Sőt, a következményei miatt az életünk évekig, évtizedekig nem lesz olyan, mint régen. Esélyes, hogy soha többé nem lesz olyan. Miképp az is valószínű, hogy sokkal brutálisabban felforgatja majd az életünket, mint a koronavírus. Viszont „előnye” is van: a semmiből ránk törő vadonatúj járvánnyal szemben a klímaváltozás jó előre jelzi az érkezését. Gondoljuk bele: milyen jó lett volna, ha már fél évvel az első koronavírus-megbetegedés előtt tudtuk volna, mi fog történni. Sokkal könnyebb helyzetben lennénk. A klímaváltozás ügyében viszont (noha tudtunk róla) évtizedek óta a töredékét sem léptük meg annak, amit a koronavírus esetén napok alatt. Pedig előre szembenézhetnénk a dolog borítékolható gazdasági, társadalmi, politikai és lélektani hatásaival.
A vírus megoldotta, amit mi nem tudtunk
Az utóbbi hetekben jókorát csökkent a szén-dioxid kibocsátás. Az emberek nagyságrendekkel kevesebbet utaznak, visszaesett az autó- és repülőforgalom, elmaradt számos, tetemes energiafogyasztással járó rendezvény. Amellett a digitális oktatás, valamint a home office lettek az utóbbi hetek kulcsszavai. Hogy tömegek fogyasszanak, utazzanak kevesebbet, csökkentsék a presztízs- és luxuskiadásokat, amit csak lehetséges, intézzenek helyben, otthonról, s aki meg tudja oldani a távmunkát, az spórolja meg a bejárás költségeit. Akinek mégis el kell jutnia valahová, gépjármű helyett városon belül menjen kerékpárral vagy gyalog. Ezek a dolgok azonban idáig nemigen valósultak meg.
Kivételek, ellenpéldák persze akadtak, de az ország (és a világ) többsége változatlanul bejárós munkahelyre indult reggelente. Azok a százezrek, milliók is, akikről a napokban kiderült: az otthonukból simán el tudnák látni a feladataikat, bejárásra voltak kárhoztatva. Vajon kiszámolják egyszer: milyen nagyságrendű irodaterületet, gépparkot, rezsiköltséget, energiafelhasználást lehetett volna az elmúlt évtizedekben így megtakarítani?
Alig lehet most gépjárművet látni az utakon, de az emberek többségének ma is az a legfőbb álma, hogy autója legyen. Vagy meglévő autóját jobbra (drágábbra) cserélje. Ennek megfelelően a járműgyártás volt a húzóágazat, a politikusok munkahelyteremtő kedvence. A koronavírus azonban valóra váltotta a zöldek legmerészebb álmát: gyakorlatilag leállt, illetve drámaian csökkent az autógyártás. A boltláncok most, a vesztegzár idején kezdik igazán felfejleszteni a házhoz szállító üzletágukat. Mert eddig a többséget nemigen lehetett rávenni arra, hogy így bonyolítsa a vásárlást: a bevásárlóközpontok előtti zsúfolt parkolók legalábbis erről tanúskodtak. A posták előtt sorakozó gépjárművek meg arról, hogy az ország jelentős része ma is sárga csekken fizeti a közműszámláit.
A járvány látványosan demonstrálta, miért van (lett volna) szükség a energiahatékonysági, klímavédelmi szempontokon túl is az elektronikus vásárlás, ügyintézés gyorsabb kiépítésére. Persze, ha ez megtörténik, valószínűleg kevesebb irodaház épül, ahogy a postai dolgozók közül is el kellett volna bocsátani néhány százat vagy akár pár ezret. A kormányok viszont nem szeretnek ilyen döntéseket hozni, míg az élet rá nem kényszeríti őket.
Leállítható-e az ember-mészárszék?
Kérdés: ha véget ér a járvány, tényleg ugyanonnan kellene folytatnunk, ahol abbahagytuk? Vegyük csak a zöld szemmel most örvendetesen visszaesett autóforgalmat. Az utóbbi néhány évtizedben a személygépjárművek száma hihetetlen ütemben gyarapodott. A KSH-adatok szerint 1960-ban alig több mint 31 ezer autó volt Magyarországon, 2018-ban pedig több mint 3,6 millió, de már a 2010-es évek első felében túllépte a hárommilliót. Vagyis fél évszázad alatt megszázszorozódott az autóállomány: gyakorlatilag átlagban minden család rendelkezik vele. (S ebben a haszongépjárművek nincsenek is benne.)
