Belföld

Herczog Mária: a gyermekvédelmi rendszer abuzálja a gyerekeket, a döntéshozók tudtával

Miközben meredeken emelkedik a családból kiemelt gyermekek száma Magyarországon, a gyermekvédelmi intézményekben mindennaposak a súlyos visszaélések. Herczog Mária szociológus, a téma egyik legismertebb hazai kutatója szerint a gyermekotthonokat már régen be kellett volna zárni.

Ha csak egyetlen dolgot kéne megneveznie a gyerekek megfelelő testi-lelki fejlődésének legfontosabb feltételeként, mi volna az?

Nehéz egy tényezőt kiemelni. Ha az ENSZ gyermekjogi egyezményét komolyan venné a magyar gyermekvédelem, akkor valamennyi jogot egyformán fontosnak tekintve, holisztikusan gondolkozna. De nem akarom megkerülni a választ: a legfontosabb, hogy egy gyerek érzelmileg biztonságban legyen.

E mellett persze a fejlődéséhez szükséges alapvető fizikai feltételeket is biztosítani kell, de évtizedek óta tudható, hogy a megfelelő agyi fejlődés – különösen az élet első két évében – attól függ, hogy kap-e a gyerek elegendő pozitív érzelmi ingert. A képalkotó diagnosztika is megmutatja: akivel nem törődtek, annak bizonyos agyterületei nem fejlődnek.

Azok a részek, amik az empátiáért felelnek, egy bántalmazott és elhanyagolt gyereknél hiányoznak, és az agy mérete is kisebb.

Ezért nagyon fontos, hogy megfelelő érzelmi és fizikai kapcsolat legyen az elsődleges gondozók – többnyire a szülők – és a gyerek között. Ez jócskán kihat arra, mennyire lesz később kreatív, együttérző, nyitott gondolkodású.

Fotó: Farkas Norbert
/ 24.hu

A „hadd sírjon, majd abbahagyja” még mindig elég elterjedt hozzáállás.

Sajnos. Előbb-utóbb tényleg abbahagyja, de az rögzül benne, hogy senkit nem érdekelnek a szükségletei. A szülőket meg kellene tanítani arra a nagyon egyszerű dologra, hogy amikor az öt hónapos üvölt, nem bosszantani akarja a környezetét, hanem valami problémát jelez. Ha már kiskorában megtanuljuk a jelzéseit értelmezni, később sokkal kevesebb nevelési problémával kell szembenéznünk, ugyanis ebből nemcsak azt érti meg a gyerek, hogy ő fontos, hanem azt is, hogy mások jelzéseire oda kell figyelni. Ha a szülő figyel a gyerekre, azzal szilárd kognitív és érzelmi alapot épít. Ezen az alapon várhatja, hogy a gyerek is figyeljen rá, és persze a tanárra, az osztálytársaira, vagyis ne legyen antiszociális.

Ez azt is jelenti, hogy az antiszociális, nehéz viselkedésű gyerek múltjában érzelmi elhanyagolás van?

A legtöbb esetben igen. A romániai forradalom és rendszerváltozás után, mikor az egész világ az ottani gyermekotthonok állapotán szörnyülködött, egy amerikai kutatócsoport kezdett dolgozni az úgynevezett Bukarest-projekten: „kigondozták” az intézményekből a gyerekeket családokhoz. Harminc éve követik őket, és sajnos azt látják, hogy a legtöbb gyereknél, aki csecsemőként a törődés helyett elhanyagolást és bántalmazást élt át, nehezen vagy egyáltalán nem múlnak el teljesen a traumák. Azoknál is megjelentek tanulási-magatartási zavarok és kapcsolati nehézségek, akik kiemelkedően jó családba, szerető örökbefogadókhoz kerültek. És ez a tény szól legerősebben a bentlakásos intézetek, gyerekotthonok ellen; a múlt század ötvenes évei óta tudjuk John Bowlby nyomán, hogy a gyerek számára létfontosságú érzelmi kötődés kizárólag személyes kapcsolatokban alakul ki, nem pedig akkor, ha három műszakban öt gondozónő foglalkozik vele.

