Belföld

Mit tegyünk, ha az apósunk Soros-bérencezni kezd az ünnepi asztalnál?

Karácsony, születésnap, eljegyzés, esküvő, keresztelő – olyan események, amikor rendszerint még akkor is összeverődik a család, ha ez egyébként ritkaságszámba megy. Sok embernek azonban már attól görcs áll a gyomrába, ha csak eszébe jut a közelgő alkalom, náluk ugyanis borítékolható a balhé a családtagokat elválasztó politikai szakadék miatt. Nem bírja már elviselni, hogy saját anyja szerint is migránsokkal akarja elárasztani az országot, csak mert nem a Fideszre szavazott? Esetleg meg van győződve arról, Hunyadi Mátyás óta nem volt kiválóbb vezetője az országnak Orbán Viktornál, a veje mégis O1G-skandálástól rekedten becsmérli a vacsora közben is elmaradhatatlan M1 híradót? Megpróbálunk segíteni, hogyan lehet elkerülni, hogy már a húsleves felett egymás torkának essen a rokonság, csak mert másképp gondolkodnak a közéletről.

Karácsonykor Soros-bérencnek nevezett az anyám, pedig csak egy műkörmös vagyok.

A mondat a 9-es buszon ütötte meg a fülem, egy harminc körüli, szilikonszájú nő méltatlankodott a telefonba az összepréselődött utasok között. Korántsem ez volt az egyetlen ilyen alkalom, karácsony tájékán saját ismerőseimet is többször hallottam hasonló tőről fakadó családi feszültségekről panaszkodni. Aztán elkezdtem érdeklődni a jelenségről kicsit tágabb körben, és csak úgy záporozni kezdtek a búskomor beszámolók.

Hogy a politika mennyire fel tudja korbácsolni az érzelmeket egy családi összejövetelen, arról első élményeimet még gyerekkoromban, a rendszerváltás utáni években szereztem. Nagyapám, aki hithű kommunistaként nem igazán értékelte a demokratikus fordulatot, mindazonáltal előszeretettel idézett Horn Gyula Cölöpök című művéből, illetve sógora, az MDF radikálisabb szárnyáért – később a MIÉP-ért – rajongó Feri bácsi menetrendszerűen szenvedélyes politikai vitába bonyolódtak, aminek elmaradhatatlan csúcspontjaként mindkét fél ököllel csapkodta az asztalt, miközben kivörösödő fejjel emelték a hangerőt. Bár szavaikból nem sokat értettem, a jelenet mindig sokkal inkább szórakoztató volt, semmint félelmetes, olyanok voltak, mint a két öreg a Muppet Show-ban, mígnem nagyanyám egy tálca süteménnyel és egy határozott felszólítással véget vetett a vircsaftnak. Onnantól pedig mindenki inkább a pogácsára meg a szalonkiflire összpontosított, illetve hogy valami kibúvót találjon, nehogy meg kelljen kóstolnia Feri bácsi rettenetes házi készítésű vörösborát (természetesen Feri bácsi kivételével, aki viszont kizárólag abból volt hajlandó inni).

Háború a keresztelőn

A boldog békeidőket azonban hamar magunk mögött hagytuk, az ezredforduló idején az árokásás lett a közbeszéd egyik slágerkifejezése, egyre többször lehetett arról hallani, hogy a politikai szembenállás immár családokat szakít szét, és aligha tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a helyzet azóta csak még jobban eldurvult. Valószínűleg mindenki ismer idevágó történeteket, de ízelítőként álljon itt Albert keserű összefoglalója a saját családjáról (a keresztneveket minden esetben megváltoztattuk):

Szegény szerencsétlen bátyám egy jobbikos, rasszista félzsidó barom volt, imádtam amúgy, de le kellett tiltanom a Facebook-oldalamról, mert oda járt trollkodni. A fiam keresztelőjén a feleségem fideszes szülei meg az én gyurcsányista szüleim majdnem összeverekedtek, többé nem is beszéltek egymással. De a legdurvább az apósom és az egy szál testvére közti affér volt. Az apósom húga imádta Gyurcsányt, az apósom meg utálta, mint a szart, és miután valahogy a Vera néni bekerült az ATV-híradóba, amint a Gyurcsányt ölelgeti egy lakossági fórumon, apósom meg felhívta azzal, hogy szopja is le azt a szemétládát legközelebb, megszakítottak egymással minden kapcsolatot. Mikor az apósom haldoklott próbáltuk rávenni a Vera nénit, hogy legalább egyszer, utoljára látogassa meg, de azt mondta, hogy szó sem lehet róla, és »majd szóljatok«. Aztán szóltunk, de a temetésre sem jött el.