Ennek veszélyeire már a cikkíró születésének évében, 1977-ben figyelmeztettek. Nem is akárki: Friedrich Dürrenmatt drámaíró a Die Weltwoche 1977. október 5-i számában nyilatkozott a témáról, mely a leggyakrabban kerül elő a klímavédelemmel összefüggésben. A közösségi közlekedés fejlesztésének, térhódításának szükségessége az egyéni autóközlekedés rovására. A Valóság 1977/12. számában magyarul is közölt nyilatkozatban Dürenmatt elmondja:
Az igazság elve egyre sürgetőbben megelőzi a szabadságét. (…) Nézzük a közlekedés példáját. Az autó kezdetben maximális szabadságot nyújtott használójának. A nagy számokkal azonban ez a szabadság kényszerbe csap át.
A vasútról Dürrenmatt úgy véli:
Sokkal korszerűbb közlekedési eszköz. Hosszú távon úgysem tartható fenn az országutak ember-mészárszéke, az irdatlan energiafelhasználás.
Vajon mit szólna az 1990-ben elhunyt Dürrenmatt, hogy az autópályák ember-mészárszéke harminc évvel később is vígan üzemel, és egy globális járvány is csak néhány hónapra tudja megállítani? Kiszámolta valaki, hány ember halt meg attól, hogy vonatra szállt, s hány amiatt, hogy volán mögé ült? S mennyibe került az emberiségnek (a légkörbe való kibocsátáson túl) ez a mészárszék?
Persze mindez békeidőben irreális utópiának tűnik. Úgy tűnik, az átlagembert csak egy globális járvány tudja kiűzni a volán mögül. Illetve általában a szükségállapot, a kijárási tilalom, a vele járó drákói büntetések. Christine Arnothy magyar származású francia író A család barátja című regényében Franciaországban katonai diktatúrát vezetnek be. A rezsim élén álló, lelkes környezetvédő tábornok betiltja az autókat.
A tábornok úgy döntött, hogy kigyógyítja a franciákat az általa nemzeti betegségnek tartott túltápláltságból, az alkoholizmusból, s az autók iránti szenvedélyükből. Mindenki, akit megfosztottak a négykerekűjétől, arról ábrándozott, hogy megtámadja azokat a hatalmas lerakatokat, ahol az exportra szánt francia autókat tárolták. Csak suttogni merték azoknak a helyeknek a nevét, ahol a gépkocsik vártak, hogy elindítsák őket a megrendelő országokba.(…) Egy eleddig ismeretlen hatalom rendezkedett be, amely a vad kapitalizmus, a diktatúra és az erőszakolt ökológia keveréke volt
– olvasható a műben.
Jobban kezeli egy diktatúra a válságot?
A kínai rendszer is azzal dicsekszik most, a járvány idején, hogy a diktatúra alkalmasabb a válságkezelésre, az ahhoz szükséges korlátozásokra, mint a demokrácia. A kínai állampárt világpolitikai bulvárlapja, a Global Times azt feszegeti, hogy „az európai országok társadalmi rendszere nehézzé teszi az óvintézkedések meghozatalát és a társadalom mobilizációját”, és megjegyzi, „kevés ország van a világon, amely úgy tudja mozgósítani a társadalmát, és olyan gyorsan tudja feltartóztatni a vírust, mint Kína.” A kínai hatalom a globális felmelegedés terén is úgy véli: Peking jobban teljesít. Tavaly jelentettek be grandiózus projekteket, hogy 30 év alatt jóval zöldebbé teszik Kínát.
Persze diktatúrában jóval nehezebb a propaganda és cenzúra ködfüggönye mögé belátni. Az országban semmiféle civil környezetvédő mozgalom nem tevékenykedhet. Azt pedig Csernobil és az Aral-tó pusztulása óta tudjuk, miként működik a környezetvédelem a szovjet típusú rendszerben. A műholdas felvételek tanúsága szerint pedig a koronavírus Kínában is jóval többet tett az éghajlatváltozás lassításáért, mint bármiféle állami intézkedés.
