meg azzal, hogy a helyén nőtt fákon milyen madarak élnek.
Szóval sokan lehetnek köztünk, akiknek a világértelmezésében szerepet kaphat az is, hogy pontosan merre folyt 1526-ban a Csele-patak?
Szerintem igen.
És erre járjon közpénz?
Ha a társadalom és annak politikai képviselete úgy ítéli meg, hogy a nemzeti közösség rítusainak megtartásában, egymás erősítésében minden ilyen új tudásnak szerepe lehet, akkor miért ne járhatna? Az a világ már nagyon régen elmúlt, hogy egy történész csak úgy kutatgat bele a nagyvilágba, az adófizetők meg szó nélkül állják a cechet. A kutatócsoportok korában szerintem az összes kollégám érzi, hogy felelősséggel tartozunk a társadalomnak. És éppen ezért jó pillanat az, amikor a munkánk nyomán több tízezren nézik meg a kutatócsoportunk által összerakott internetes adatbázist a trianoni menekültekről, vagy levelet írnak nekünk, vagy megveszik az általunk kiadott könyveket. Nem azért, mert engem személyesen jó érzéssel tölt el, hanem mert ez a nemzeti-társadalmi emlékezet megújulásának állomása is egyben.
Mióta nem magányos farkasok a történészek?
Nagyjából a második világháború óta, de idehaza inkább a hatvanas-hetvenes évektől kezdve.
Kik voltak az utolsó, egyedül dolgozó nagyágyúk?
Szekfű Gyula, Mályusz Elemér, Hóman Bálint, Domanovszky Sándor, de valójában már ők sem egyedül dolgoztak. Kutatócsoportnak ugyan nem mondanám, de tény, hogy a kiemelkedő professzorok gyakran rátették a kezüket a tehetségesnek tűnő kezdő történészekre, akiknek féléves-egyéves ösztöndíjakat szereztek európai nagyvárosokban, egyúttal megbízták őket azzal, hogy egy adott témában keressék ki és másolják le az ottani levéltári forrásokat. Valójában anyagot gyűjtöttek maguknak és a nagyembernek, állatias mennyiséget másoltak, általában kézzel.
Mi változott meg?
Több tényező is. Egyrészt fokozatosan átszüremkedett a természettudományokban már régóta működő team-szemlélet, másrészt felgyorsult a történettudomány specializációja. Hogy érthető legyen, amit mondok: évek óta készülődik a Történettudományi Intézetben egy Horthy-kori kézikönyv, a korszakkal foglalkozó hazai történészek jelentős része – több tucat ember – vesz részt a munkában. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy ilyen átfogó műben ugyanaz a szerző írja például a gazdasági és a művelődéstörténeti részt. Hogy saját példát is hozzak: ha hozzá akarok szólni, mondjuk, a trianoni Magyarország 1920–21-es pénzügyi helyzetéhez, akkor aránytalanul sok energia- és időbefektetés lenne, ha művelődéstörténészként saját magam kezdenék kutatni ezen a részterületen, amikor vannak kollégák, akik évtizedek óta ezzel foglalkoznak. Óriások vállán állunk, amit előttem mások már elvégeztek, azt én most megspórolhatom.
De ez inkább a különböző területeken dolgozó szaktörténészek összefogását jelenti. Ehhez képest az elmúlt időszakban mintha projekt-történetírás folyna: egy adott feladatra áll össze egy csapat, amely évekig dolgozik egy meghatározott téma feldolgozásán. Miért alakult így?
A feladatokat jobbára nem a történészek választják ki, hanem a megrendelők.
A politika?
Inkább az állam és annak tágabban vett tudománypolitikai intézői, például az MTA. Ha a politika határozná meg, akkor azt is előírná, hogy a munka végén milyen konklúzióra kellene jutni a történészeknek. Ezt eddig nem tapasztaltam a munkám során. Mivel a pályázatok többségét közpénzből írják ki, így logikus, hogy a széles értelemben vett állam határozza meg, milyen korszakok, események kutatására ad forrást. Ebben meghatározók a kerek évfordulók, például Trianon 100. vagy Mohács 500. évfordulója.
Konkrétan ki a megrendelő?
Vannak akadémiai finanszírozású projektek is, de a legtöbb pályázatot a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal írja ki. Nem panaszkodásból mondom, de elképesztően sok adminisztrációval jár egy kutatócsoport létrehozása és működtetése. Közvetlen uniós finanszírozású magyar történészi projekt alig akad. Ilyen például Egry Gáborék ERC-ja a Politikatörténeti Intézetben vagy Horváth Sándor kollégámnak és társainak nemrég lezárult Horizont 2020-as projektje a kommunizmus alatti kulturális ellenállásról.