Az persze már a szélsőséges változat, amikor a családtagok nem hajlandóak egy asztalhoz ülni, mert mást gondolnak Gyurcsány Ferencről vagy Orbán Viktorról, az anyaggyűjtés során sokkal gyakrabban találkoztam feszültségben telő, vagy rendszeresen veszekedésbe fulladó rokonlátogatások felidézésével.

2016. október 23. (Fotó: 24.hu)

„Megbeszéltük már többször, hogy nem fogjuk szóba hozni a politikát, de aztán mindig szóba hozza valaki, rendszerint az apám. Most karácsonykor például másfél órás üvöltözéssé fajult a dolog” – meséli János. „A gyerekek kezdetben eléggé meg voltak rémülve, de aztán hozzászoktak, mostanra már ők is bekapcsolódnak, jobb is, hogy apám már nagyot hall, és nem érti, milyen beszólásokat ejtenek el néha a kárára.”

János attól érzi magát igazán frusztráltnak, hogy bármilyen tényállítással hozakodik is elő, a szülei nem hisznek neki, mert a tévében (M1) meg az újságban (a megyei lap) éppen az ellenkezőjét látták.

„Hiába mondom nekik, hogy az már nem ugyanaz az újság, mióta megvette Mészáros Lőrinc, mert nem tudják, ki az a Mészáros Lőrinc.

Jönnek majd a migránsok, és akkor mi lesz?

– hajtogatják mindenre, pedig életükben nem láttak még migránst, amerre élnek, még kínaiak sincsenek. Sajnos nagyon jól látszik a példájukon, hogyan lehet az emberekben fokról fokra felépíteni az előítéleteket.

János szerint a megértés legfőbb gátja az, hogy teljesen más világban szocializálódtak a szüleivel. „Az ötvenes években is előfordult, hogy ha nem volt meg az előírt terv, még szilveszterkor is behívták az embert dolgozni, akkor most mit ugrálnak a rabszolgatörvény miatt, régen sem volt jobb, – mondogatja az apám. „Nem tanácsos széllel szemben hugyozni kisfiam”, ezt is gyakran hallottam már tőlük.

Elvira anyja szintén gyakran érvel azzal, hogy a NER még mindig jobban jön ki a Kádár-korszakkal való összehasonlításból.  „De most már legalább el lehet menni, régen ezt se engedték” – mondta például, amikor Elvira arról panaszkodott, hogy a barátai sorra hagyják itt az országot.

Elvira úgy emlékszik, akkor kezdett eltávolodni a gondolkodásuk, amikor 2006-ban két hétig nem látta a Kossuth téren tábort verő anyját. 2010 után aztán olyan sokat veszekedtek a politika miatt, hogy most már ők is megpróbálják inkább kerülni a témát, de mindkettőjükből időről időre kibukik egy-egy megjegyzés, ami aztán belobbantja a hangulatot.

„A múltkor szóba került, hogy milyen rossz állapotban van a helyi kórház, amire közbeszúrtam, hogy ez 2030-ig nem is fog változni, és már állt a bál. Sajnos ott tartunk, hogy bármilyen közéleti színezetű kérdés merül fel az iskolától a szegénységen át az egészségügyig, mindig meg kell szakítani a beszélgetést, mielőtt még igazán elkezdődhetne. Különben a többi családtag teljesen kiborul, a múltkor az egyikük befogta a fülét, és úgy kiabálta, hogy hagyjuk a politikát, aztán már csak annyit, hogy NE, NE, NE! Egészen bizarr jelenet volt.”

Elvirát bosszantja, hogy a rokonai ennyire kihúzzák magukat a vitákból, miközben tudja róluk, hogy vele értenek egyet. „Mégsem mondják el a véleményüket, emiatt pedig úgy érzem, hogy ellenszélben vagyok, mint Viktor a médiában. Persze valószínűleg jobb ez így, nehogy úgy járjunk, mint a nagymamám és a húga, akik levelezés útján tartották a kapcsolatot, de még így is képesek voltak úgy összeveszni Gyurcsányon, hogy a húga közölte a nagyival, hogy akkor ne is beszéljenek soha többé, és aztán tényleg évekig elmaradtak a levelek.”

Nemzeti ünnepeken nem megyek haza

Lili családjának életében a rendszerváltás hozott gyökeres fordulatot. A nagyszülői ház falára Nagy-Magyarország-térképek, a polcra Wass Albert-könyvek kerültek, a nagyszülők az ősmagyarok titkos történelméről és különleges képességeiről szóló előadásokra jártak. Lili innentől minden születésnapjára hasonló szellemiségű könyveket kapott ajándékba, például a finnugor nyelvrokonság tagadásáról, vagy annak bizonygatásáról, hogy a magyarok Jézus Krisztustól származnak, tekintettel arra, hogy Lili mindig is szerette a történelmet, „de az iskolában mást tanítanak a tudjuk kik miatt”.

Imádom a nagyszüleimet, ők a világ legaranyosabb emberei, de ha éppen politikailag felfokozottabb hangulat van az országban, mint legutóbb a rabszolgatörvény elleni tüntetések miatt, mindig gyomorgörccsel megyek haza, és nem tudom, hogy fogom átvészelni a látogatást

– mondja Lili, aki általában a totális hárítás stratégiáját próbálja követni, ha felmerül otthon a politika. „Legutóbb a párommal kezdtek el migránsozni, aki egyébként is fogékony erre, ilyenkor azonnal közbelépek, és nyomatékosan megkérdezem, hogy ki kér kávét, vagy gyorsan megmutatom a telefonban a szomszéd kisbabáját, szóval valahogy elterelem a beszélgetést. Ez úgy-ahogy működik.”

Ennél radikálisabb megoldás Lili részéről, hogy március 15. vagy október 23. tájékán soha nem látogat haza. „Olyankor mindig megőrülnek kicsit, úgyhogy hiába van hosszú hétvége, a feszültségek elkerülése érdekében inkább távol maradok. A választás után, aminek az eredménye engem elég rosszul érintett, szégyen, nem szégyen, de inkább nem vettem fel nekik a telefont. Inkább vártam pár napot, és akkor hívtam vissza őket, amikor már tudtunk másról is beszélni.”

2017. március 15. (Fotó: Szalai Eszter / MTI)

Akkor inkább hazamegyünk

Lilinél keservesebb helyzetben van Júlia, aki hiába próbálja, nem tudja kivédeni az apjával folyatott hadakozásokat.

„Apukámmal nem beszélünk sokat, de amikor karácsonykor felhívott, a harmadik kérdése már az volt, hogy ugye te még mindig nagyon szereted a migránsokat. Máskor meg sms-eket küld olyan szövegekkel, hogy

a gendertan úgy terjed, mint a rák

– panaszolja. „A párom szüleivel ugyanez a helyzet, az a mániájuk, hogy nekünk az a leghőbb vágyunk, hogy ellepjék az országot a migránsok. Hiába magyarázzuk, hogy szó sincsen erről, csak azt szajkózzák, hogy mi libsik vagyunk, tehát migránssimogatók.”

Egy alkalom után, amikor Júliát az apja liberálfasisztának nevezte, gyakorlatilag megszakadt közöttük a személyes kapcsolat. Amikor még hazajártak, hiába tettek meg minden tőlük telhetőt, hogy kerüljék a politizálást, az apja folyamatosan provokálta őket. „Elmeséltem például, hogy problémák vannak az új szomszédainkkal, amire rögtön megkaptam, hogy bezzeg ha migránsok lennének, akkor semmi bajunk nem lenne velük. De majdnem mindig ordibálásig jutott a látogatás, és rendszerint az lett a vége, hogy inkább távoztunk. Pár éve, egy hasonló veszekedés után defektet kaptam a biciklimmel, és sírva visszamentem a szüleim lakásába. Apukám nagy elégtételt érzett, és még ebből is azt hozta ki, hogy migránsügyben vallott nézeteim miatt lyukadt ki a kerekem, defekt = Soros. A párom szüleihez még elmentünk karácsonykor, de abban sem volt köszönet, arról szólt az egész, hogy ki tud hangosabban üvölteni. A párom az ebéd közepén vette a kabátját, hogy akkor ő most inkább hazamegy, úgy kellett visszarángatni az ajtóból, az apja meg közben elvonult aludni. Állandóan cikkeket dugdosnak az orrunk alá, és pökhendinek tartanak minket, amiért azt gondoljuk, el tudjuk dönteni, hogy egy hír valós-e vagy nem. Az pedig csak olaj a tűzre, ha előhozakodunk a forráskritika fogalmával, főleg, hogy az én apukám 27 évesen is egy duzzogó tininek lát, és minden önálló véleményt ellene való lázadásként értelmez.”