Mivel a gyereknek elementáris vágya van a kötődésre, nyilván megszeret egy felnőttet, de az egy idő után elmegy, illetve korlátozottan tud csak rá figyelni, tehát elveszíti. Jön helyette más, s mire őt is megszeretné, annak a kötődésnek is vége. Egy idő után nem mer kötődéseket kialakítani, mert az fájdalmas veszteséggel jár.

Így kevéssé tud figyelni a tanulásra, nehezen alakít ki barátságot, a felnőttkori kapcsolatai is problémássá válhatnak, a szülői szereppel is nehezen fog boldogulni.

Mit kellene csinálni a gyermekotthonokkal, hogy jobban működjenek?  

Például mindegyiket be kellene zárni. Már rég be kellett volna.

Elméletileg sem létezhet jó gyermekotthon?

Nem. Ezt hajtogatjuk évtizedek óta, összhangban egyébként az úgynevezett deinstitucionalizáció alapelvével és gyakorlatával, ami azt mondja, hogy minden rászoruló esetében – legyen az fogyatékkal élő, beteg, gondozásra szoruló idős ember vagy család nélküli gyerek – át kell térni az intézményi gondozásból a családi, közösségi gondozásba. Tudom, hogy Magyarországon van az intézményes ellátásnak egy éthosza, de attól még a legjobb gyermekotthon sem az egyéni gondozásra fókuszál, hanem azt mondja, hogy akiknek szükségük van átmenetileg a családon kívüli ellátásra, azoknak teremtsünk biztonságos környezetet. Ez eddig szép és jó, csak hát súlyos deficittel érkezik a gyerek: elhanyagolták vagy bántalmazták, esetleg elvesztette a szüleit, tehát a legfontosabb szükséglete, hogy valaki a személyes igényeire reflektáljon.

És ha van olyan szuper képességű nevelő az otthonban, aki ezt megadhatná neki?

Ki kell ábrándítsam: nincs. Ugyanis ahhoz a nevelőhöz tartozik további 15–20 gyerek. Elvileg egy csecsemőotthonban nyolc gyerek jut egy nevelőre – megjegyzem, már ez is nagyon sok, – csakhogy a magyar rendszerben semmi nem úgy működik, ahogy papíron kéne, például mert nincs munkaerő. Aki pedig van, és nem azért mondom, hogy bárkit megbántsak, többnyire rosszul vagy sehogy sem képzett, alacsony fizetésű, és túl van hajtva.

Most gondoljon bele, jó pár olyan ember dolgozik a gyermekvédelmi intézményekben, aki azért éjszakás, mert nincs hol laknia. Előfordul, hogy a gyerek, aki mondjuk egy súlyos szexuális bántalmazás miatt bekerül, fél éven belül nem fog pszichológushoz jutni, annyira kevés a szakember.

Viszont elviekben még mindig működik a sokat reklámozott Pikler-módszer – ami szerint a gyereknek biztonságos napirendre van szüksége; pontosan meg kell határozni, mikor van ébresztő, étkezés,  lefekvés, játék, mese, satöbbi.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Ebben azért van is valami, nem? 

Van, ugyanakkor ez a meglehetősen rigid, a gyerekek mozgásfejlődésére, önállóságára koncentráló szemlélet pont az érzelmi fejlődésre nem fordít kellő figyelmet. Magyarországon az a mitológia alakult ki, hogy ez a megfelelő metódus intézményi ellátás esetén – bár a hívei mára jelentősen módosítottak álláspontjukon. Az ilyen szigorú napirendre szoktató módszerek mellett a gyerek azt tanulja meg, hogy amit ő érez, az nem számít. Majd Marika néni megmondja, hogy neki mikor kell enni, aludni, később kimenni pisilni, és mikor lesz kedve játszani. Ráadásul, ha egy gyereket napokra magára hagynak a szülei – rengeteg ilyen eset is történik sajnos –, éhes, fázik és bekerül egy ilyen átmeneti otthonba, a legtöbb esetben rögtön úgy kell viselkednie, mintha ismerné és értené az új helyzetet. Nemigen van idő és kapacitás arra, hogy segítsenek neki feldolgozni a történteket, miután mondjuk három napig rettegett otthon étlen-szomjan; a testvérei, ha vannak, másik csoportba kerülnek, mert korosztály szerint helyezik el őket. Azt sem tudja, hol a vécé, és vadidegen felnőttek kezdik mondani, mit csináljon, és aztán nem értik, miért nem „működik együtt”.

