Belföld

Vért köhögtem, a Szent Imre kórház fertőzőosztályán koronára teszteltek

Munkatársunk koronavírus-gyanúval érkezett a Szent Imre kórházba, ahol egy estét töltött a fertőzőosztályon. Személyes beszámoló.

Gyakorló hipochonder vagyok, aminek természetes velejárója, hogy a koronavírus-járvány kitörése óta minden kósza köhögést a COVID-19 fertőzés jeleként értékelek. De ami szerdán történt, több volt a soknál. Elmesélem ezt a napomat, mert biztos vagyok benne, hogy másnak is tanulságos.

9.00

Zúgó fejjel ébredek, és megállapítom, hogy a takarómat valaki ólommá változtatta és lehűtötte. Belül, a mellkasomban viszont forróság tombol. Kínok árán tudok levegőt venni és megmozdulni. A lázmérőhöz fordulok információért. 38, 2, közli az eszköz néhány perc múlva. Szólok a feleségemnek, Editnek, hogy van egy kis gond. Vizet hoz, és miközben megközelít, fölvesz egy maszkot.

Mindkettőt helyeslem, majd visszazuhanok az alvásba.

9.50

Arra ébredek, hogy Edit megkérdezi, hogy vagyok. Szarul, mondom. Nyögve felülök, és a zsebkendőmbe köhögök, annak rendje-módja szerint.

A zsebkendőmben friss, piros vér látható.

És itt ugorjunk fel az időgépre: ez valóban riasztó jelenség, hemoptízis a neve, de sajnos pár hónapja megesik velem néha, és mindig túlélem. A háttér felderítésére – vagyis egy alapos kivizsgálásra – márciusban lett volna időpontom. A klinika lefújta a vizsgálatot a járvány miatt.

Most azonban más betegségre gyanakszom, a telefonomat pötyögtetve böngészem a Google-szakirodalmat, míg Edit visszanyomja a lázmérőt a hónom alá. Azt mondja az egyik cikk, a hemoptízis heveny tüdőgyulladás tünete is lehet,

  • főleg ha lázzal,
  • mellkasi fájdalommal,
  • izomgörcsökkel társul.

Ez mind pipa, ráadásul a fejem is szaggat. Mindez simán belefér a koronavírus-tünetegyüttesbe is.

Kérek még vizet, és megkérem Editet, egyelőre ne szóljon a mamának, mert ő ilyenkor szétizgulja magát; hátha csak úgy spontán jobban leszek.

10.00

Bevillan, hogy szerda van, ma lenne a napja, hogy a törökbálinti tüdőszanatóriumból elhozzam a mama havonta esedékes gyógyszerét. Edit felhívja a mama kezelőorvosát. A tüdőgyógyász főorvos kérdezi a tüneteket. Aztán azt mondja, menjen helyettem Edit,

György pedig sürgősen jelentkezzen egy COVID-19 tesztért, vagy a háziorvosnál, vagy a Szent Imre sürgősségijén.

Nemcsak magad meg a gyerekek miatt, mondja Edit,  hanem – főként – a mama miatt is. Idős, számos krónikus betegséggel küzdő édesanyámmal egy házban, bár külön lakásban élünk. A fertőzés rá nézve nagy valószínűséggel végzetes volna.

A háziorvos viszont csak délután rendel, háromtól. Tanakodunk.

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

10.20

Köhögésroham, hogy a fene enné meg. Edit felhívja Szent Imrét, sorolja a tüneteket. Száraz-e a köhögés, kérdezi Szent Imre.

Nem, feleli Edit, véres.

Hozzák be, mondják, vagy hívjanak mentőt, de akkor három napra itt kell hagyni, míg nincs meg az eredmény.

Integetek, hogy köszönjön el gyorsan. Nem fogok ott rohadni három napot, mondom, inkább megvárom a rendelést, kiküldik szépen házhoz a tesztet, mindenhol ezt olvasni.

Kijön egy fickó méhésznek öltözve, kivesz egy darabot a mittudomén-honnan, és kész.

Oké, nagyokos, mondja Edit, és elmegy a mama gyógyszeréért.

12.00

A fejfájásom erősödik, nem kérek algopyrint, köhögök, de a lázam csillapodik. Visszaalszom. Tágas mezőkön sétálok Edittel, van valami kutyánk is, Bolha a neve. Bolha leguggol, fehéret kakál. De sokat, ajjaj, nagyon sokat. Nyugi, mondja Edit, szoktak ilyet a kutyák. Ezt a Bolha kutyát szerintem olvastam valahol.  Percekre riadok csak fel, levegőért kapkodva. Döglött bébielefánt fekszik keresztben a mellkasomon.