Ha Soros arra kérne, migránsoknak adnám a közös lakásunkat

István és a felesége szülei között mindig is volt némi feszültség az értékrendbeli különbségek miatt. Istvánék nem feltétlenül akartak összeházasodni vagy megkeresztelni a gyerekeiket, de mivel a szülők ezt nagyon rossz néven vették, a béke kedvéért inkább engedtek nekik.

István korábban a CEU-ra járt, dolgozott civil szervezetben, amivel eleinte nem volt problémájuk, sőt amikor István díjat nyert egy újságcikkéért, nagyon büszkék voltak rá, és kiették az erről szóló hírt a lakásuk falára. „Úgy érzem, én nem változtam meg, ám jött a migránsválság, majd a Soros elleni kampány, és hirtelen bekerültem egy migránspárti dobozba, az apósom pedig elkezdett Sorosról faggatni. Próbáltam erről árnyaltan beszélni, vagy elhessegetni a témát, de egyre csak ragasztotta rám a címkéket, például hogy liberális vagyok, holott én sosem neveztem magamat annak. Egyszer visszakérdeztem, hogy szerinte ez mit jelent, amire zavarba jött, és azt mondta,

liberális az, aki nagyon gazdag és elveszi a szegény emberek pénzét.

Időközben akadtak közöttük egyéb konfliktusok is – a szülők például nehezményezték, hogy a lányuk jobban keres a férjénél –, István szerint nem volt jó gyakorlat az sem, hogy ezeket nem igazán beszélték meg, a felhalmozódó feszültség pedig egyszer csak kirobbant.

„Volt egy lakásbefektetésünk, ezt szerettük volna finanszírozni a feleségem pénzéből. Az apósom a tervet hallva kijelentette, hogy ő ezt ellenzi, mert én Soros lekötelezettje vagyok, és ha Soros arra kérne engem, hogy migránsoknak adjam oda a lakásomat, akkor megtenném. Ezután fél évig nem mentem hozzájuk. Később nagyon sokat gondolkodtam, hogy mit lehetne kezdeni ezzel az egésszel, és végül a totális struccpolitikába menekültünk mindkét oldalról. Az a szerencse, hogy van két kisgyerek, akikkel mindig lehet foglalkozni, karácsonykor pedig délután öttől az egész család leülhet a tévé elé rajzfilmet nézni. Csak egymással ne kelljen beszélni.”

Mészáros Lőrinc nevetve belefér

Mint az eddigiekből is kiderült, legtöbb beszélgetőpartnerünk a nyugalom érdekében egy időre próbálja kerülni a politikai témákat, ám ez még akkor sem mindig válik be, ha mindkét fél részéről megvan a szándék.

„Mindig úgy futunk neki, hogy nem fogunk politizálni, rendszerint mégis hosszú, olykor heves vitába bonyolódunk a szüleimmel” – mondja Balázs. „Az utóbbi időben különösen nehezen megy a kitérés, annyira át van már politizálva minden a hajléktalanságtól egészen a filmekig, hogy lassan semmiről sem lehet beszélni anélkül, bele ne csússzunk. Egymás sértegetéséig azért nem nagyon jutottunk el, de a kétségbeesett értetlenségig annál inkább: hogy lehet az, hogy a másik ennyire másképp gondolja? Hogy olyan egyszerű állításokban sem tudunk közös nevezőre jutni, hogy egy hajléktalanokat gyalázó címlap helytelen dolog?”

Béla szerint egyszerűen arról van szó, hogy bár a szüleivel ugyanazt a világot látják maguk körül, mégis teljesen másképp élik meg az eseményeket. „Akkor fogalmazták meg nagyon világosan, amikor egyszer arról lamentáltam nekik, hogy a barátaimmal egy csomó mindent fullasztónak érzünk ebben az országban.