Ha egy felnőtt bemegy egy új munkahelyre, többnyire zavarban van, szorong. Mindenki ismeri a frusztrációt hivatali ügyintézés közben, mikor nem tudjuk a következő lépést – hogyan várhatnánk egy kisgyerektől, hogy gyorsan alkalmazkodjon?

Ráadásul többnyire olyan gyerekről beszélünk, akinek az adaptációs készsége enyhén szólva nem kiemelkedő, hiszen az addigi életében nemigen volt biztos pont, amihez igazodni lehetett volna.

A gyerekek legalább harminc százaléka szegénység miatt kerül állami gondozásba, nem pedig azért, mert elhagyták, bántották vagy nem szeretik otthon.

Ez a gyakorlat elfogadhatatlan. Egy sor ombudsmani jelentés és kutatás született már arról, hogy következmények nélkül szegi meg a hazai ellátórendszer a jogi és szakmai szabályokat. A gyerek nem tehet róla, hogy szegények a szülei, s a legtöbb esetben a szülők sem tehetnek róla. Egy biztosítótársaság számolta ki nemrég, hogy ha csak az alapszükségleteket fedezzük, akkor is tizenötmillió forintba kerül egy gyerek felnevelése. Eközben családok tömegei élnek minimáljövedelem alatt. Az ország területének egyre növekvő hányadán, ma már közel húsz százalékán nincs védőnő. És ezek pont azok a települések, ahol rossz anyagi körülmények közt élő nagycsaládok élnek, s hát persze hogy azért hiányzik a védőnő, mert senki sem akar ott dolgozni. Nincs körzeti orvos, bolt, iskola, értékelhető tömegközlekedés, csak kilátástalanság van. És ilyenkor nem az történik, hogy a szülők megkapják a megfelelő szociális, anyagi, akár mentálhigiénés segítséget, hanem az, hogy elveszik tőlük a gyerekeket. Megjegyzem, ahol volt korábbi családgondozás, ismert volt az esetleges krízis, ott is elmarad többnyire a gyerekek felkészítése a kiemelésre, az új élethelyzetre, és nincs megfelelő, gyermekbarát tájékoztatás arról, hogy mi fog történni vele és a családjával.

A magyar kormány viszont a felzárkóztatás és a családsegítés nagy lépéseként könyveli el, hogy hároméves kortól kötelezővé tették az óvodáztatást. Arra hivatkoznak, hogy ezt az unió is elismeri.

Az EU valóban a társadalmi integrációt, a befogadást segítő intézkedésként értékeli ezt, mert úgy írták le, és erre is kaptuk a pénzt. Csakhogy a koncepció mögötti valóság ennél sokkal szomorúbb. Az intézkedéssel egyidejűleg a közoktatás részévé tették az óvodát, tehát ha például egy gyerek ötven órát hiányzik az oviból, megvonható a családi pótlék, és a gyerek kiemelhető a családból. Aztán van egy fordított arányosság: a statisztikai adatok mutatják, hogy ahol a legtöbb gyerek van, ott a legkevesebb és legkevésbé jó helyzetű az óvoda. Beterelték azokat a hároméveseket is az óvodába, akik korábban nem voltak jogosultak, vagy a család döntése alapján nem jártak, jellemzően munkanélküli vagy gyesen levő szülőktől. Gondolja el,

tömegesen megjelennek kisgyerekek, akik nem láttak még angolvécét, nem tudnak evőeszközt és folyóvizet használni, fésülködni, és az addigi szocializációjuk nem tündérmesékből meg csip-csip-csókából állt. Hirtelen az amúgy is zsúfolt 18–20 fős gyerekcsoportból ugyanabban a szobában lett 30–35 fő, de az óvónő változatlanul egyedül van a minősíthetetlen fizetésével, mindenféle asszisztencia és szakmai támogatás nélkül.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

És közben nem tűnik fel senkinek, hogy így épp a szegregáció csúszott rá a hároméves gyerekekre, mert a magasabb státuszú szülő elviszi inkább a közeli városba a gyerekét.

