Belföld

Senki sem azért akar leállni a piáról, hogy dicsekedjen vele

Felépülő alkoholistaként saját tapasztalataival segít a szerhasználóknak, vagy ahogy ő hívja, a klienseknek tisztább életet élni. Szerinte a függőség nem múlik el, a jól működő addiktológia pedig nem pénz kérdése. Interjú Petke Zsolt addiktológussal.

A névjegykártyáján, amit a betegeknek is osztogat, megadja a mobilszámát, és a telefont tényleg ön veszi fel. Nem jellemző, hogy az orvosok kiadják a privát számukat.

Az aktív függőség a magányról szól, a felépülés pedig a bizalmas kapcsolatok építéséről. Előfordul, hogy a kliensek közül valaki részegen felhív. De ez ritka, a négy hétvégéből mondjuk egyszer történik ilyen. Tudom kezelni a helyzetet, ilyenkor azt válaszolom, hogy rendelési időben keressen. Viszont fontosnak érzem, hogy tudják a mobilszámomat, mert így érzik, hogy nincsenek egyedül.

Az sem tipikus orvosi dolog, hogy az ön által vezetett addiktológiai osztályon az orvosokon nincs fehér köpeny.

Szerintünk a függőség nem egészségügyi probléma, hanem a közösség, vagy ennek legkisebb egysége, a család, és az ebben működő kapcsolatok sérülése miatt alakul ki. Kapcsolatban sérülünk és abban is gyógyulunk. Az aktív függő befelé forduló, bizalmatlan, magányos. Azért kezd el szert használni, hogy a „lúzer vagyok, valami probléma van velem”-érzést csökkentse. A terápiában az a dolgunk, hogy ebből kibillentsük, és felébresszük benne a reményt, hogy szerethető, hasznos tagja a csoportnak és jó helyen van. Erről szól a közösségi kezelés, megemeljük őket, mi ezt így hívjuk.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

A megemelés a klasszikus orvos-beteg kapcsolatban nem tud jól működni?

Ez az együttérzésen, támogatáson és elfogadáson alapuló kapcsolat a legnagyobb hiányossága a nyugati orvoslásnak. A „pszicho” szakmákkal együtt – mint az addiktológia is – ebben van legnagyobb szükség a fejlődésre. Briliáns gyógyszereink, diagnosztikus eszközeink és kezelési eljárásaink vannak, viszont időből, elfogadó és értő figyelemből kevés akad. Ahhoz, hogy ez változzon, a szakma részéről több nyitottságra van szükség.

És pénzre?

Ez nem pénzkérdés, kizárólag a szervezésen múlik. Ha csak az orvosi megközelítést alkalmazzuk, akkor a kliens kezdettől  fogva belehelyezkedik egy passzív szerepbe, várja, hogy hasson a tabletta. De az addiktológia nem ilyen. Mi kísérőként veszünk részt a felépülésben, és nem betegség-, hanem kliensközpontú kezelést végzünk. Megkérdezzük az első interjún, hogy miben segíthetjük a céljai elérésében. Jó cél például, hogy legyen egy párkapcsolata.

Senki sem azért akar leállni a piáról, hogy dicsekedjen vele, hanem azért, mert látja, hogy változtatni kell, bajban van, nem sikerült valóra váltania a terveit.  

A pszichológia a családban keresi a problémák gyökerét. A függőséghez hogy jön a család?

A család azt képes beletenni a gyermek nevelésébe, amit a szülők mintaként magukkal hoztak. Akit gyermekként vertek, az csak tanulással tud majd ezen változtatni, annyira készségszintűvé válik a szülői minta. Ehhez a tanuláshoz pedig biztatás, megerősítés és elfogadás kell, a büntetés nem hoz megbízható változást. Csak félelmet kelt, ebből pedig újra agresszió lesz.

Én is függő vagyok, én is ebből jövök.