De hát ezt csak ti érzitek,

mondták erre, és tényleg erről van szó. Értik a problémákat, amiket sorolok a jogállam lebontásától a korrupcióig, de nekik ezek nem számítanak. Ők is röhögnek rajta, hogy Mészáros Lőrinc az ország leggazdagabb embere, de nem törődnek vele, örülnek, hogy nyugalom van és nincs gazdasági válság. Számomra elég frusztráló, hogy ez az egész nekik simán belefér, anyukám meg közben azt veti a szememre, hogy meg sem hallgatom a másik oldal véleményét, amiért azonnal kikapcsolom otthon a tévét, ha feltűnik benne Bayer Zsolt.”

Mészáros Lőrinc (Fotó: Marjai János/24.hu)

A politika sokszor csak ürügy

De mit tanácsol a szakember azoknak, akik szenvednek attól, hogy a politika megmérgezi a család életét?

„Hajlamosak vagyunk homogénnek gondolni a családokat, de valójában minden család egy multikulturális egység. Amikor például egy pár összeköti az életét és ezáltal a családjaikat is, össze kell hangolni különböző rendszereket” – mondja Schell Gergely pszichológus, családterapeuta.

„A közéletről beszélgetni, adott esetben vitázni elvileg teljesen normális dolog, ennek nagyjából minden korban megvoltak a maga rituáléi. Manapság viszont sokszor hiányzik ehhez a megfelelő terep, ritkán és rövid időkre látjuk egymást, az együttléteink intenzívebbek, egy ünnepi környezetben pedig nagyobb eséllyel válhat destruktívvá egy ilyen véleménykülönbség.”

A pszichológus szerint ugyanakkor a politika gyakran csak eszköz, amellyel kifejezhetjük a feszültségeinket.

Ha a személyközi kapcsolatok egy családban tele vannak konfliktusokkal, vagy még nem alakítottuk ki az eredeti családunktól független, önálló felnőtt identitásunkat, könnyebb a politikán keresztül konfrontálódni, mintha felvállalnánk a valódi okokat. Másrészt a család mint a legkisebb rendszer egyszersmind a nagy társadalmi rendszer próbatere is, ebben a védett közegben pedig bátrabban ereszthetjük ki a karmainkat.

Amit semmiképp ne csináljunk

Bármennyire is elmérgesedik egy szituáció, a legrosszabb, amit tehetünk, ha a kapcsolat megszakításával fenyegetjük a rokonainkat. „Kutatások sora bizonyítja, hogy a pozitív társas kapcsolataink rendkívül szoros kapcsolatban állnak az egészségünkkel, a várható élettartamunkkal. Attól, hogy kiszállunk egy vitából, legyen egyértelmű, hogy a közöttünk lévő köteléket ez nem veszélyezteti” – folytatja Schell Gergely.

A szakember szerint feltétlenül érdemes elkerülni azt is, hogy az autóban ragadjanak el az indulatok. „Párterápiás beszámolók alapján a kocsiban könnyebben eszkalálódnak a viták veszekedéssé, a felek nem tudnak egymás szemébe nézni, nem tudják megérinteni egymást, nincs lehetőség olyan gesztusokra, amik oldanák a feszültséget.”

Hasonló okokból nem tanácsos a Facebookon vitatkozni a rokonainkkal. „A neten terjedő politikai mémek szándékosan szélsőségesek és eltúlzottak. Amikor ezek nyomán kommunikálunk egymással, nem látjuk, hogy mit él át a másik a kommentjeink hatására. Az írott szöveg olvasása közben kevésbé aktiválódik az agyunk empátiáért felelős területe, ami könnyen a vita eldurvulását okozhatja. Nehezebben vesszük észre, ha túl messzire mentünk, hiszen mindvégig egy mosolygós profilképet látunk, és nem kapunk jelzéseket arról, hogy a másik esetleg szenved mögötte.”

Mit tehetünk a béke érdekében?

Ha még nem végletekig kiélezett a helyzet, érdemes megteremteni a közéleti beszélgetések rítusait. Határozzuk el például közösen, hogy az asztalnál nem beszélünk politikáról, tartogassuk a témát a vendégség oldottabb, elvonulósabb beszélgetéseire – javasolja Schell Gergely.