És ha az óvónőnél betelik a pohár?

Hát így hamar betelik. Krónikusnak mondható az óvodapedagógus-hiány, aki teheti, elmenekül jobb helyzetű intézménybe, vagy elhagyja a pályát. És mi erre a kormányzati válasz? Hogy főiskolai végzettség nélkül is lehet valaki óvodapedagógus, hiszen ez év szeptemberétől

a korábban szakközépiskolát végzettek és gyakorlattal rendelkezők is alkalmazhatók óvónőként, ami 30 éves visszalépést jelent.

Amúgy az óvodai, iskolai pszichológusnak sem kell ezután pszichológus végzettség. Tehát a kisgyerek, akit azért hajtottak be az oviba, hogy az esetleges otthoni körülményeket kompenzálják, jobban fejlődhessen, és hatéves korára iskolaéretten jöjjön ki onnan, épp ehhez nem fog lehetőségeket kapni. Káosz lesz, zsivaj, verekedés, és próbálnak túlélni minden napot a szülők, a gyerekek és az ott dolgozók is. Lehívta a kormány az uniós forrásokat, de nem csináltak kampányt a célok megismertetése érdekében, nem szerveztek szülőcsoportokat, nem építettek új óvodákat, nem tartottak továbbképzést, és nem emelték jelentősen az óvodai dolgozók  fizetését, sorolhatnám.

Teljes az inkompetencia a döntéshozók részéről?

Nehéz nem szándékosságot, cinizmust feltételezni ennyi szakmaiatlan, minden időtávban súlyos károkat okozó intézkedés láttán. Mivel nincs helyi ellátás, arra kötelezik a szülőket, hogy az újszülötteket vigyék be faluból a városba beoltatni. Egyrészt nincs tömegközlekedés, másrészt a szülő igen sok esetben nem tudja kifizetni a jegy árát, nemhogy saját járműve lenne. És nem csak a leginkább leszakadó térségekről van szó. Az agglomerációban történt néhány éve, hogy speciális szemüveget írattak fel egy rossz látású, szegény családban élő gyereknek. A képviselő-testület a gyermekjólétisek előterjesztése alapján úgy döntött, hogy a szemüveg árának felét kifizeti az önkormányzat. Igen ám, de helyben nincs optikus, tehát a szülőnek utazni kell; de se bérlete nincs, se jegyre pénze.

Fölszállt tehát az apa a HÉV-re a recepttel a kezében, és azt mondta a kalauznak: nézze, annyit tudtam összeszedni, hogy a gyerek szemüvegének a felét kifizessem, nem tudok jegyet venni. Odafelé a kalauz engedte, mert emberséges volt, de visszafelé megbüntették, súlyos bírságot kellett fizetnie. Családbarát Magyarország, huszonegyedik század.

Ezeknek a sztoriknak kéne bombaként robbanni a híradóban, nem annak, hogy a Soros hogyan akar minket leigázni. Egyre többen nem tudnak lúdtalpbetétet, hallókészüléket, gyógycipőt vagy egy rohadt szemüveget megvenni a gyereknek, a fogászati ellátásról már ne is beszéljünk. De miért is nem járnak ezek ingyen a családoknak? Miért a felső-középosztályt támogatják, hogy ha van hárommillió forintjuk, abból új autót vehessenek, mert az állam finanszírozza a felét? Melyik nagycsaládnak van itt úgy mellesleg hárommillió forintja? És amelyiknek van, azt minek is támogatni, miközben a keretek szűkösek, és a rászorulók kiesnek lassan a legtöbb ellátásból?

Arra hivatkoznak, hogy demográfiai válság van, és a csok meg a kapcsolódó szociálpolitikai rendelkezések ennek enyhítését célozzák.

Azt célozzák, hogy a gazdag családokban szülessenek gyerekek, ez teljesen egyértelmű. Ott pedig ha megszületnek, nem a támogatások miatt fognak. Nyilvánvalóan van egy vékony réteg, ahol ösztönzően hatnak ezek az intézkedések, de olvasni kellene a szakirodalmat, meghallgatni igazi szakértőket, hogy lássák a döntéshozók: az életszínvonal és iskolázottsági szint emelkedésével csökken a gyerekszám általánosságban véve.

Ráadásul ez a szemlélet úgy tekint a születésre, mintha az volna a végcél, a kívánt eredmény, ami után hátra lehet dőlni. Pedig az egy élet kezdete, amivel súlyos felelőssége van nemcsak a szülőnek, de az államnak is. Lehet, hogy szépen hangzik ez a ‘pro-life’, de nekem az az igazi ‘pro-life’, ha nemcsak megszületik egy kisgyerek, hanem meg is kapja mindazt, ami a fejlődéséhez szükséges.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Mondjuk ötéves korban van egy teljes körű felmérés iskola előtt, hogy a gyerek egészséges, iskolaérett-e.

Nagyon helyesen, csakhogy a védőnő, aki a felmérést végzi, és talál valami problémát, gyakran abba ütközik, hogy nincs szakorvos, ahova elküldhetné a gerincferdüléses, lúdtalpas, hallás- vagy fejlődési problémákkal küzdő gyereket. Sok helyütt ötven vagy akár száz kilométeren belül nincs szakrendelés, de ha mégis van, a szülő nem tud elmenni oda, nem kap időpontot; vagy ha felírják a segédeszközt, nem képes kiváltani. Erre szülessenek meg a gyerekek? Megjegyzem, a gyermekotthon vagy a nevelőszülő sem kap külön pénzt arra, hogy hallókészüléket vagy szemüveget beszerezzen szükség esetén. Mégis kiveszik a gyereket szegénység miatt a családból, és szakellátásba adják. Megint emelkedik a családjukból kiemelt gyerekek száma, miközben az volna a tisztességes és észszerű cél, hogy csökkenjen, ahogy a bent töltött idő is.

De az intézményekre mégiscsak szükség van biztosítéknak, ha valami baj történik. Vegyük az imént említett példát, amikor a szülő nem ment haza napokig.

Az alapellátást kell megerősíteni, és megelőzni, hogy ilyen élethelyzetek előfordulhassanak. A kapuőri, úgynevezett gate-keeping funkciót a magyar rendszer nem ismeri, pedig a gyermekvédelmi törvény alapvető célkitűzése volt. Eszerint a védőnő, óvoda, bölcsőde, pedagógus, iskolai szociális munkás, gyerekorvos, kerületi pszichológus, tehát mindenki, aki gyerekekkel kapcsolatba kerülhet, olyan közös jelzőrendszert képezzen, ami figyel a családra, és szükség esetén segítséget nyújt.

Ha a szülő elhanyagolja vagy bántalmazza a gyerekét, az a helyzet nem a semmiből keletkezett, a család lépésről lépésre jut idáig, és már az első jeleknél  fel kellene figyelni erre.

A nyolcvanas évek végén voltam másfél évet Ausztráliában, ott olyan diszpécser rendszer működött már akkor, hogy a gyermekjóléti szolgálatnál lévő segélyvonalat hívhatta bárki, ha teszem azt egy-két gyerek kint ült rendszeresen a lépcsőn a ház bejárata előtt, amíg az anyjuk este haza nem jött, vagy pár napig ok nélkül nem mentek iskolába, esetleg gyanús kék foltokat talált az óvónő a karjukon. A magasan képzett szociális munkás a vonal túlsó végén részletesen felmérte a helyzetet, és elkezdte szervezni a megfelelő megoldást szükség esetén. Ezzel hatékonyabbá és eredményesebbé tették az ott is forráshiánnyal küzdő szolgálatokat. Az EU számtalan hasonló közösségi programot finanszírozna Magyarországon is, kérdés, hogy hová tűnnek a pénzek, mi valósul meg a tervekből, ki méri, értékeli az eredményüket, fenntarthatóságukat.

És ha minden prevenció ellenére baj történik, mondjuk az anyukát baleset érte, és azért nem ment haza?