15.00

Hívom a körzetit, aki nagyon okos meg jólelkű meg minden, ellenben nem veszi fel. Aztán foglalt. Aztán nem veszi fel. Írok e-mailt.

Na jó, mondja Edit, elmegyek hozzá, és szólok, hogy kell egy teszt.

16.00

Edit megjön, hogy az asszisztenssel sikerült beszélnie, aki azt mondta, félreértés, hogy a háziorvos kell ilyenkor. Megrendelheti, persze, de napokba telhet, mire kijön a méhész. Oké, akkor mentő?

Nem, mondja Edit, arra megint órákat kéne várni.

17.00

Úton a kórházba, Edit hajt, mint a meszes. Közben felhívom a mamát, bevallom neki, hogy ez a helyzet, de nem lesz semmi baj, nyugi.

Előtte Edit a cuccomat pakolta össze, míg én csöndben haldokoltam a sarokban; fogkefe, mindenféle gatyák és vackok, ami kell ilyenkor, három napra. Ha behunytam a szemem, láttam magamat  lélegeztetőgépre kötve. Szóltam tehát Editnek, a lehető legbársonyosabb hangomon, hogy

figyu, meggondoltam magam, inkább jól vagyok.

Döfésre kész vasvillák meredtek rám a tekintetéből. Oké, mondtam. Aztán megbeszéljük, hogy van ennek a kórház-dolognak jó oldala is.

Legalább alaposan kivizsgálnak, meg amíg nincs meg az eredmény, az a minimum, hogy bent tartanak, csak nem küldenek vissza itt végigfertőzni mindenkit, hát nem, kérdezte Edit.

A szerző felvétele

17.20

A főbejárattól a Bártfai utcai portára küldenek. A kapuban biztonsági őr fogad, közli, hogy Editnek kint kell maradni. Hozzátartozó, mondom. Nincs hozzátartozó, feleli az őr, ez most járványkórház. Rohamokban tör fel belőlem a köhögés.

Beljebb cígölködöm egy konténerig, ahol fehér, szkafanderszerű öltözékben ápolók (vagy orvosok?) állnak. Rövidnadrágos fiú kiabál velük, hogy ő inkább hazamegy, de nem fogják bedugni a fertőzőre. Biztonsági őr jön csitítani.

De hát rendesen szúr az oldalam, ember, hát konkrétan nem tudok levegőt venni, erre most még fertőzőre is menjek? Dehogynem tud maga levegőt venni, mondja szigorúan a biztonsági őr.

Felveszik az adataimat, homlokon lőnek a lézeres lázmérővel, hümmögnek. Oda menjek, át az udvaron, ahol a mentő áll, a fertőzőre.

No de, mondom, ott nem kapom el, ha esetleg még nem vagyok koronás? A szkafanderes nő fáradtan von vállat. Ne vegye le a maszkját, tanácsolja. Miért, ez megvéd? Nem feltétlenül, mondja. Hát én is úgy tudom, felelem. És az osztályon adnak valami hatékonyabb maszkot? Rendszeres a fertőtlenítős takarítás, kerüli ki a választ. Átbattyogok az udvaron, szédülök, fáj a mellkasom.

Érzek ízeket, érzem a vér ízét a számban.

A bejáratnál süket csönd, és rajtam kívül senki, csak a feliratok, miszerint bemenni nem szabad, vírusfertőzés veszélye miatt. Elbizonytalanodom, de aztán összeszedem magam, és bemegyek. A liftben találomra nyomom meg a földszint gombot.

17.40

Odafent nagyon sci-fi a környezet, fehér szkafanderben totyog a személyzet. A belépést tiltó feliratok közt merészkedem át megint. „Csak védőfelszerelésben.” Hát védőfelszerelésem, az nincs, csak a maszk, ami nem sokat ér.

A fertőző részleget nyilvánvalóan Stanley Kubrick tervezte; később Adrian Lyne úgy döntött, elkészíti a Jákob lajtorjája remake-et a 2020-as Budapesten, ez itt egy jelenet onnan. Megállok a cuccommal egy nyitott ajtónál, ahol két szkafanderes alak egy sebes arcú, szép, fiatal nővel csinál valamit. A nő sírós hangon nyüszög.