Fontos, hogy gyakoroljunk pozitív gesztusokat, a véleménykülönbségek mellett adjunk hangot az elismerésünknek is a másik által vallott értékek iránt, és kérjünk azonnal bocsánatot, ha a másik kifejezi, hogy megbántottuk valamivel.

Törekedjünk tudatosan az empátiára, próbáljuk megérteni, hogy minden ember más kultúrát hordoz magában, nem kell mindenről ugyanazt gondolnunk, és senki sem tudja mindenre a helyes választ. Igyekezzük nyitottan, közbeszólás nélkül végighallgatni a másikat, és erőszakmentesen kommunikálni.

A pszichológus tanácsait támasztja alá Balázs története is, aki hosszú évek terméketlen vitái után határozta el, hogy stratégiát vált. „Rájöttem, ha mindketten csak meggyőzni akarjuk a másikat a saját igazunkról, abból semmi jó nem fog kisülni. Ezért úgy döntöttem, hogy ezt elengedem, és mivel tényleg kíváncsi vagyok, hogyan épül fel az apám gondolatvilága, a meggyőzés helyett megpróbálom megérteni az ő nézőpontját. Nem próbálom sarokba szorítani, inkább fókuszáltan kérdezve igyekszem a végére járni, miért bízik ennyire Orbán Viktorban, milyen tények és élettapasztalatok alapján ítél meg egy-egy ügyet. Próbálom úgy felfogni, hogy tanulhatok is ebből, még akkor is, ha egyébként szakadéknyi különbség van a véleményünk között. Nem mondom, hogy mindig sikerül, de amióta így állok hozzá, sokkal kevesebb bennem a frusztráció, és a saját előítéleteimet is jobban észreveszem.”

Furcsa, hogy a Fidesznek nyolc év alatt egyetlen jó döntése volt

Balázs akkor ébredt rá, hogy mennyire a saját buborékából szemléli ő is a világot, amikor az apjával játékból szerepet cseréltek, és neki pozitívumokat, míg az apjának negatívumokat kellett mondania a Fideszről. „Egyetlen egyet tudtam mondani, a dohányzás visszaszorítását, miközben én is tisztában vagyok vele, az lehetetlen, hogy nyolc év alatt egy kormánynak ne legyenek jó döntései is.”

Balázs szerint a kellemetlen helyzetek feloldásában sokat segíthet a humor is: amikor az apjával régebben nagyon belemelegedtek a csatározásba, a húga közéjük ült és kiparodizálta őket, amitől nevetni kezdtek, és a legrosszízűbb szóváltás után is sokkal fesztelenebbé vált a hangulat.

Sokszor felidegesítem magam a szüleim politikai nézetei miatt, de olyan ritkán látom őket, hogy a legjobban magamra haragudnék, ha hagynám, hogy ez uralja el a kapcsolatunkat

– teszi hozzá Béla a maga indokát, amit szem előtt tartva immunis tud maradni a viszályok maradandó következményeivel szemben.

„Ne felejtsük el, hogy nem volt még olyan régen a rendszerváltás, mi még mindig csak tanuljuk a demokráciát, a nehéz családi helyzetek pedig akár segíthetnek is ebben a folyamatban, általuk megtanulhatunk jól kijönni a közéleti vitákból” – mondja Schell Gergely. „Minden krízis magában rejti a fejlődés lehetőségét, úgyhogy nem olyan nagy baj, ha a családban is előfordulnak ilyenek, csak igyekezzünk mindig pozitívan kijönni belőlük. Hasznunkra lehetnek a mindfulness gyakorlatok, az együttérzésre és szeretetre alapozó meditációk, bármi, ami az értékrendbeli különbségektől függetlenül segít abban, hogy jó érzéseket tápláljunk a másik iránt. Sajnos a magyar társadalomra egyelőre inkább a történelmi múlt traumáinak továbbadása, a sebek újrateremtése a jellemző ahelyett, hogy a gyógyulást, a jóvátételt, a megbékélést helyeznénk előtérbe, pedig hosszú távon csak ez vezethet eredményre. Különösen a családunk esetében, amellyel egész életünkben összeköt minket egy láthatatlan kapocs, a hűség és a lojalitás. Persze, fontosak a közügyek, de közben lebegjen a szemünk előtt Kurt Vonnegut tanácsa:

Az Isten szerelmére, csak legyél jó ember!

Kiemelt kép: iStockphoto / GettyImages

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.