Illúzió volt azt gondolni, hogy a magyar média valóban szabadon, politikai befolyástól mentesen működhet majd a rendszerváltás után – ez derül ki kutatókkal és a médiában dolgozókkal folytatott beszélgetésekből. Az egypártrendszer alatt tapasztalt politikai kontroll minőségében ugyan megváltozott, de nem szűnt meg teljesen. 1989-1990 optimizmusa után a média gyorsan kétpólusúvá vált, a kormány és az ellenzéki pártok egyaránt megpróbálták befolyásolni a különböző sajtótermékeket. A médiát, de különösen a közmédiát, a politikusok többsége egyszerűen politikai zsákmánynak tekintette, nem pedig a politikai-közéleti viták nyilvános terének. Már az 1990-es évek médiaháborújában sikerült megásni azokat az árkokat, amelyek eredményeképp kialakult a jobb és baloldali média. Köztük szigetszerűen, egyértelmű kisebbségben próbált túlélni egyfajta objektív eszközökkel dolgozó, pártsemleges oknyomozó újságírás is.
A 2010-es évek újabb, minőségi változást hoztak a média terén is. „2010-től már a médiahegemónia korszakáról beszélhetünk” – írja Polyák Gábor médiaszakértő, a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője Irányított nyilvánosság című tanulmányában. Így fogalmaz:
Több mint húsz évvel a rendszerváltás után a nyugati felzárkózás helyett utolértük a tőlünk keletre és délre fekvő országokat. Nálunk is létrejött az oligarcha-uralom, a politikai és a gazdasági érdekek legszorosabb összefonódásával irányított nyilvánosság.
Ki a hibás mindezért? A külföldi és a magyar befektetők, a politikusok, az olvasók, és részben maguk az újságírók is felelősek a kialakult helyzetért, a társadalmi polarizációért, és azért, hogy fontos kérdésekről ma már nem lehet kiegyensúlyozott szakmai vitákat folytatni Magyarországon. De ahhoz, hogy megértsük, hogy jutottunk idáig, érdemes visszamenni 1990-ig, a gyökerekig.
Így kezdődött a háború
A MDF vezette kormányt meglepetésként érte, később keservesen panaszkodtak is amiatt, hogy a média milyen kevéssé volt lojális hozzájuk, pedig mégiscsak demokratikus felhatalmazással kerültek az ország élére. Ahelyett, hogy a közmédia valóban szabadon kezdett volna dolgozni, és elláthatta volna információs és ellenőrzési feladatait, szinte azonnal kirobbant a médiaháború. Sok tényező játszott szerepet az árkok elmélyítésében, a rossz szakmai döntésektől a hozzá nem értésen át egészen a személyes sérelmekig. A jobboldal máig azt tartja az egyik „eredendő bűnnek”, hogy a televízió elnöke, Hankiss Elemér, röviddel az 1990-es önkormányzati választások előtt, nem engedte leadni az Antall József miniszterelnökkel készített interjút, mondván, ez pártpolitikai nyilatkozat a választások előtt. De nem segített az sem, amikor – a megfelelő egyensúly megteremtése érdekében – két tévéhíradó indult: az egyik a konzervatív-kormánypárti, a másik a kritikusabb, ellenzéki nézőknek. Ez nyilvánvalóan azt a benyomást erősítette, hogy a közszolgálati tévé nem képes magyar BBC-ként működni, mert egyszerűen nincs meg ehhez sem a szakmai, sem a politikai autonómiája. „Visszatekintve egyértelmű, hogy esélyünk sem volt egy szabad és kiegyensúlyozott média létrehozására. Persze akkor mindannyian azt hittük, hogy majd teljesen szabadon dolgozhatunk, de ez naivitás volt ”- mondja Betlen János, a tévéhíradó egykori munkatársa, rövid ideig főszerkesztője. „ Az árkok már a kezdet kezdetén kialakultak: a baloldali-liberálisok megpróbálták uralni a médiát, míg a konzervatívok kevesen voltak, kisebbrendűségi érzéssel küzdöttek és folyton elnyomottnak érezték magukat. Az első demokratikusan megválasztott miniszterelnök, Antall József, bár megnyerte az 1990-es választásokat, úgy érezte, hogy a média üldözi. Volt ebben némi igazság. Sok újságíró túlbecsülte a szerepét” – magyarázza a kezdeteket Betlen.
