Sokan és régóta beszélnek arról, hogy a könyvek, az írott szöveg, sőt, a nyomtatott szöveg egy idő után el fogja majd veszteni a jelentőségét, a helyét pedig átveszi a mozgókép, a virtuális valóság, esetleg a közvetlenül az agyba sugárzott tartalom. Ehelyett az történt, hogy a könyvek, sőt, a nyomtatott könyvek továbbra is iszonyú népszerűek, és az emberiség történetében valószínűleg soha nem olvastak annyian, és annyit, mint most.
De a könyvpiac teljesítménye csak részletkérdés, a könyvek pont azért maradtak fontos termékek a civilizáció számára, mert vannak olyan gondolatok, amelyeket csak bizonyos terjedelemben és alapossággal lehet kifejteni. Illetve ki lehet máshogy is, csak kérdés, hogy érdemes-e.
2018 egyik – ha nem a – legfontosabb könyve egy izraeli történésztől érkezett. Yuval Noah Harari egészen elképesztő népszerűséget és ismertséget szerzett egy olyan emberhez képest, akinek korábban a lovagkor különleges alakulatairól jelent meg monográfiája. A történész már a Sapiens és a Homo Deus című könyvekkel is olyan népszerű lett, hogy állítólag Orbán Viktor is olvasta őket, és személyes találkozót is kért a szerzőtől.
Nyílt értékítélet
Amiben egyébként az az érdekes, hogy Harari teljesen mást gondol a világról, mint Orbán Viktor. Pontosan azért lett ennyire sikeres és ismert szerző, mert történészként is bátran képes véleményt alkotni a világról, és a kihívásokról, amelyek előtte állnak.
Harariban az az érdekes, hogy a nyílt és határozott értékítélet sem vezeti el attól, hogy alapvetően higgadtan és objektíven ítéljen meg olyan konfliktusokat, amelyekkel kapcsolatban nem nagyon zajlik ma a világban higgadt és objektív vita, mint például a migráció. Első két könyve az emberi faj múltját és a jelenét dolgozta fel, de az idén megjelenő, kicsit esszégyűjtemény-szerű 21 lecke a 21. századra ennél nagyobbat próbál fogni, és összeszedi az emberiség előtt álló legnagyobb kihívásokat.
A történész szerint ezek a kihívások
- a biotechnológia fejlődése és ezzel a szuperemberek megszületése,
- a mesterséges intelligencia fejlődése,
- a nagy cégek adatmonopóliuma
- és az atomháború lesznek.
És azért, mert ezek közül mindegyikhez olyan megoldások kellenek, amelyeket nem tudnak önmagukban, egyedülálló aktorokként meghozni a különböző nemzetállamok. És itt érkeztünk el ahhoz, hogy ez a cikk miért is született meg.
A gondolat
Harariról már írtunk többször is, még interjúnk is jelent meg vele, ahol beszélt például arról, hogy természetes dolog-e, hogy egy magyar számára fontos legyen tízmillió másik magyar. A 21 lecke a 21. századról című új könyvében viszont messze nem az alapállítások a legérdekesebb vagy legrelevánsabb gondolatok 2018 Magyarországáról nézve.
Harari legrelevánsabb gondolatai a nacionalizmusról szólnak. A bezáródó határok és egyre szaporodó vámok korában, amikor a legtöbb európai populista vezető a nemzetállamok korához szeretne visszatérni, egészen ritka az, hogy valaki higgadt, objektív, de a történelmi tényekhez erőteljesen ragaszkodó értelmezést adjon arról, hogy miért egészségesebb, ha a világ nem ebbe az irányba tart. És hiába írtam a cikk elején, hogy vannak olyan gondolatmenetek, amelyeket csak bizonyos terjedelemben lehet átadni, most mégis kísérletet teszek arra, hogy ezt rövidebben is megtegyem, vagy legalább kedved adjak ahhoz, hogy valaki hosszabban is nekiessen.
De az igazán érdekes gondolat az, hogy miért is szakadt el az emberiség a törzsi együttéléstől, és mozdult el a városok, országok, majd a világ felé. Harari ezt a Nílus környéki népek történetével illusztrálja. A törzsi társadalmak ugyanis akkor léptek szintet, és alkottak ennél nagyobb közösségeket, amikor olyan konfliktussal szembesültek, amelyet törzsi szinten már nem tudtak megoldani.
A Nílus mellett lakó népek számára minden a folyó volt. De a folyó kiszámíthatatlan szövetséges. Túl kevés esőnél emberek haltak éhen, túl soknál pedig falvakat pusztított el a kiöntött víz. De ezzel a problémával a folyó mentén élő törzsek nem tudtak mit kezdeni, mert mindannyian csak a folyó rövid szakaszát gondozták, pár száz munkással, akiket be tudtak vetni.
Ahhoz, hogy a Nílus mentén élő népek meg tudják zabolázni a folyót, össze kellett fogniuk, hogy közösen kiépítsék a gátak és a több száz kilométeres csatornák sorát, amelyekkel a folyó az emberiség bölcsője lehetett. Ez igaz az emberiség egész történetére. A törzsek azért szerveződtek egyre nagyobb közösségekbe, mert így egyre nagyobb kihívásokkal tudtak szembenézni.
Ilyen kihívás az, hogy több ezer ember számára folyamatos tartalékokkal rendelkezzenek élelmiszerekből, vagy az, hogy nagy területet gyorsan és egyszerűen átjárhatóvá tegyenek a tömegközlekedés vagy egyszerűen a közlekedés megszervezésével. De ennél még sokkal konkrétabban megfogalmazható fenyegetés mondjuk a háború, amelyet az így kialakult város- vagy nemzetállamok vívnak egymás ellen, és amelyek nem lennének kivédhetőek ugyanilyen szintű szerveződés mellett.
Klasszikusan hararis gondolat, hogy ezek után közvetlenül azt is megjegyzi, hogy tévedés lenne a nacionalizmust valamilyen anakronisztikus vagy káros gondolatként felfogni, hiszen a nemzetállami lojalitásnak kifejezetten fontos szerepe van a civilizációban. Nemzetállami lojalitás nélkül nem liberális álomban, hanem törzsi káoszban élnénk. Németországnak, Svájcnak és más nagy, liberális országoknak természetesen kifejezetten szoros nemzetállami lojalitásuk van, az emberek büszkék rá, hogy németek, vagy svájciak. Ahol ez nincs meg, az mondjuk Szomália vagy Afganisztán.
Amit Harari mond, az az, hogy ennél egy szinttel magasabb lojalitásra és szervezetre is szükség van ahhoz, hogy kezelni tudjuk az államok fölötti problémákat, mert ez az emberi civilizáció természetes fejlődése.