Mindazonáltal nem állítható, hogy korunk populista tömegdemokráciája lenne a zöld fordulat garanciája. A tavalyi évben elvileg a kormánypolitika „zöldülésének” lehettünk szemtanúi. Látszólag. Valójában a NER azelőtt szoclib témaként könyvelte el a mindinkább közbeszéd részévé váló zöld diskurzust. Amit Illés Zoltán korábbi zöld államtitkár kegyvesztettsége is bizonyított. Valljuk be, nem gondoltuk volna, hogy Illés távozását követően – aki egyébként éles Fidesz-kritikát fogalmazott meg – pár évvel Harrach Péter egyszer csak a környezetvédelem fontosságáról kezd beszélni, aztán retorikailag Orbán Viktor is bezöldül. Mind több szakpolitikai beszéd hangzik el az elektromos, illetve hibrid járművekről, megújuló energiafajtákról. Csakhogy itt a szavak tettekre váltásának létezik egy komoly gátja, amelyet a kormányszóvivő a múlt év decemberében (amikor már kitört a járvány) úgy fogalmazott meg: „Ne az emberekkel fizettessék meg a klímavédelmet.”
Az elektromos, illetve hibrid személygépjárművek terjedése pedig önmagában nem megoldás. Ezek gyártása is sokkal jobban terheli a környezetet, mintha a fajlagosan sokkal környezetkímélőbb közösségi helyváltoztatásra térnénk át, illetve helyben legalább részben lemondanánk a géperejű közlekedésről.
A klímaváltozás – jellegéből fakadóan – sokkal veszélyesebb hosszú távon, mint a vírus. A járvány okozta szituáció (megbetegedés, elhalálozás) jól érzékelhető, így a lakosság, ha eleinte kelletlenül, húzódozva is, de aláveti magát az intézkedéseknek. Képzeljük el, ha eme döntéseket a klímavédelem jegyében vezetnék be. Másnap kitörne a lázadás. Mike Pearl A nap, amikor megtörténik című, tavaly megjelent könyve lehetséges katasztrófahelyzetek forgatókönyvét írja le. Jó néhány szituációt modellez: a nap, amikor
- Szaúd-Arábia kitermeli a legutolsó hordó kőolajat,
- amikor az antibiotikumok hatástalanná válnak,
- az utolsó hal kivész az óceánból,
- mindenkit elpusztít egy atomháború,
- leáll az internet,
- kitör a következő szupervulkán.
S így tovább. De a klímaváltozás nem szerepel ezek között. Nem csoda, hisz itt nincs egy bizonyos nap, amikor majd bárki számára észrevehető változások történnek. Ez nem járvány. Nem is szökőár vagy tornádó, ami hirtelen tör ránk, s gyorsan kell evakuálni. Itt nem lesz olyan, hogy egyik napról a másikra hatalmas károk történnek, s megáll az élet. A klímaváltozással pont az a baj, hogy az élet nyugisan megy tovább. Ez alattomos folyamat, nem késdöfés, hanem lassú méreg, amit az áldozat sokáig észre sem vesz. Mi vagyunk a békák a fazékban, nem ugrunk ki onnan, mert lassan forralják alattunk a vizet.
Szükség lesz-e globális klímakaranténra?
Persze előbb-utóbb így is eljön a pillanat, amikor klímavonalon ugyanolyan szigorú intézkedésekre lesz szükség, mint jelenleg a koronavírus harcterein. Ha az ellenzék már jelenleg is fél a felhatalmazási törvénytől (amely reálisan néhány hónapig lehet de facto érvényben) akkor használja a képzelőerejét, s gondoljon bele, hogy évtizedekig tartó, lényegében élethossziglani szükségállapotban fogunk élni. Amelyben előtérbe kerülnek a tekintélyelvű irányítási modellek.
„A technológiai fejlődés és a szigorú autokrácia kombinációja látványos adatvizualizációkat eredményez.”
Ezek a sorok nem egy illiberális NER-párti újságban jelentek meg, hanem a 444.hu szerzője tájékoztatott így A koronavírus-tájékoztatás egészen elképesztő csúcsa Szingapúrban című, a szingapúri rezsim járványügyi intézkedéseiről szóló cikkében. Azoknak a liberálisoknak, akik nem akarnak egy, a legitimációjához az éghajlat-kataklizmát is felhasználó autokratikus rezsimben élni, mielőbb cselekedniük kell. Ma pont egy szabadpiaci neoliberálisnak és libertáriusnak kell leginkább egyszersmind zöldnek is lennie. Ugyanis minél jobban halad előre a klímaváltozás folyamata, annál inkább korlátozni fogják mind a szabadságjogokat, mind a piacot.