Az 1996-os médiatörvény célja sem a politikai befolyásolás minimalizálása, hanem a média „elosztása” volt a pártok között. A közszolgálati média helyzete 1997-től tovább gyengült, megjelentek a kereskedelmi televíziók, az állami kínálatnál jóval színesebb műsoraikkal, kihasítva maguknak egy jókora szeletet a reklámtortából. Mivel a közmédia finanszírozása egyre jobban függött az állami költségvetéstől, a politikával szembeni kitettség kódolva volt a rendszerben. A tévéelőfizetési díjakat, amelyek ugyan népszerűtlenek voltak, de mégis többé-kevésbé független finanszírozási formának tekinthetők, a szocialisták 2002-ben eltörölték, így a köztévé ettől kezdve valójában államilag finanszírozott intézmény lett. De megfigyelők azt is hozzáteszik: általában kevés szükség volt a „pénzes korbácsra”, mert a televízió élén a 1990-es évek közepétől mindig olyan vezetők álltak, akik pontosan tudták, mi a regnáló hatalom elvárása. Összességében elmondható, hogy a 2000-es évekre egyfajta konszolidáció jellemző: megszilárdult a kétosztatú média, de egyfajta „élj és hagyj élni” elv érvényesült. A köztelevízió és rádió enyhén kormányzati befolyás alatt állt, ám rendszeresen szerepeltek ellenzéki politikusok is a vitaműsorokban. Sőt, az évtized legnagyobb politikai botrányát, Gyurcsány Ferenc hírhedt őszödi beszédét is a közrádió hozta nyilvánosságra. Ilyesmi teljesen elképzelhetetlen lenne a mai médiakörnyezetben.
Fidesz-világ Magyarországon
2010-ben, a Fidesz nagyarányú választási győzelmével új korszak kezdődött a médiában is. Orbán Viktor miniszterelnök – amint arra gyakran emlékeztetnek a vele korábban együtt dolgozó újságírók – meg volt győződve arról, hogy első kormányát (1998-2002) a média támogatásának hiánya miatt nem választották újra, így nem akart még egyszer kockáztatni. Az ellenzékben eltöltött nyolc évet arra használta a Fidesz, hogy felépítsen egy, a párthoz lojális médiabirodalmat, lefedve a teljes spektrumot, a napilapoktól a hetilapokon át a rádió és a tévécsatornákig. „Ez egy nagyon tudatos stratégia volt, amelyet Simicska Lajos, a Fidesz korábbi pártpénztárosa irányított. A közbeszerzéseken elnyert pénzek egy részét a médiába fektették be. Ez egész másképp működött, mint a baloldalon, ahol az üzletemberek többsége a saját zsebébe tette a pénzt. De Simicska célja sem az objektív tájékoztatási fórumok létrehozása volt, hanem egy hűséges pártmédia megalapozása”– mondja Polyák Gábor, Mérték Médiaelemző Műhely vezetője a 2000-es évekről.
A kétharmados többség birtokában a kormány elfogadtatta az új médiatörvényt, amely eddig példátlan centralizációt hozott a médiában. Kulcsfontosságú lépés volt a korábban független MTI beépítése a közmédiába. Ezzel a Fidesz több legyet is ütött egycsapásra: egyrészt még a nyilvánosságra kerülés előtt, rögtön a „forrásnál” ellenőrizhette a híreket. Majd a szolgáltatást ingyenessé téve, egycsapással megszüntette a versenyt a hírügynökségi piacon. Ez az intézkedés ugyan csökkentette az írott és elektronikus sajtó költségeit, ám a valódi ára jóval nagyobb voltak: a független és pártatlan hírszolgáltatás beáldozása. Források arról számolnak be, hogy az érzékeny témákkal foglalkozó anyagoknál előfordul, hogy órákig várnak. A cenzúra jól működik, a hírügynökség mára a kormányzati propaganda egyik hatékony eszközévé vált. Ezzel párhuzamosan, a kormány maga alá gyűrte és kormányszócsővé degradálta a közszolgálati médiát. A kiegyensúlyozottság nyomokban sem érhető tetten: a kormány felé semmilyen kritikai megközelítés nem érezhető, miközben kormánypárti újságírók nem riadnak vissza a kemény és olykor személyeskedő kampánytól ellenzéki politikusok, kritikus újságírók és az európai politikusok ellen.
Ráadásul 2010 után a Fidesz váratlanul kedvező helyzetben találta magát a médiapiacon is: a pénzügyi válság következtében drámaian csökkenő reklámbevételek miatt a legtöbb külföldi médiabefektető gondolkodni kezdett azon, hogy elhagyja a magyar piacot. Csak egy jó ajánlatra vártak.
„A külföldi befektetők nagy hibákat követtek el és a felelősségük sajnos megkerülhetetlen – magyarázza Polyák Gábor. – A médiát pusztán gazdasági befektetésnek tekintették, és figyelmen kívül hagyták annak alapvető szerepét egy demokratikus társadalom fenntartásában. A német médiapiacon ezt biztosan nem engedték volna meg maguknak, hiszen tisztában vannak vele: a média mint üzlet is csak addig fontos, amíg egy országban valódi politikai vita zajlik. A média nélkül viszont már nincs valódi politikai vita”. Polyák többek között a Deutsche Telekomra utal, amely eladta az Origo hírportált Matolcsy György MNB-elnökhöz kapcsolható üzleti körnek vagy a szintén német ProSiebenSat1-ra, amely a TV2 -t játszotta át egy átláthatatlan konstrukcióval először a vezetőségnek, hogy aztán Fidesz-közeli üzletemberek kezébe kerüljön.
A médiatörvény létrehozta a Médiatanácsot, amelynek – papíron – a demokratikus nyilvánosságot illetve a médiapiac sokszínűségét kellett volna biztosítania. Valójában egyiket sem tette. 2011-ben a Médiatanács úgy döntött, hogy az Axel Springer és a Ringier „egyértelműen és jelentősen veszélyeztetné a sokszínű tájékozódás jogának érvényesülését”, és arra kötelezte a két, külföldi tulajdonban lévő társaságot, hogy adja el befektetései egy részét. Így került Heinrich Pecina osztrák üzletember kezébe a Népszabadság, amit 2016-ban – több, a kormány számára kínos botrány kirobbantása után – gazdasági nehézségekre hivatkozva az egyik napról a másikra megszüntetett. Pecinát egy évvel később hűtlen kezelés és sikkasztás miatt 22 hónap, felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte egy osztrák bíróság, mert fiktív számlákat állított ki a Hypo-Alpe Adria Bank vezetőjének. Ma már tudni, hogy Pecina később milliárdokat kapott az addigra Népszabadság nélküli médiacégért Mészáros Lőrinctől, a Fidesz-világ első számú oligarchájától, de sokatmondó volt az is, hogy az osztrák szélsőjobboldali párt vezetője, Heinz-Christian Strache (FPÖ) tavalyi botrányos Ibiza-videójában kijelentette: ő is szeretné felvásárolni a médiát, épp úgy mint „ahogyan azt Orbán Viktor tette Magyarországon”. Ezzel sikerült kínos perceket szereznie a magyar kormánynak, amely igyekezett minden ilyen vádat tagadni – arra végképp nem számítottak, hogy a leplet épp egy szövetséges rántja le, az a Strache, akit csupán két héttel a bukása előtt Orbán Viktor miniszterelnököknek kijáró módon fogadott Budapesten.