Van ellenőrzés, számonkérés?
Hogyne lenne. Az nem működik, hogy hazamegyek, leveszek a polcról három könyvet, és írok belőle egy negyediket. A saját élményeimről tudok beszámolni, de ez nyilván másokra is érvényes: valódi teljesítményt kell letenni az asztalra. Évente ellenőrzik, hogy a kutatási terv szerint hogyan haladunk, az adott időszakban elkészült munkákat értékelik, minősítik.
Ha a kutatási tervben az ígértük, hogy az ötödik év végére megmondjuk, mi az élet értelme, de csak egy HÉV-menetrendet tudunk felmutatni, abból nyilvánvalóan botrány lesz.
Az ilyen pályázati forrásból megvalósuló kutatócsoporti munka abban is nyilván segítséget nyújt, hogy finanszírozni lehet belőle a konferenciára járást – a közhiedelemmel ellentétben ennek sem a koktélozgatás meg a netwörkölés a lényege: én például új impulzusokra vadászom ilyenkor, új tudományos megközelítésekre, tematikai újdonságokra. Magát a miliőt nem különösebben kedvelem. Külföldi utaknál luxusról nyilván nincs szó, de megengedhetjük magunknak, hogyha egy kollégának el kell mennie külföldre kutatni, akkor nem kell méricskélnie, hány digitális másolatot rendelhet meg, vagy mennyit metrózzon, amíg a levéltárba ér. Tegyük hozzá, hogy a bölcsészettudományok jóval kevésbé forrásigényesek, mint a természettudományok. A természettudósoknál a különböző gépek, vegyszerek vagy a génmódosított egerek egy vagyonba kerülnek. Ilyen mértékű anyagköltséggel nálunk nem kell számolni: egy laptop, egy külső meghajtó vagy egy fényképezőgép beszerzése ehhez képest nem jelentős tétel. De a csoportmunka egy csomó más lehetőséget is hoz. A Trianon 100 kutatócsoportban többek között én foglalkozom a menekültkérdéssel. Hihetetlen segítséget ad, hogy a nagyon eltérő minőségű és részletességű statisztikai adatokat nem nekem kell elemeznem, hanem vannak olyan szakemberek, akik ezt nálam sokkal gyorsabban és hatékonyabban készítik el: Koloh Gábor, a harmincas történésznemzedék egyik legtehetségesebb tagja írt például egy fantasztikus tanulmányt ezeknek az adatoknak az elemzéséből. Sokkal több idő- és energia-befektetés lett volna, ha én kezdek el barkácsolni a témában, és korántsem biztos, hogy elértem volna ugyanezt a színvonalat.
Csapattá is kovácsolódik egy kutatócsoport?
Ez nyilván változó, de velem például sokat változott a világ. Korábban jórészt egyedül üldögéltem egy irodában, most többen vagyunk együtt, úgyhogy nagyon élvezem, hogy parádés szóvicceket engedhetünk meg egymás étkezési szokásaival kapcsolatban. De a közös munka nem csak a jókedvnek használ: ha jó passzban vagyunk, akkor az összeszikrázásokból remek ötletek születnek. Kicsit olyan, mintha folyamatosan egy brainstorming zajlana, az együttdolgozás mindenkit inspirál.
Beleszólt bárki is, hogyan állítsa össze a saját kutatócsapatát?
Nem, a kutatásvezető szuverén döntése, kikkel dolgozik együtt. Amúgy nem olyan népes a történész szakma, valójában mindenki ismer mindenkit.
És ha valakinek az a híre, hogy nehéz ember?
Attól én személy szerint nem tartok, nyilván velem sem könnyű. Sokkal problémásabb, ha valakinek gondjai vannak a határidőkkel. Egy kutatócsoport munkájába nehezen fér bele, ha valaki, mondjuk, eltűnik, és nem csinálja meg, amit elvállalt. Persze ebben is vannak fokozatok, ebben az erősen alulfinanszírozott közegben mindenki nagyon leterhelt.
Általában kapásból rábólintanak a felkérésre a kollégák?
Mások projektjeiről nehezen nyilatkozom. Nekem, ha valaki nemet mondott, az általában azért volt, mert nem volt elég ideje. Anyagi motivációjú visszamondással nem szembesültem. Igyekszünk rendesen honorálni a munkát, de persze senki nem ebből fogja megvenni az első Tesláját, az biztos.
Fel kell adni hozzá a történésznek a meglévő egyetemi-akadémiai vagy egyéb állását?
Annak ellenére, hogy egy kutatócsoportban dolgozni jelentős plusz terhet jelent, egyáltalán nem jellemző, hogy egy történész ne tudná összeegyeztetni ezt a munkát az alaptevékenységével.
