Szerintetek lehet népszerűsíteni a homoszexualitást?
Szőnyi Szilárd: Természetesen lehet. Mondom ezt a mostani jogszabálytól függetlenül, melyről azt gondolom: a kormány a homoszexualitás és a pedofília ugyanazon salátatörvénybe szuszakolásával egy, sőt két valós kérdésre adott olyan hatalomtechnikai választ, ami megnehezíti a higgadt párbeszédet. Minden olyan tartalom, amely a befogadót arról próbálja meggyőzni, hogy a homoszexualitás trendi életmód, amire büszkének kell lenni, egyúttal arra igyekszik ösztönözni, hogyha lehetősége van rá, ezt a létformát válassza, magától értetődően népszerűsítés.
Mondanál példát?
Szőnyi Szilárd: Először arra mondanék példát, amit még a határon belül érzek. Gyakori, hogy egy filmben egy bohókás, rokonszenves homoszexuális mellékszereplő jelenik meg, aki közvetlenül nem sugallja, hogy neked is azzá kellene válnod, de a meleg életforma melletti „reklámértéke” így sem lebecsülendő. Mivel azonban a homoszexualitás a világunk része, az ilyen karaktereket nem volna helyénvaló kicenzúrázni. Ez persze sokszor sztereotip ábrázolásba csap át, és jórészt olyan külső jegyekkel jelenítik meg a meleg fodrászt vagy divattervezőt, ami szerintem az érintettek számára bántó lehet. És hogy mi nem fér bele? Például a gyermekszexualizálás, ami miatt néhány éve Karafiáth Orsolya költő is kiakadt épp a 24.hu-n: a New York-i divathéten nőnek öltöztetett tízéves kisfiút vonultattak fel azt állítva, hogy az alig pubertáskorú ifjú valójában rossz testbe született lány.
Szekeres Zsolt: Nemcsak jogászként, de átlagemberként is gondolunk valamit a népszerűsítés szó tartalmáról. Ez a fogalom teljes mértékben értelmezhetetlen az elfogadott törvény kontextusában. A népszerűsítés azt jelenti, hogy valamit kívánatos alternatívaként mutatunk fel valami mással szemben. Népszerűsíteni lehet például az egyik autómárkát a másikkal szemben, vagy egy politikai pártot szembe állítva a riválisával.
De a homoszexualitás nem egy választható szexuális orientáció, így népszerűsíteni is értelmetlen, egyúttal lehetetlen.
Olyan nincs, hogy valaki az élete egy pontján úgy dönt, mostantól homoszexuális lesz, legfeljebb olyan fordul elő, hogy egy ember annyi bizalmat és támogatást kap a környezetétől, hogy nyilvánosan is képes lesz felvállalni a többségtől eltérő szexuális orientációját. Ahhoz Magyarországon nem kell különösebb bátorítás, hogy valaki felvállalja a heteroszexuális orientációját, ám ahhoz már igen, hogy egy heteroszexuálistól eltérő szexuális orientációval rendelkező ember megélje a másságát, önazonossá váljon vele, és a külvilág felé is szégyen nélkül felvállalja. Ez utóbbit azonban népszerűsítésnek titulálni szerintem abszurd.
Szőnyi Szilárd: Én is úgy gondolom, hogy a homoszexualitás az esetek többségében nem választható. Egy szilárd heteroszexuális hajlamú ember nyilván semmilyen külső hatásra sem válhat meleggé. Kamaszkorban ugyanakkor a szexualitás identitás még képlékeny lehet; tudjuk, milyen nehézségek, frusztrációk, olykor nemi identitásbeli elbizonytalanodások kísérik a felnőtté válást. Nagyon nem mindegy, hogy ebben az életszakaszában miben erősítjük meg vagy bizonytalanítjuk el a nemi önazonosságát kereső fiatalt. Rengeteg kritika éri azokat a szakembereket, akik ilyen helyzetekben nem a mainstream „megerősítő”, hanem a „reintegratív” terápiát alkalmazzák. Pedig senkit nem akarnak átnevelni, ehelyett azokat a szocializációs okokat – gyermekkori bántalmazás, egyéb trauma – próbálják kezelni, amelyek esetleg a nemi identitással kapcsolatos elbizonytalanodást okozhatják. Ha egy 15 éves fiatal orientációja még nem jutott nyugvópontra, nem mellékes, hogy kizárólag a másságát megerősítő külső hatások érik, vagy azt is végiggondolhatja, hogy esetleg másik út az övé.
Szekeres Zsolt: A megerősítő terápiáknak szerintem csak akkor van értelme, ha a meglévő szexuális orientációt erősítik meg.
Szőnyi Szilárd: Jó, de mit mondasz a nemi identitás szempontjából adott esetben képlékeny kamaszkorra?
Szekeres Zsolt: Hogy a nemi identitás mennyire képlékeny, az nem választható el attól, hogy mit vár el tőled a külvilág. Az esetek döntő többségében nem arról van szó, hogy valaki ne lenne tisztában a melegségével, hanem egy kívülről is érzékelhető belső küzdelmet vív a saját szexuális orientációjának elfogadásáért, megéléséért. Érintettként az mondhatom, hogy miközben erős küzdelem zajlott bennem, sosem bizonytalanodtam el a saját szexuális identitásommal kapcsolatban, 15 évesen pedig ezt már képes is voltam megfogalmazni és elfogadni.
És az előtte levő években?
Szekeres Zsolt: Az előtte levő években nagyon ijesztő volt számomra, hogy nekem is voltak vágyaim, éppúgy, mint másoknak, csak nekem nem a lányok tetszettek, hanem a fiúk. A többi srác simán ráhajthatott a csajokra, én meg nem hajthattam rá a fiúkra. Udvaroltam is egy lánynak, de csak azért, mert nyomást éreztem magamon, hogy muszáj azt tennem, amit a többi fiúnak. Aztán persze így is elkezdtek buzizni, nyilvánvaló volt a helyzet. Ők hamarabb kimondták a dolgot, minthogy én be tudtam ismerni magamnak.
Szőnyi Szilárd: A szüleid mikor kerültek tisztába a helyzeteddel?
Szekeres Zsolt: Amikor anyukámnak coming outoltam 15 éves koromban. Megértő és elfogadó volt.
És ha elutasító lett volna? Az változtatott volna bármit is? Azért is aktuális ez a kérdés, mert az elfogadott törvény szerint kizárólag a szülő joga a gyermek nemi identitásának fejlődését meghatározni.
Szekeres Zsolt: Azt gondolom erről, hogy a gyermek nem egy tulajdon – sem az államé, sem a szüleié. A gyermek egy önálló ember, aki az életkorából fakadóan ugyan sérülékeny és védelemre szorul, de 18 év alatt is megilletik az alapvető emberi jogok. A saját életkoruknak és érettségüknek megfelelő szinten egyebek mellett joguk van megismerni a világot, bántalmazásmentesen élni, biztonságban lenni, és joguk van a megfelelő színvonalú oktatáshoz.
Ha egy kormány azt propagálja, hogy ez kizárólagosan a szülők joga, azzal az állam lemond arról a jogáról, hogy kezelje-tompítsa azokat az előítéleteket, amelyek erőszakhoz, kirekesztéshez vezethetnek a társadalomban. Holott ez egy demokráciában a mindenkori hatalom birtokosainak a feladata lenne.
Ráadásul nagyon sok szülő nem rendelkezik elegendő információval arról, hogy pontosan mi a homoszexualitás vagy a transzneműség, és még ha akarna sem tudna segíteni a gyermekének. Szerintem egyébként a szülőnek nincs joga elzárni a gyermekét olyan információktól, amelyek a számára nem károsak. Elfogadhatatlan számomra, hogy egy gyermek a 18 éves koráig csak arról hallhat, szerezhet tudomást, amivel a szülei egyetértenek. Plusz életszerűtlen az egész.
Szőnyi Szilárd: Ha korrekt módon történik, szerintem is helye van, mondjuk, egy középiskolában a homoszexualitásról való beszélgetésnek. Azt pedig négy gyermek apjaként hosszan ecsetelhetném, mekkora kihívás, ha az ember szülői feladatának eleget téve a nemiségről szeretne társalogni velük. Kezdve azzal, hogy hamar azt érzi, vajon mi újat tudna mondani nekik. Szerintem leginkább a magatartással mutathatunk példát; ahogy mondani szokás: egy apa a legtöbbet azzal adhatja a gyermekeinek, hogy és ahogy szereti az édesanyjukat. Ilyen indirekt módon sokkal többet lehet tenni utódaink szexuális egészségéért.
Az állam megszabhatja, hogy egy 18 év alatti fiatalt milyen külső hatások érhetnek a nemi identitásával kapcsolatban?
Szőnyi Szilárd: Nem gondolom, hogy minden társadalmi problémát törvényekkel kellene megoldani.
De – miközben kritikus vagyok a magyar jogszabály politikai céljával kapcsolatban – látom azokat a jelenségeket, amelyekre válaszként született.
Példának okáért a „transzipar” lobbijának hatására a tengerentúlon már szüleik akarata ellenére is nemváltoztató kezelés alá vonhatnak fiatalkorúakat, Kanadában pedig épp most ítélt el a bíróság egy apát, mert a magát fiúnak gondoló lányát nem a férfi személyes névmással illette. Ez Magyarországon még nem fenyeget, de idő kérdése, hogy mikor érkezik el hozzánk.
Szekeres Zsolt: Ezeket a külföldi példákat nem ismerem, én egyébként is a magyar helyzettel foglalkozom, és itthon jóval alapvetőbb problémáink vannak. Tavaly a transzneműek helyzetét teljesen ellehetetlenítette a kormány, és sokan ma úgy kénytelenek élni, hogy az irataik nem azt mutatják, akik ők valójában. Ez egy borzalmas helyzet, és dolgozunk azon, hogy minél hamarabb megszűnjön. Egyébként pedig az ember társas lény, senki nem él egyedül egy szigeten, így óhatatlanul találkozunk tőlünk különböző emberekkel, köztük eltérő szexuális orientációval rendelkezőkkel, ami folyamatosan formálja a saját identitásunkat is. Én egy olyan egyházi középiskolába jártam, ahol kifejezetten egy bántalmazó közeg vett körül…
Ezt hogy érted?
Szekeres Zsolt: Három éven át azt hallgattam a tanároktól, a lelkészektől, hogy a homoszexualitás szörnyű bűn, beteges dolog, a pokolra fogok jutni. Persze ezeket az üzeneteket nem személyesen nekem címezték, de nyilván magamra vettem.
Nem ez volt a kötelességük egyházi emberként?
Szekeres Zsolt: Azért nagyon sokféleképpen át lehet adni egy vallás tanítását a fiataloknak.
Szőnyi Szilárd: Szerintem sem mindegy, mennyire empatikusan képviseljük az egyház tanítását. A katolikus katekizmus, miközben a homoszexualitás megélését „rendetlen” cselekedetnek nevezi, az ilyen hajlammal élő ember iránt tiszteletre, együttérzésre és gyöngédségre szólít fel. Ugyanez az árnyaltság jelenik meg Ferenc pápa hozzáállásában is. Egyrészt, ugye, „ki vagyok én, hogy megítéljem őt”, ahogy egyszer az Istent kereső homoszexuális emberre mondta, máskor viszont a melegházasságot „antropológiai visszalépésnek”, a gendert pedig „ideológiai gyarmatosításnak” nevezte.
Szekeres Zsolt: Én sajnos nem kaptam empátiát a saját egyházamtól, és ez meghatározó szerepet játszott abban, hogy fokozatosan eltávolodtam a vallásomtól. A többi között ezért is jelentett óriási váltást, amikor 17 évesen ösztöndíjjal egy olyan külföldi iskolába kerültem, ahol kifejezetten az volt a cél, hogy a lehető legkülönbözőbb szociális-kulturális-vallási hátterű gyerekek gyűljenek össze. Ott azt tapasztaltam meg, hogy a szexuális orientációmra, pontosabban annak elfogadására ez a liberális szellemiségű közeg kifejezetten pozitív hatással volt. Természetesen ebben az iskolában is többségben voltak a heteroszexuális diákok, akik jóval elfogadóbbak voltak velünk szemben.
Itt sem találkoztál homoszexuális propagandával?
Szekeres Zsolt: Soha. Ennek az iskolának az volt a hitvallása, hogy egy elfogadó és nyitott hely, ahol mindenki önmaga lehet. Amikor páran bementünk az igazgatóhoz, hogy szeretnénk alakítani egy LMBTQ-kört az intézményen belül, azonnal rábólintott.
Szőnyi Szilárd: Ha ebben a közegben valaki – kellő tisztelettel persze – kinyilvánította volna, hogy ellenzi a melegházasságot, őt sem érte volna retorzió?