A kormány és a konzervatív tábor többször is azzal érvel, hogy vissza kell állítani az egyensúlyt a médiában, ahol baloldali-liberális túlsúly van. Ezt a „kiegyensúlyozást” célozta a kormányzati hirdetések elosztása is: ebből pedig rengeteg volt, hiszen a kormány folyamatosan kampányüzemmódban van. A kormányközeli kiadványok – függetlenül az olvasottságuktól – kényelmesen ki vannak párnázva kormányzati (adófizetők által finanszírozott) hirdetésekkel, míg a kormánykritikus médiumok jellemzően nem kapnak ilyen ilyen hirdetéseket. Vagy ha esetleg igen, könnyen kínos helyzetbe kerülhetnek: kétszer is meggondolják, hogy közzétesznek -e egy durván EU- vagy migrációellenes hirdetést, amivel olvasótáboruk haragját vívnák ki.
A pártos újságírás uralma
Az elektronikus és az írott sajtótermékeket ma már világosan két kategóriába sorolhatjuk: kormány által irányított és az e hálózattól független. A tárgyilagos, pártpolitika nélküli újságírás legfeljebb kisebb szigetekben létezik, mivel az újságírók többsége kénytelen valamelyik táborhoz csatlakozni. A helyzetet legjobban a régi mondás jellemzi: „aki nincs velünk, az ellenünk van”. A Közép-Európai Sajtó- és Média Alapítvány (KESMA) 2018-as létrehozása csupán hab a tortán. Papíron is bebizonyította, hogy „összenő, ami összetartozik”. A KESMA célja elvileg a hagyományos nyomtatott sajtó támogatása és a magyar nemzeti identitás erősítése, de úgy tűnik, inkább a kormánysajtó egyben tartása lebegett az alapítók szeme előtt. A G-nap és Simicska pálfordulása után egy ideig úgy tűnt, Orbán igyekszik elkerülni, hogy a jövőben túl erős médiabirodalmak jöjjenek létre a táboron belül, egy-egy tulajdonos-kiskirály kezében. De 2018-ra már nem tűnt reális veszélynek, hogy felnőjjön egy Simicskához hasonló kaliberű üzletember, aki esetleg egy üzleti vagy politikai vita hevében a miniszterelnök ellen fordul. Mivel a KESMA-nak a kormánybarát üzletemberek demonstratívan ingyen adományozták oda sajtó- és médiatermékeiket, mindenki értette, hogy miről van szó: az üzenet körülbelül ez volt, „bármikor elvehetem a vagyonodat”.
A 476 termékből álló portfólió tartalmazza az összes regionális újságot, az egyik legnagyobb hírportált (Origo), tévécsatornákat, a vezető konzervatív napilapot, hetilapot és még rengeteg mindent. A Mérték Médiaelemző Műhely és a Kantar 2018-as adatai szerint a KESMA-hoz tartozó termékek kapták a magyar sajtópiacra irányuló összes kormányzati reklámköltésének a 87% -át. Van olyan lap, amely bevételeinek több mint 70%-a az államtól jön. A televíziók közül a TV2-nél költi el a kormány a források 67 %-át, további 22%-át pedig a közmédiában. A piacvezető RTL csatornák mindössze 1 százalékot kapnak az állami reklámtortából. Mindez az állami támogatásokra vonatkozó szabályok egyértelmű megsértése. Ennek ellenére a Médiatanács áldását adta a KESMA-ra, a versenyhivatal pedig széttárta a kezét, és nem indított vizsgálatot, miután a kormány „nemzetstratégiai fontosságúnak” nevezte az ügyletet. Alig egy évvel ezelőtt, ugyanez a Médiatanács akadályozta meg, hogy az RTL 30% -os részesedést szerezzen a Central Digitális Médiában. A Médiatanács akkor azzal érvelt, hogy „a tervezett összefonódás a televíziós és digitális területen együttesen a tulajdonosi koncentráció jelentős erősödésével járna, az összefonódás eredményeként a véleménybefolyásolási képesség a releváns piacon olyan mértékben változna, amely veszélyeztetné a sokszínű tájékozódás jogának érvényesülését”. A KESMÁ-val kapcsolatban nem fogalmaztak meg ilyen aggodalmakat.