Jó helyen járok? – kérdezem. Azt nem mondhatnám, felel a nagyobbik szkafanderes, hangjából ítélve férfi. Kérdi, mi a bajom; mondom, hogy száraz köhögés vérrel, láz, izomfájdalom, mellkasi fájdalom, fejfájás, de szerintem elmúlik holnapra, úgyhogy csak mutassák meg a kijáratot, és itt sem voltam. Ehelyett a várót mutatják, ahol üldögél néhány beteg.

A szerző felvétele

18.00

A váróban van egy férfi és egy női vécé, néhány fémpad, egy oxigénpalack és egy ágy. A bűvös másfél métert nem tartja senki, az emberek krehácsolnak, szipognak. A mellettem ülő férfi le is veszi a maszkját.

Nem kapok levegőt ebben a szarban, mondja. Amúgy is csak megfáztam,  nem is tudom, mit keresek itt, megyek is a faszba mindjárt.

Egy nyolcvan körüli bácsi feltűnően ideges. Délelőtt tíz óta vagyok itt, feleli a kérdésemre, azóta nem ettem, nem ittam. Nem adnak kaját, büfé nincs, kimenni nem lehet.

Egy fiatal nőt hazaküldenek, csakhogy újra kell majd tesztelni, és addig karantén, nem érintkezhet senkivel. Hol lakik? Munkásszállón, feleli a nő. Négyen egy szobában. Ezt hogy oldom meg, néz körbe, mintha a többiektől várná a választ.

Közben a sebes arcú nőt kivezetik, a folyosói ágyra lefektetik. Szeretnék egy cigit, mondja. Azt most ne szeressen, feleli az egyik szkafenderes.

19.30

Az egyik fehér behív. Vérgáz, mondja a nagyobbik űrhajós. Kérem? Megszúrom a csuklót, megnézzük a vérgázt, feleli, és már csinálja is. Utána egy könyökhajlati vérvétel következik. Aztán műanyag csipeszt helyeznek az ujjamra, ez a szaturációt, vagyis a vér oxigénszintjét hivatott jelezni.

Tök jó, kilencvenkilenc százalékos, mondja a maszk mögötti száj.

Lázmérés jön, valamit nyomkodnak a vállamhoz, karomhoz, mellkasomhoz. Ilyet még nem láttam, mondom.

Ez matekos lázmérő. A test különböző részein mást és mást mutat, abból átlagolunk.

És az jó? Jó szar, feleli.

Mikor megyünk a röntgenbe? – kérdem. Semmikor, mert a röntgen jön ide. Fémlap a hátam mögé, karos állvány lendül fölém. Nagy levegő, mondja a férfi űrhajós; benntart, kész vagyunk. Aztán egy képernyő előtt hümmögnek, kérdem, mit néznek. Engem, belülről.

Most jön a teszt. Előre kell hajolni, de emelt arccal; szájat nagyra nyit, pálcikával nyúlnak a torkom mélyére, enyhén öklendezem. Nem is olyan szar, ugye? – kérdi a férfi. Nem, mondom. Na, akkor ez most szar lesz. És az orromba tol egy pálcikát, jó mélyen. Aztán a másikba.

Ez a része a vizsgálatnak csak azért nem kibírhatatlan, mert nem tart egy percnél tovább. Folyik a könnyem. Ennél a résznél mindenki meghatódik, mondja a szkafanderes.

A szerző felvétele

21.00

A sebes arcú fiatal hölgy cigire próbál körbelejmolni mindenkit. Este kilenc múlt, és a bácsi, aki reggel tíz óta étlen-szomjan vár, elküldi a francba. Jön egy szkafanderes, lefektetik a nőt a folyosón levő ágyra, infúziót adnak neki. A szkafanderesek egyre fáradtabban mozognak, néha a hangjuk is ingerültre vált. A fiatal nő kezdi kiszedni magából az infúziót, hogy ő megy pisilni. Segítenek neki, nagyon kelletlenül.

Fulladok, mint a nyavalya, mondja a tíz óta itt ülő bácsi. A dialízisosztályról küldtek ide.

Elnézést, hajol az arcomba a sebes arcú nő, használhatom a telefonját? A páromat szeretném hívni. Sajnálom, nem, mondom. Legyen kedves arrébb menni, ez egy fertőzőosztály, járvány van. Arrébb támolyog.

Hogyhogy fertőző?

– kérdi egy nagykamasz korú lány.

Ott terem egy szkafanderes: mi a neve? Miért van itt? Hasfájással jött be. Ide? Úgy látszik, eltévedtem, mondja riadtan. Felfáztam, mondja, majdnem sír. Volt itt vécén?  Voltam, vallja be. Fenébe, mondja a szkafanderes, a hangjából ítélve nő. Menjen innen gyorsan. Hogy nem lehet ezt a hülye részleget lezárni normálisan?