Szekeres Zsolt: Nem. Ezt azért mondom ilyen biztosan, mert volt rá példa. Az iskolatársaim közül sokan érkeztek olyan országokból, ahol a törvény bünteti a homoszexualitást, és közülük többen is nyíltan kifejtették, hogy számukra a melegházasság intézménye elfogadhatatlan. Senki nem titulálta őket homofóboknak, viszont igyekeztünk elmagyarázni nekik, hogy mi miért tartjuk mégis elfogadhatónak ezt a dolgot. Sokan közülük megváltoztatták a véleményüket, ahogy látták: a melegek is ugyanolyan emberek, mint a heterók.
Szőnyi Szilárd: Akkor ez tényleg idilli, minden véleményt elfogadó közeg lehetett. De sajnos egyre ritkább az ilyesmi. Azt látom, ma egyre inkább azok ütik meg a bokájukat, akik nyíltan vállalják, hogy nem értenek egyet bizonyos melegjogi követelésekkel. Miközben a többségi társadalom nagy része tiszteletteljesen közelít a homoszexuális emberekhez, sokan úgy érzik, a szólás- és véleményszabadságuk csorbul, ha nem fejthetik ki ellenvetésüket például a házasodással szemben. Emiatt már egy világcég vezetője – Brendan Eich, a Mozilla vezérigazgatója – is elveszítette az állását néhány évvel ezelőtt.
Szekeres Zsolt: Nagyon összetett és bonyolult kérdésnek tekintem, hogy valaki támogatja vagy ellenzi az azonos neműek házasságát. A választás minden magánembernek a szíve-joga. Ezt a jogot garantálni a polgárok számára viszont kizárólag az államnak kell, és egyetértek azzal, hogy az egyházakat erre nem lehet kényszeríteni.
Szőnyi Szilárd: Örülök, hogy ezt mondod, hiszen például egyes skandináv államokban bizonyos egyházak lelkészeinek már kötelező összeadni az azonos nemű párokat.
Szekeres Zsolt: Az én demokráciafelfogásom szerint szekularizált államokban az egyházaknak joguk van arra, hogy megtagadják az azonos nemű emberek összeadását. Másrészt viszont, ha vannak olyan papok, akik nem értenek egyet a saját egyházuk álláspontjával, akkor ők nyugodtan eskethessenek homoszexuális párokat, és emiatt ne érje őket retorzió.
Hol húzódik a homofóbia határa, illetve hogyan mozog ez a határvonal?
Szőnyi Szilárd: Azért rögzítsük, hogy a homofóbia szó betegségre utal. És ahogy a homoszexuális emberek kényesek rá, hogy ne tartsák őket betegnek, úgy például a Pride-felvonulás vadhajtásait bírálókat sem ildomos mindjárt orvosi esetnek kikiáltani. Más példával szemléltetve: attól még, hogy valaki bírálja Izrael politikáját, nem lesz antiszemita.
Szekeres Zsolt: Abszolút relevánsnak érzem ezt a párhuzamot, magam is szoktam kritizálni Izrael államot emberjogi szempontok miatt, ettől nyilván nem vagyok antiszemita. Ez alapján nem is gondolom azt, hogyha valaki bírálja a Pride-felvonulást, az önmagában homofób megnyilvánulás lenne. Nem tudnék egy vezérelvet meghatározni, minden egyes esetet az összes körülményével együtt kell megvizsgálni, csak utána lehet megállapítani, hogy homofóbnak számít-e vagy sem. Számomra meghatározó az indíték, a szándék.
Amikor kormányzati propagandisták a legkülönbözőbb fórumokon ontják a valósággal köszönőviszonyban sem lévő, undorító tartalmakat, akkor a szándékuk egyértelmű: megalázzák, kirekesszék, megsértsék a homoszexuálisokat. Ez nyílt homofóbia.
Amikor valaki évtizedekkel ezelőtti szavakat, kifejezéseket használ, ősrégi melegviccekkel szórakoztatja a környezetét, akkor talán nem a kirekesztés és a megalázás a szándéka, egyszerűen csak nem tudja, hogy ez már nem oké. És ha így van, akkor értelmes vitát is lehet folytatni vele arról, hogy miért nem használunk ma már ilyen kifejezéseket. Ezt például nem tartom feltétlenül homofóbnak.
Visszatérve a melegházasságra: ha valaki nyilvánosan ellenzi, vajon homofób?
Szekeres Zsolt: Ezt a kérdéskört egy másik kontextusban kezelem. Hogy miként tekintünk a házasság intézményére, az elsősorban emberi jogi kérdés, egy állami jogalkotási kérdés…
Szőnyi Szilárd: Meg antropológiai, kulturális, vallási, világnézeti és társadalmi kérdés is.
Szekeres Zsolt: Ezek a szempontok is fontosak, de ha leszűkítjük, hogy mi számít egy állam jogrendszerében házasságnak, mi annak a célja, milyen a történelmi fejlődése, akkor az államnak laikusnak kell maradnia, és nem adhat teret a vallási alapú megközelítéseknek. Cserébe az állam nem kötelezheti az egyházakat azonos nemű párok házasságának megkötésére.
Értem, de ha valaki belső meggyőződésből ellenzi a melegházasságot, miközben nincs szándékában kirekeszteni, megbélyegezni, megalázni a másikat, akkor is homofób?
Szekeres Zsolt: Minden a szándékon múlik, vagyis a melegházasság ellenzői közül egyeseket homofóbnak tartok, másokat meg nem. Nehéz erről elvontan beszélni, mindig az adott helyzet dönti el a dolgot. Mindenesetre, aki ellenzi a melegházasságot, az támogatja egy diszkriminatív helyzet konzerválását.
Szőnyi Szilárd: Szerinted diszkriminatív, mások szerint meg nem. Ne felejtsd el, hogy
harminc-negyven éve még az egész világ ezen a „kirekesztő” állásponton volt. Sőt, az ENSZ 193 tagállamából több mint 160 ma is ezt képviseli. Plusz az összes világvallás.
Szekeres Zsolt: Igaz, viszont az is tény, hogy folyamatosan bővül azon országoknak a köre, ahol engedélyezik a melegházasságot, és világszerte erősödik a társadalmi elfogadottsága is. Régen az USA-ban a feketék nem házasodhattak fehérekkel, ma meg már ez tűnik felfoghatatlannak.
Igaz, de hosszú időbe telt. Nem gondolod, hogy a társadalom edukációs sebességéhez képest az LMBTQ-közösség túl gyorsan szeretne haladni a melegjogok kiterjesztésével?
Szekeres Zsolt: Nem indulhatunk ki a kompromisszumból, mert akkor végső soron feladjuk a céljainkat. Ha a teljes egyenlőséghez szeretnénk eljutni a végén, nem köthetjük meg a kezünket azzal, hogy az elején túl alacsonyra tesszük a lécet. Az emberek többsége pedig szerintem hozzászokott ahhoz, hogy folyamatosan változik körülöttük a világ.
Ettől még a változás sebessége lehet ijesztő.
Szekeres Zsolt: Lehet ijesztő, de szerintem a világ már csak ilyen: a fontos változások néha lassan, olykor meg gyorsan mennek végbe.
Olykor meg felerősíthetik a többség és a kisebbség konfliktusát.
Szekeres Zsolt: Ez lehet, de a konfliktusokból jó esetben párbeszédek születnek, amelyek pedig erősíthetik az elfogadást.
Szőnyi Szilárd: A túl gyors és radikális változás a melegjogok szempontjából kontraproduktív is lehet.
Még az empatikus többség is zavarba jön, ha azt érzi, hogy a szabadságát korlátozzák, amikor a homoszexualitással kapcsolatos esetleges fenntartásait megfogalmazza.
Az ismert példák nem hazaiak, de a hasonló törekvések szele már Magyarországra is elért. Ott van annak a belfasti cukrásznak vagy annak a tengerentúli fényképésznek az esete, akiket pár éve a bíróság elítélt, csak mert egyikük elhárította, hogy egy melegpár esküvőjére tortát készítsen, másikuk pedig nem vállalt fotózást. Pedig ilyen esetekben illene lelkiismereti okokból felmentést kapni, ahogy például egy orvos is megteheti, hogy – ha ellenkezik a meggyőződésével – nem vállal abortuszt.
Szekeres Zsolt: Ezek jogos felvetések, nehéz is a megítélésük.
Szőnyi Szilárd: Zsolt, érdekelne, hogyha egy magyar cukrászt érnének hátrányos következmények hasonló eset miatt, jogvédőként elvállalnád a képviseletét?
Szekeres Zsolt: Nehéz lenne dönteni, mert ebben az esetben két jog ütközik. Az egyik a szabad hozzáférés joga a nyilvános szolgáltatásokhoz, a másik a lelkiismereti, véleménynyilvánítási szabadság. Viszont úgy gondolom, hogy ebben az esetben a véleménynyilvánítás szabadságának védelme a kirekesztő attitűd erősödését, továbbélését segítené. Gondoljunk bele: ha a cukrász példája elterjedne, esetleg más kisebbségeket is érintene, akkor a legkülönbözőbb csoportoknak saját listát kellene összeállítaniuk arról, hogy az ő – egyébként legális – igényeiket milyen üzletekben hajlandók teljesíteni, illetve hol kapnak elutasítást. Ez abszurd.
Szőnyi Szilárd: Persze, de több ország törvényei épp ezért rögzítik a lelkiismereti szabadság területéhez tartozó kérdéseket, amelyekben felmentést lehet kapni. De hadd szemléltessem egy példával azt, ami sokak számára a legnagyobb gond a melegjogok „túltolt” érvényesítésével kapcsolatban. Fontos előrelépés, hogy mozgássérült embertársaink érdekében ma már minden középületbe biztosítani kell az akadálymentes bejutást. Az ismert törekvések, mint az anya és apa szó száműzése, vagy a személyes névmások semlegesítése az angolban és a németben viszont olyan vadhajtások, mintha valaki azt követelné, hogy ahol elkészült a rámpa, ott bontsák el a lépcsőt.
Szekeres Zsolt: Szerintem ez nincs így, és én nem látok idehaza vadhajtásokat sem. Ha Magyarországon legálissá válna az azonos neműek házassága, attól még nem szűnne meg a hagyományos házasság.
Ha tilos diszkriminálni a melegeket, az nem azt jelenti, hogy a heterókat viszont szabad. A többség és a kisebbség jogai nincsenek ellentétben, épphogy kiegészítik egymást.
Az nem jogegyenlőség, ha egy heteró azt mondja egy meleg férfinak: „ugyanazok a jogaid vannak, mint nekem, hiszen te is házasodhatsz nővel”. Köszönöm. Akkor erre én azt mondom: neked meg jogod van lélegezni a víz alatt, hiszen van benne oxigén. Én egy olyan társadalomért dolgozom, ahol bármilyen szexuális kisebbséghez tartozó ember békében, biztonságban és önazonosan élhet. Tisztában vagyok vele, hogy ez valahol utópia, mégis küzdök érte.
Befejezésül térjünk vissza a nemrég elfogadott törvényre. Szerintetek fogják majd alkalmazni, indulnak-e eljárások, vagy ettől nem kell tartani, mert kizárólag politikai-kommunikációs fegyverként gyártották le és vetették be?
Szőnyi Szilárd: Nehéz nem arra gondolni, hogy a homoszexualitást csak azért emelték be a pedofiltörvénybe, hogy az ellenzék ne szavazza meg, és utána ujjal lehessen mutogatni rá. Sajnálom, hogy miközben valós problémákról van szó, ez az összemosás alkalmat kínál a jogszabállyal szembeni jogos kritikára, és megnehezíti a helyzet politikamentes kezelését. Ha megszületnek a végrehajtási utasítások, talán pontosabban látjuk majd, mit jelent a homoszexualitás „megjelenítésének” parttalanul tág tilalma a fiatalkorúak körében. Mostani állapotában viszont nehéz elképzelni, hogyan alkalmazható jól a törvény, főleg, hogy az interneten egy kattintással szinte minden elérhető. Sok érdemi következményre nem számítok, szerintem nem fogják betiltani sem a Harry Pottert, sem a Jóbarátokat.
Szekeres Zsolt: A törvény leggusztustalanabb része kétségtelenül a pedofília és a homoszexualitás összemosása. Ez a jogszabály nem csak azt szeretné elérni, hogy sehol ne jelenjen meg a homoszexualitás ábrázolása, hanem azt is, hogy a törvény hatálya alá tartozók – tanárok, médiamunkások, pszichológusok, tartalomszolgáltatók, szociális munkások – bizonytalan helyzetbe kerüljenek, és féljenek attól, hogy megszeghetik a jogszabályt, amivel retorziók járhatnak. A fő célját – hogy gyűlöletet, feszültséget keltsen, hogy tovább szakítsa az amúgy is fragmentált magyar társadalmat – már anélkül is elérte, hogy bármikor a jövőben alkalmaznák. Ha ez mégis megtörténne, bárki nyugodtan kérje jogvédő szervezetek, így például a Helsinki Bizottság segítségét. Egyébként kifejezetten radikális állásponton vagyok:
ezt a törvényt nem tartom érvényes jognak, vele szemben a polgári engedetlenséget is bevethető eszköznek tekintem.