Csak kérdés, hogyan lehet (lehet-e egyáltalán) meggyőzni az embereket arról: be kell vezetni egy globális klímakarantént, s egy, az eddigi életmódjukat gyökeresen megváltoztató „zöld Bokros-csomagot”? Az emberek jelentős része persze szeret félni, de ez egyfajta komfortos félelem. Mert nem attól félünk, amitől kellene.
Míg a legtöbb dolog, aminek bekövetkeztétől tartunk, nem történik meg velünk, egészen más a helyzet azokkal az eshetőségekkel, amikkel eszünkbe sem jut számolni. Ez utóbbiak azok, amelyek rendszerint valóban megtörténnek”
– írta Ruth Rendell a Sötéthez szokott szem című regényében. Idézhetnénk itt Roger Ailes, a szexuális zaklatási vádakba belebukott néhai Fox-vezér cinikus aranyköpését a Loudest voice című sorozatból, miszerint az emberek nem tájékozódni akarnak, hanem azt akarják érezni, hogy tájékozódnak. Ugyanígy: az emberek jelentős része nem igazi áldozatot akar hozni a klímavédelem oltárán, csupán az érzést akarja, hogy tett valamit. Hacsak egy olyan szituáció, mint a járvány, rá nem kényszeríti, hogy kiszálljon az autójából, s otthon maradjon.
Biztosan meg kell ezt várni klímafronton is? De vállalnának-e az emberek igazi áldozathozatalt is azelőtt, hogy már itt a nyakukon a veszedelem? Sajnos nem látom, hogy az egyéni szabadságjogok iránt elkötelezett liberalizmusnak volna olyan meggyőző „prezentációja” és útiterve, amellyel képes lenne rávenni az embereket: gyökeresen változtassanak az életmódjukon.
Zöld kapitalizmus és piacpárti klímavédelem
Ugyanakkor az európai szélsőjobb már évek óta nyíltan készül a legrosszabb forgatókönyvekre. A nyíltan faji polgárháborút pedzegető, azt elkerülhetetlennek, sőt kívánatosnak tartó néhai teoretikusuk, Guillaume Faye már jóval a mostani szituáció előtt szavakba öntötte ezt a „katasztrófák konvergenciája” fogalmával. Szerinte „a modernitás viszonylag rövid időtartam alatt súlyos katasztrófák egész sorával szembesül”, amelyek „a modernitás, a liberalizmus és az egalitarizmus hiányosságaiból erednek.” Továbbá „jó eséllyel már a mi életünkben megtörténnek.” Ezek „lehetnek környezeti, gazdasági vagy társadalmi összeomlások, etnikai feszültségek és polgárháborúk.” Az Új Jobboldal, illetve az altright pontosan tudja, hogy egy klímakatasztrófa számára lehetőség, kiaknázandó esély. S akár a szélsőbal is erőre kaphat tőle. Ha a mérsékeltek nem állnak a változás élére, akkor olyanok fognak, akikhez képest Orbán Viktor kedélyes liberálisnak tűnik majd. Nem kéne ennek bekövetkeztét tétlenül szemlélni.
Az ígéret az, hogy néhány hónap, maximum ez az év, s újra teheti. Csakhogy a járványcsata megnyerése után a klímaháborús diadalhoz pont az kéne, hogy ne tegye. Legalábbis ne úgy, ne annyira, mint eddig.
Lehet szidni a nagyvállalatokat, a kormányokat, mint a klímaváltozás felelőseit. De ők csak a kínálat és az okozat. A keresleti ok, amit mind a piac, mind a politika populista módon igyekszik kielégíteni, nem egyéb, mint az emberi vágy a növekedésre, terjeszkedésre. E sorok írója liberálisként olyan megoldást szeretne, hogy a piaci kecske is jóllakjon, de a klímakáposzta is megmaradjon. Kérdés, lehetséges-e a gyakorlatban zöld kapitalizmus és piacpárti klímavédelem? Meg lehet e győzni az embereket arról, hogy fogyasszanak másképp, s igen: egyúttal kevesebbet? Szeretném, ha ez lehetséges volna.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