Úgy nézem, az udvarra nyíló szemközti lengőajtón egy elszakadt, a szélben olykor meglebbenő, „Tilos az átjárás” feliratú A4-es papíron kívül semmi nem utal rá, hogy ezen a pár négyzetméteren tombolhat a koronajárvány. Mint az egyik szkafanderestől megtudom, a tesztek bő tíz százaléka pozitív.

21.30

A fertőző részleget a sürgősségi osztályról választották le, a váró három folyosó metszéspontjában helyezkedik el. Az egyik folyosó végén a vészjelző táblákkal igen, de őrzéssel vagy útbaigazítással el nem látott bejárat, ahonnan érkeztem. Azon a folyosón vannak a vizsgálók, és, felteszem, a szociális helyiségek.

A szerző felvétele

A velem szemközti folyosó az udvarra nyílik, ez az, ahol simán ki és be lehet sétálni. Ki is próbáltam. Balra viszont a folyosó csak néhány méter, amit körbe-ragszalagozott nájlonfóliával választottak le.

Van egy deliráló alkoholbetegünk a fólián túl. Negyvenes férfi. Hozzá képest a sebes arcú nő decens zsúrkisasszonyként viselkedik..

Már tudjuk róla, hogy nagyon haza szeretne menni. Azt is, hogy még sem sikerült megfejtenie, hol van és miért. Négykézláb szokott előmászni egy ajtó mögül, olyankor ordít, vagy csak liheg. De néha – valami megfejthetetlen okból – át akar jutni közénk. Ezért egy-egy darabot kiszaggat az amúgy sem meggyőzően rögzített fóliából. Mikor a szkafanderesek odarohannak és leordítják, leveri magát a padlóra, és hörögve fetreng.

A csapatunk két részre szakad, a nyolcvanas bácsi és én sajnáljuk a delíriumost, a többiek utálkozó arcot vágnak.

22.00

Kezdünk közösséggé kovácsolódni itt féltucatnyian. Mindenki éhes, fáradt, szomjas, mindenki fél. És mindenki köhög, ki kaparósan, ki nyújtottan és görcsösen, ki csak olykor-olykor felugat önkéntelenül, mint én.

Bakonyi úr (nevezzük így), hatvan körüli mezőgazdasági munkás azt bizonygatja, nem kéne itt lennie. Ő nem is igazán köhög, csak néha úgy buruhhol egyet, mint aki hányni akar.

Szó nem volt erről a kurva koronáról, bizonygatja, vidékről küldte a háziorvosa hasi ultrahangra, ennyi. A bejáratnál a biztonságiak ideterelték, azóta ül a fertőző részlegen, viszont egyre jobban szenved. Mikor már nagyon nyög és vonaglik, szólok egy ápolónak, hogy csináljanak vele valamit. Az ápolón nincs szkafander, csak maszk és kesztyű.

Mi baja, kérdi az ápoló. Nagyon fáj, mondja Bakonyi úr, és előregörnyed. Ne lépjen közelebb, szól rá jó két méterről az ápoló. Aztán eljön két szkafanderes Bakonyi úrért, elviszik.

22.45

Szólítanak. Az összes egyéb leletem jó, mondja a kezelőorvos, a gyulladást leszámítva. Szuper, mondom, és a vírusteszt eredménye? Azt két-három nap múlva tudom meg, addig szigorú karantén, a szabályokat megkapom papíron. De, mondja a doki kissé feddőleg, ha tünetek jelentkeznek, haladéktalanul forduljak orvoshoz. Jelentkeztek, fordultam, azért vagyok itt, mondom.

Helyes, mondja, akkor jobbulást, viszlát.

23.00

Edit visz haza, ráz az út, alig bírok pötyögni a mobilomon. Hogy vagy, kérdi. Szarul, mondom, fáradtan. Látom, hogy ő is.

Otthon átnézem a leleteket. Gyulladásos tünetek, de hospitalizáció (kórházi elhelyezés) nem indokolt. A karantén szabályai: senkivel ne érintkezzek, használjak külön ágyat, fürdőszobát, tányért, evőeszközt, külön mindent. Ha kollégiumban vagy szállón lakom, akkor is igyekezzek távolságot tartani.

A zárójelentésben az áll, hogy maszkkal elláttak. Ez hazugság. Akkor nem olvastam át a papírt, csak átvettem. De amúgy sem álltam volna le emberkedni.

Különben a személyzet nagyon rendesen állt mindenhez, nyilván nem ők fogalmazták a papírt, csak oda kell adniuk.

Edit éjjel a műhelyében alszik, másnap a fiúknak csak integetek. Megnézem az üzeneteimet, a háziorvosom még tegnap írt, hogy elindította a teszt iránti igénylést, de nem tudja szavatolni, hogy gyorsan fog menni, hiszen nem rajta múlik. Visszaírok, hogy köszönöm, már nem kell.

Ráadás: csütörtök

A következő napot a szobámban töltöm, a családom börtönőrbrigáddá képezte át magát. Egy kedves kis smasszer túrós csuszát ad be délben, este a Zsiga fiam által készített melegszendvics a vacsorám. Sokkal jobban vagyok, mint sokan mások karantén idején, kicsit szégyellem is magam. Lázam nincs, de köhögök, és a vérzés újra-újra előjön. A nyelés fáj, kába vagyok.

Nem nagyon bírok dolgozni, maszatolok ezzel a szöveggel, meg piszkálom a gitáromat, és elkészítem a Nothing Else Matters reggae-változatát.

Még egy ráadás: péntek 

Dél körül már nem bírom a várakozást, felhívom a kórházat. Ön egy 51 éves úr, ugye, kérdezi Szent Imre.

Igen.

– Akkor pillanat….

(Jézussal gyorsan megbeszélem, hogy ha negatív, akkor mától lemondok a… lemondok a… )

– Negatív. Jó egészséget kívánok.

(Endorfináradás.)

Elnézést, mikor értesítettek volna? 

– Pár napon belül.

És mondja, nem lehet, hogy önöknél kaptam el a vírust? 

– Kizárt – szögezi le a Szent Imre.

A fertőzőosztály le van zárva, óránként, kétóránként ózonnal tökéletesen kifertőtlenítjük. Emiatt nem kell aggódnia. Le kell tennem, viszhall.

Nem tudom, más osztályokon mi a helyzet, nyilván azt sem igazán, hogy mi történik a Szent Imre kórház fertőzőrészlegén, amikor nem vagyok ott. Nem volt módom utána járni a betegtársaim állításainak. Csak azt írtam le, amit láttam, hallottam, tapasztaltam. Mégis van néhány tanulság, ami ezek alapján szerintem levonható. Kezdjük a rossz hírekkel:

  • Ha háziorvosom küld koronavírustesztre, a procedúra sokkal tovább tartott volna. Ez azért baj, mert ha közben csakugyan fertőzött lettem volna, veszélyt jelentettem volna a környezetemre.
  • Az esetem azt mutatja, ha COVID-19-re utaló tünetek jelentkeznek – és nincs pénzünk magánklinikára –, a leggyorsabban úgy juthattam teszteredményhez, hogy bementem egy fertőzőosztályra. Ám a fertőzést ott könnyen el lehet kapni, ha senki nem ügyel arra, hogy ki megy be, és milyen védőfelszereléssel. Szóval ez komoly dilemma.
  • Paradox az a tájékoztatás, hogy a fertőzőosztály „biztonságos”, tekintve, hogy a bejáratnál pont a fertőzésveszélyre hívják fel a figyelmet.
  • A kétóránkénti ózonos fertőtlenítésről csak azt tudom mondani: az ott töltött négy óra alatt nem láttam ilyesmit.
  • A teszt eredményére napokat kell várni, és ha közben hazaküldenek, az azért problémás, mert az önkéntes karantén ellenére is megfertőzhetsz másokat. Az emberek nagy részének ugyanis nemhogy külön fürdőszobája meg konyhája, de külön szobája sincs.
  • Bár a zárójelentésen szerepel, nekem nem adtak semmiféle maszkot.
  • A fertőző részleg a Szent Imre kórházban ottlétemkor nem volt biztonságosan elzárva.

És a pozitív benyomások:

  • Az egészségügyi rendszer minden szereplője (kezelőorvos, háziorvos, kórházi személyzet) lelkiismeretesen, a legjobb tudása szerint végzi a munkáját.
  • A kórházi dolgozók védőfelszerelése profinak és biztonságosnak tűnik.

Mikor felhívom a mamát az eredménnyel, sír örömében. Kimegyek a kertbe. Gyömbérteát iszom, fokhagymát eszem. Jé, az alma virágja mégsem fagyott el! Most minden jó, szerintem legyen mindig így.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.