Erre szolgálna a családba fogadás, amikor a rokonok, barátok, szomszédok között keresnek megfelelő befogadót. És szükség esetén itt jönne a képbe a krízis-nevelőszülői rendszer: ha egy gyerek hirtelen szülő nélkül marad, akkor kell, hogy legyenek családok, amelyek akár éjjel kettőkor is tudják fogadni a gyereket; náluk van akár harminc napig, amíg rendeződik a helyzet, és segítenek neki túljutni az első sokkon. Ezek a családok a nemzetközi gyakorlat szerint készenléti pénzt is kapnak.

És ha nem rendeződik?

Megvan a protokoll, szakmai módszertan minden lehetőségre, elvileg nálunk is, csak a gyakorlatban nem nagyon működik. Nemzetközileg sokat kutatott, kidolgozott, külföldön már bejáratott gyakorlatról beszélek, aminek az alkalmazása a gyerek legfőbb érdeke, de egyben a gyermekjóléti és gyermekvédelmi rendszer működését is segíti.

Egy csomó civil szervezet évekig próbálta a fóti gyermekotthont megmenteni, meg persze a fél parlamenti ellenzék.

A fóti intézményt nem megmenteni kéne, hanem egy olyan szakmai programot megvalósítani, ami a gyerekek javát szolgálja. És ne az legyen már a központi gondolat, hogy végül Mészáros Lőrincé lesz-e kastély, mert ebbe biztosan nincs beleszólásunk. A baj az, hogy az ott gondozott, sokszor súlyos állapotú gyerekek nem családokhoz kerülnek, vagy legalább nem maradhatnak együtt a megszokott gondozóikkal, nevelőikkel egy fóti települési lakásotthonban, hanem olyan intézményekbe helyezik őket, amikről súlyos szakmai és emberi problémákat leíró jelentések készültek.

Kalocsa, Zalaegerszeg

Például.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

De a „fóti gyermekváros” mégiscsak szimbólum.

Az. A közvélemény egy része valami édes nosztalgiával gondol rá, pedig fénykorában is súlyosan aggályos volt a működése gyermekvédelmi szempontból. Annak ellenére is az volt, hogy voltak törekvések a humánusabbá tételére, például sok gyereknek volt erős családi kapcsolata, a növendékek egy része hazament hétvégére, vakációra. Viszont odabent a korosztályi bontás miatt a testvéreket szétválasztották évtizedekig.

A gyerekek nem tudták, hogy a kenyeret nem szeletelve és vajazva árulják a boltban; csak az ebédlőben találkoztak ennivalóval, nem tudták, hogyan készül. Központi mosoda volt. A növendék 18 évesen kijött egy ilyen rendszerből, és öt perc alatt elveszett az életben, hiszen nem tanult meg önállóan gondolkozni, ügyeket intézni.

Ott voltam, amikor negyvenéves fennállását ünnepelte a gyermekváros ’97-ben, és meghívtak egykori, sikeres növendékeket: sok volt köztük a rendőr, a katona, és elmondták, azért mentek ilyen szervezetekhez, mert szükségük van a szigorú keretekre, ilyen rezsimben nőttek fel. Efféle pályákon néhány növendék tudott persze sikeres lenni, de ha kicsit individualizáltabb létezést szeretett volna, ahhoz nem volt kulcsa, és nem is nézték jó szemmel. Ez a rendszer sokat változott a nyolcvanas évektől, amikor a reformpedagógiai módszerek elkezdődtek – családi házas, csoportotthonos, sok tekintetben önellátó szisztéma alakult ki –, de az alapvető intézményi kultúra nem változhatott.

Végső soron nevelőszülői ellátással lehet megoldani a családon kívül került gyerekek helyzetét?

A családias elhelyezést kell előnyben részesíteni, és szükség esetén megfelelő lakásotthonokat kialakítani. Részt vettem az 1997-es gyermekvédelmi törvény szakmai előkészítésében, akkor azt mondtuk, hogy négy–hat főnél többet ne lehessen elhelyezni egy ilyen otthonban, mert az még áttekinthető és kezelhető; ez volt az Európa Tanács ajánlása és a jó nemzetközi gyakorlat is. De Magyarországon sajnos ez tizenkét fő lett, ma sem tudható okokból. Nem mindegy, ki kerül oda, milyen szempontok alapján, s hogy például miként rakom össze ezt a tizenkét gyereket. Életkor szerint? Nemek szerint? Probléma szerint? Sajnos nem sikerült jó gyakorlatot kialakítani, esetlegesen kerülnek be a gyerekek a lakásotthonokba, amiknek a családiassághoz semmi közük, hiszen öt ember foglalkozik a gyerekekkel három műszakban. Az EU reflektált is a helyzetre, ugyanis rengeteg pénzt hívtak le és költöttek el a tagállamok rossz és még rosszabb megoldásokra. Ez történt Romániában, Bulgáriában és nálunk is.

Csalásokról beszélünk?

Fogalmazzunk úgy, hogy meglehetősen innovatívnak bizonyultak egyes kelet-európai országok az erre biztosított források felhasználása terén.

Néhány éve a fogyatékos személyeket gondozó gödi topházban derültek ki súlyos visszaélések és hiányosságok; a nemzetközi szervezet szakembereit, amely a fogyatékkal élők jogérvényesüléséért dolgozott, nem engedték be egy kutatás során, és ez keltette fel  az érdeklődést. Akik mindenféle trükkökkel végül bejutottak, rettenetes dolgokat láttak.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Mármost ez az intézmény a szakmai és jogi szabályok kikerülésével jutott európai forrásokhoz. Egymillió eurót fordíthattak energiahatékonyság növelését szolgáló beruházásokra, noha az EU tiltja a bentlakásos intézmények bármilyen formában történő támogatását, hiszen az a célkitűzés, hogy ezeket kiváltsák, és az ott élőket közösségi, családi környezetben helyezzék el. A bicskei gyermekotthon súlyos szexuális visszaélésekről híresült el az utóbbi években, mégsem zavar senkit, hogy ott egy kastélyban a megengedettnél jóval nagyobb létszámban élnek gyerekek, miközben a fenntartó jelentős uniós forrásokból újíthatta fel a kastélyt és a kastélyparkot. Eközben nem volt pénz a gyerekek rehabilitációjára, a megfelelő szakemberek alkalmazására, továbbképzésére.

Aki a gyermekotthonok belső világába pillant, borzasztó dolgokat talál: drog, erőszak, káosz, kiégett nevelők, elgyötört és kiszolgáltatott növendékek. A kalocsai speciális gyermekotthon munkatársai és volt növendékei borzalmas alázásokról és kínzásokról szóló beszámolókkal kerestek fel minket idén.

Brutális erőszakról beszélnek a kalocsai gyermekotthon volt növendékei
Forrásaink beszámolói szerint a bot is szerepelt a fegyelmező eszközök között a speciális gyermekotthonban. Ugyanakkor a felügyelő szervek, a hatóságok állítják: nem tudnak bántalmazásokról. Az igazgató nem válaszolt kérdéseinkre.

Ezeket a dolgokat mindenki tudja a szakmában, nagyon régóta. Húsz évvel ezelőtt volt egy kutatásunk erről, minden következmény nélkül: a kalocsai, esztergomi, zalaegerszegi otthon ugyanilyen típusú bántalmazások helyszínének számított már akkor is. Többször egymás után tárt fel lélegzetelállító  ügyeket az ombudsman, de sajnos a megfogalmazott ajánlásoknak nem lett foganatja. A fenntartók, a kormányzat szeme előtt játszódnak a borzalmak, senki nem tesz érdemben semmit, bár néha lokálisan lekapcsolnak egy-egy elkövetőt többéves gyerekmolesztálás és kínzás után.

De miért lehetséges mindez?

Azért, ami az egészben a legszomorúbb: az érintett gyerekek a közvéleményt egyáltalán nem érdeklik. Jelentős arányban szegény, roma gyerekekről van szó, magatartási zavarokkal, mentális betegségekkel. Göd esetében sok szülő tiltakozott, nehogy bezárjon az intézmény, mert nem tudják a fogyatékos gyereküket hazavinni. Az volna a minimum, hogy ha fogyatékos vagy magatartás-zavaros gyerek van a családban, akkor a szülőt az intézményrendszer ne hagyja magára, hanem nyújtson neki támogatást. Ezt a mai magyar közvélemény és a kormányzat nem támogatja.

A legdurvább az, hogy a gyerekek is értéktelennek hiszik magukat, mert elhitték, hogy ha ütik-verik, bántják őket, az azért van, mert rosszak, és ezt érdemlik. És nem kell csodálkoznunk, miért lesz sokukból erőszakos bűnelkövető, ami persze csak növeli az előítéleteket és a kirekesztést. Ha engem bántottak, mert rossz voltam, akkor ha más rossz az én megítélésem szerint, miért ne bánthatnám?

Ha olyan körülmények közt tartjuk a gyereket, ahol az erőszak a norma, és senki nem mutatja meg, miként lehet másképpen kezelni az indulatokat meg a konfliktusokat, akkor mit várhatnánk el tőle?

Azt nyilván nem gondoljuk, hogy a gyermekotthonok dolgozói mind bántalmazó szörnyetegek.

Nem, hanem alapvetően az intézményi kultúra bántalmazó, a rendszer követi el az abúzust a diszfunkcionális működéssel. A jó érzésű és felkészült kollégák – van belőlük szerencsére sok –, ebbe mennek tönkre, vagy emiatt hagyják el a pályát. Munkaköri és lelkiismereti kötelességük, hogy a rájuk bízott gyerekeknek alapvető szolgáltatásokat intézzenek, és nem megy; a szemük láttára emészti föl a rendszer a gyerekeket. A nevelőszülők is ki vannak zsigerelve a végtelenségig. Pedig óriási dolog, amit csinálnak, pénzben nem is lehet kifejezni, hogy valaki egy nehéz helyzetből jövő vadidegen gyereket az életébe enged, sajátjaként gondozza, neveli, de közben kapcsolatot tart a vér szerinti szülővel, és ha a testvérek máshol élnek, akkor azokkal is, de nem raknak mögé sem megfelelő szolgáltatást, sem elegendő pénzt.

Azokban a megyékben vállalják nagy számban ezt a szerény kis gondozási díjért, ahol semmilyen más munkaalkalom nincs, és visszaérkeztünk a móriczi világba, az Árvácskákhoz; sok helyen megfelelő feltételek nélkül kihelyeznek gyerekeket, csak vigye már valaki. Olyan gyerekeket, akiket aztán vagy visszaadnak, vagy jobb, ha nem is  tudjuk, mi történik velük.

Ez persze elfogadhatatlan, tűrhetetlen, de az állam gondoskodásában élő gyerekek alig látszanak, és ők számíthatnak a legkevesebb szolidaritásra, támogatásra. Miközben persze sok tízezer otthon élő kiszolgáltatott gyerekről még ennyit sem tudunk, ők még kevésbé érzékelhetők, az ellátórendszer számára nem is igen léteznek.

Merre van a kiút?

Több mint három évtizede foglalkozom a gyermekvédelem megújításával, de semmi reménykeltő dolgot nem tudok mondani a hazai helyzetről. Az utóbbi évek a visszafordulásról, a gyermekjóléti és gyermekvédelmi rendszer, az egész szociális, egészségügyi és oktatási terület leépüléséről szóltak. Ráadásul olyan országban élünk, ahol az emberek jelentős része nem bír kellő önismerettel, nincs jóban önmagával és másokkal, szorong, gyűlölködik, mert a bizonytalanságát ezzel próbálja enyhíteni. És egyre többen szégyenlősen elzárkóznak lelkileg, hogy ki ne derüljön, mennyire tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érzik magukat.

Pedig ha nem engedhetjük magunknak, hogy a sérülékenységünk látszódjon, ha gyengeségeinkről nem beszélhetünk, akkor szeretni, másokat elfogadni, megérteni sem tudunk. Aki a szorongásait elnyomja, az egyéb érzéseit is elnyomja, és nem  invesztál a kapcsolataiba, mert fél, hogy azzal kiadja magát.

Ha ilyen a felnőttek társadalma, és benne a szülő, a pedagógus, az orvos, a szociális munkás, akkor milyen lesz a gyerek? Aki úgy érzi, hogy maga sem számíthat megértésre, elfogadásra, hogyan tudná kielégíteni megfelelően egy gyermek érzelmi szükségleteit?

Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.