A nemzetközi helyzet fokozódik
Időközben a nemzetközi intézményekben is téma lett a magyar médiahelyzet. A 2018-es parlamenti választások után közzétett EBESZ-jelentés például a választásokat „szabadnak, de nem tisztességesnek” minősítette. Elsősorban a közmédiát bírálták, amely a kampány során egyértelműen részrehajló volt a kormány felé. „A kampányról szóló médiatájékoztatás széles körű, ám rendkívül polarizált volt, és nélkülözte a kritikai elemzést. A közszolgálati műsorszolgáltató feladatának eleget téve ingyenes adásidőt biztosított a jelölteknek, ám hír- és véleményműsorai egyértelműen a kormánykoalíciónak kedveztek, amely ellentétben áll a nemzetközi sztenderdekkel. A kereskedelmi műsorszolgáltatók többségének tájékoztatása pártpolitikai alapú volt, vagy a kormány-, vagy az ellenzéki pártok vonatkozásában. Az online média teret biztosított a sokoldalú, ügyek mentén folyó politikai vitáknak”– olvasható a nyilatkozatban.
A kormányzati politikusok továbbra is azt állítják, hogy a médiában baloldali-liberális túlsúly érezhető, hiszen a legnézettebb tévécsatorna az RTL, amelynek hírműsorai kritikusak a kormány felé, de kritikus a legnagyobb online portál és a legolvasottabb hetilap is. „Globális jelenség, hogy a legtöbb újságíró liberális, szabadságpárti. Ez egy normális újságírói attitűd. De ez nem azt jelenti, hogy azonosul valamelyik párttal. Egy párthoz vagy a kormányhoz fűződő lojalitás egyszerűen nem fér össze az újságírói szakma alapjaival. Amikor baloldali kormány volt hatalmon, a baloldali médiumoknál dolgozó újságírók közül sokan heves kritikát fogalmaztak a kormány felé. Ha a KESMA valódi konzervatív média lenne, akkor ők is ugyanezt tennék”- fogalmaz Polyák Gábor.
A magyarok médiafogyasztási szokásait figyelve, megéri a kormánynak ebbe a szektorba invesztálni. A Mérték Médiaelemző Műhely és a Medián 2018. évi felmérése szerint a magyarok 12% -a kizárólag, további 43%-a pedig elsősorban a kormányhoz lojális médiából tájékozódik. A lakosság 4% -a használ kizárólag, további 9% inkább kormánykritikus forrásokat. A népesség egyharmada tájékozódik több-kevésbé kiegyensúlyozottan, 33% olvas mind kritikus, mind a kormánybarát médiát. A kutatás egyértelműen alátámasztja a tévé jelentőségét az információk terjesztésében. Az online média lassan növekszik, a nyomtatott sajtó népszerűsége viszont folyamatosan csökken. A legtöbb magyar számára továbbra is a televízió a legfontosabb információforrás. „A budapestiek és a vidékiek ugyanazokkal a médiafogyasztási szokásokkal rendelkeznek, ugyanazokat a csatornák nézhetik vagy online portálokat olvashatják, a kormányzati propaganda mégis jobban működik a fővároson kívül. De ennek oka nem a médiafogyasztásban, hanem a helyi függőségekben keresendő”– fogalmaz Polyák Gábor.
Kiemelt kép: Bielik István /24.hu