Akadnak olyan nagyágyúk, akiket nem lehet bevonni egy kutatócsoportba?
Nem hinném. A legnagyobbak persze már megválogatják, hogy milyen felkérésre mondanak igent, de nem tudok olyan esetről, hogy egy köztiszteletben álló professzor nemet mondott volna, mert méltóságán alulinak tartotta volna a dolgot.
Említette a történészszakma specializálódását, amihez hozzátartozik, hogy a történelem segédtudományai is folyamatosan változnak-fejlődnek. Melyek manapság a „sláger kiegészítők”?
Úgy gondolom, az egyik fejlemény, ami alapjaiban változtatja meg a munkánkat, az a big data lesz. A történészi munka lényegét mindig is az adatok feltárása és elemzése jelentette, ezt csinálták évszázadokon át a levéltárban kutakodók, amikor forrásokat tártak fel. Miután a XX. században már emberi aggyal szinte feldolgozhatatlan mennyiségű adatot rögzítettek, így felértékelődött a digitális adatelemzés. A regionális tudomány régóta kutatja például a területi egyenlőtlenségek alakulását Magyarországon. A digitális adatelemzéssel ezek sokkal mélyebben és pontosabban rajzolhatók meg, hiszen többmilliós adatbázissal dolgoznak a kollégáim, lehet mérőszámot generálni az egy négyzetkilométerre jutó távíróállomásokról 1910-ben, vagy arról, hogy ugyanebben az időszakban hogyan alakult az orvoslátta halottak száma. Több millió adat generálásával pedig el lehet jutni olyan mérőszámokhoz, amelyek aztán térképre is vihetők, és a korábbinál jóval precízebb, árnyaltabb képet rajzolnak az egykori gazdasági-társadalmi viszonyokról. Ez természetesen behatárolt, egy középkorral vagy ókorral foglalkozó számára az adatok jóval ritkásabbak.
Mikor ír majd először egy robot történelmi tanulmányt?
Úgy gondolom, erre már a közeljövőben sor kerülhet. Valószínűleg meg fogom élni, amikor a mesterséges intelligencia történeti tanulmányokat készít. Akár magas színvonalú írások is születhetnek, ha egy robot kellően nagy mennyiségű digitális adatot vehet alapul a munkájához. Más kérdés, hogy vajon lehet-e szemléletet, világlátást, kulturális attitűdöket – emberi-szerzői szempontokat – betáplálni egy programba.
Mekkora segítséget nyújt már a jelenben az Arcanum, illetve az, hogy számos levéltár felpakolta a netre az általa őrzött dokumentumokat?
Érdemben megkönnyíti a munkát, de a levéltárazást nem iktatja ki. Figyelmeztetni szoktam a doktorandusz hallgatóimat, hogy ma már létezik Arcanum-történetírás, de ezt ők lehetőleg ne gyakorolják. Bárki beírhatja az Arcanum keresőjébe, hogy Kapanyányi Monyók, erre kiugrik 11523 találat, és ezek alapján megírja a Kapanyányi Monyók élete és munkássága című monográfiáját. De ez nem lesz valódi történelem. Lehet, hogy fontos újságok, művek nincsenek ott az Arcanumon. Miközben persze az Arcanum maga a csoda. Emlékszem, hogy bő 15 évvel ezelőtt a készülő Teleki Pál-monográfiámhoz végig kellett nyálaznom a Kővárvidék című lap összes évfolyamát, többhetes munkával – ma mindegyik lapszám elérhető a Hungaricanán. Annak idején egy mikrofilmmel bohóckodtam az Országos Széchényi Könyvtárban, hogy kikeressem a Teleki Pálra vonatkozó részeket, most meg egy gombnyomásra megjelenik a több száz találat.
És ma már kihagyná, hogy végigolvassa a Kővárvidék összes lapszámát?
Nem hagynám ki. Nagyon fontos, hogy ne csak azt a hírt olvassam el, miszerint Teleki Pál a szüreti bálon felülfizette a jegyét, és egy korona helyett öt koronát adott, mert egy történésznek engednie kell, hogy átjárja őt a korszak atmoszférája. Nem elég kimazsolázni a Teleki Pálról szóló híreket, érezni kell a miliőt is, ahhoz pedig végig kell böngészni a Kővárvidéket. De ez azért jóval könnyebb odahaza egy gép előtt ülve, mint a könyvtárban. Ha valaki mindent becsületesen végigolvas a neten, az ugyan már nem Arcanum-történetírás, de még mindig kevés ahhoz, hogy pusztán ez alapján meg lehessen írni Kapanyányi Monyók életét és munkásságát, hiszen számos dokumentumot kizárólag levéltárban, könyvtárban lehetne előásni róla. Már persze ha létezett volna.