Az apám egy menő értelmiségi volt, mindig tudott okosabbat mondani. Ritka vendég volt nálunk a dicséret.

Nyíltan és jelen időben beszél a függőségéről. Soha nem lehet múlt időbe tenni? A függő mindig függő marad?

A függőség szerintem nem múlik el. Az alapérzés, hogy nem vagyok elég jó, előbb-utóbb visszatér. Ha nem foglalkozom azzal, hogy szinten tartsam magam, akkor újra jönnek a rossz érzések. Valahogy úgy működik ez, mint a cukorbetegség: ha nem adom be az inzulint, akkor visszakúszik a cukorszint. Ha viszont beszedem a gyógyszert, ami nekem az önsegítő csoportba járást jelenti, akkor jól vagyok, pozitív, elfogadó, türelmes. Persze vigyáznom kell, hogy ne használjak szert, de úgy tapasztalom, hogy a csoportra járás távol tartja a szer utáni vágyat.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Azt a mozzanatot, hogy a függőség megmarad, hogyan lehet elfogadtatni a gyógyulni és a szermentes életre vágyó beteggel?

Egy másik életet mutatunk, amiből hiányzik a piálás. Elmondom neki, hogyan telnek a napjaim évek óta szerek nélkül, és mit teszek azért, hogy ez így legyen.

A hozzánk forduló függők a kezelés elején nem tudják elképzelni, hogy ivás nélkül lehet szilveszterezni, mert ilyet soha nem láttak.

Mi megmutatjuk nekik, magunkkal visszük őket ilyen programokra. Évente kétszer például jótékonysági főzésre invitáljuk őket a Szimpla Kertbe, ahová azelőtt leginkább csak lerészegedni jártak. Aztán saját élményeinket osztjuk meg velük.

Mit mond az alkoholistának, amikor a saját kríziséről beszél?

Hogy mi volt nekem a legnehezebb. Az, amikor délután 4-kor vége lett a munkának, hazamentem, és ültem egyedül a lakásban. Fél óra alatt a gondolkodásom eljuttatott oda, hogy az én magányomnál nincs rosszabb a világon, úgyhogy mi baj lenne belőle, ha meginnék egy üveg bort. Csak ma. A kliens erre azonnal rákattan, mert ezt az érzést nagy valószínűséggel ő is ismeri. Ezért is felbecsülhetetlen a tapasztalati szakértők jelenléte a függők felépülésében. Az ő telefonjuk is mindig be van kapcsolva.

Azt szokták mondani, az alkoholizmus a tagadás betegsége. Egy addiktológus sem tudja, hol a határ, és nem ismeri fel, hogy túl gyakran nyúl a pohárhoz?

Tíz évig úgy dolgoztam addiktológusként, hogy néha rákérdeztek a kollégák: Zsolt, nem tartod problémának, hogy esténként megiszol egy üveg bort? Nem, mondtam. Ebben nőttem fel, körülöttem mindenki ivott, hozzátartozott a normalitáshoz.

Mi billentette ki a tagadásból?

A karrierem szárnyalt, a magánéletem viszont egy csődtömeg volt. Tönkrement a házasságom,  elváltam és elmagányosodtam. Aztán néhány bátrabb közeli barátomtól megkaptam, hogy „veled van a baj, Zsolt, változtatni kellene.” Nagyon hasznos volt, hogy voltak olyan barátaim, akik meg merték mondani, nem a környezet a hibás a krízishelyzetért. Ez a mélypont: érzem, hogy változtatnom kell és ezt a környezet is megerősíti. Tagadásban lévő használóknak szoktam tanácsolni, hogy kérdezzenek rá a családtagoknál, szerintük minden rendben van-e az ivási szokásaikkal?

Hogyan lesz egy addiktológusból felépülő függő?

Úgy, ahogy a többi függőből. A szerhasználattal való felhagyás az első, legnehezebb lépés egy bizalmatlan és magányos ember számára. Az első józan évek alapján úgy érzem, mintha egy másik ember életét élném. Aki nem szól bele és nem kritizál, hanem meghallgat és akkor szólal meg, ha tud valami jót mondani. Elfogad érzéseket és embereket, nem akar változtatni rajtuk.

Megálljt tud parancsolni a negatív gondolatoknak?

Hetente többször önsegítő csoportba járok, ez az én ellenszerem. Ez segít lenyugtatni az elégtelenségérzést és bizalommal viszonyulni a környezetemhez. Ha mégis felerősödnének, akkor gyakrabban járok csoportra, karácsony táján, ami a függők számára nagyon nehéz időszak, naponta járok.

A gyűléseken le tudja vetkőzni addiktológus identitását?

Orvosi problémákkal is megkeresnek gyűlés közben, és nehéz elmagyaráznom, hogy én ide betegként jöttem, magamat jöttem rendbe rakni, nem azért, hogy véleményt mondjak arról, hogy csökkentse a gyógyszerét vagy sem. Arról a kórházban beszéljünk.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

16 éve itt dolgozik Magyarországon addiktológusként. Meg sem fordult a fejében, hogy külföldre menjen?

Egyszer már emigráltam. Marosvásárhelyen születtem, onnan jöttem el az egyetem elvégzése után. Nagyon megtetszettek azok az emberek, akikkel elkezdtem dolgozni.

A pszichiátria a magyar egészségügyön belül egy kellemesebb hely, az emberek jobban figyelnek egymásra. Kevesebb a nyomulás, több az elfogadás. Ez a külföldi pszichiátriákon nincs így. 

Komolyan mondja, hogy külföldön rosszabb a helyzet? Ritkán hallani ilyet az egészségügy kapcsán.

Ismerek olyan kollégát, aki Dániában dolgozott, de visszajött. Minden héten hálát ad, hogy haza tudott jönni. Nagyon sok kollégám dolgozik skandináv országban, és valóban nyugis ott az élet, sokat kirándulnak, sportolnak, sok pénzt keresnek, csak éppen a kapcsolatok nem működnek. És a nyugat-európai pszichiátria szerintem sokkal inkább betegségközpontú, kevésbé helyezik előtérbe a kliens céljait.

Ha ilyen jó hely a magyar pszichiátria, miért él annyira negatív kép róla?

Nagyon kevés szakképzett munkatárs dolgozik a pszichiátriai területen és rengeteg a munka. Ezzel együtt a jogszabályi környezet sem teszi lehetővé a szociális képzettségű kollégák, tapasztalati szakértők nagyobb számú foglalkoztatását, de van számos jó gyakorlat. Hosszú folyamat a szemléletváltás, ezzel együtt a pszichiáterek reagáltak leggyorsabban a változó kihívásokra, úgy gondolom. És tény, hogy kevés a szakember, fejlesztésre szorul az ellátórendszer. De ez az egészségügy egészére elmondható. A pszichiátria globális megítélése sem túl jó.

A december sokak számára nehéz időszak, hideg van, rövidek a nappalok. Az addiktológia osztály beteglétszámán is érződik a tél súlya?

A súlyosabb krízishelyzetek valóban ehhez az időszakhoz köthetők, a szerhasználók ilyenkor isznak és drogoznak a legtöbbet. Viszont mi év elején találkozunk velük, akkor jutnak el oda, hogy segítséget kérjenek, már nincs kitől kölcsönkérni, nincs munkahely, ahová visszatérni. Szeptember környékén, a nyári partizós-fesztiválozós időszak után is nagyüzem van, ilyenkor a fiatalabb korosztály leszokási motivációja erősödik. Legtöbben egy-két hét alatt szeretnék gyorsan elfelejteni az elmúlt 10-30 év aktív függő életét. Furcsán néznek, amikor az első személyes beszélgetésen elmagyarázzuk, hogy egy tartós változást fél évtől két évig terjedő elkötelezett munkával lehet elérni.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik