Kardos hatszázötven fős kistelepülés Békés megyében. Ligetes és nyugodt, a földje is jó, negyven-ötven aranykoronás. Ötven évvel ezelőtt itt még tanyák voltak, tanyasorok, az emberek pedig maguk között tótul beszéltek, mivelhogy ük- és dédanyáik a Felvidékről települtek át. Ma arról híres a település, hogy a szlovák kisebbségi önkormányzat képviselő asszonya, Sáfiánné Maginyecz Dóra fölajánlotta egyik veséjét egy menyasszonynak. A Szarvason élő Dina Dominikának, aki huszonhárom éves. A szlovák kisebbségi önkormányzat képviselő asszonya is fiatal, huszonkilenc éves, férjezett, van egy farmjuk és egy gyönyörű kislányuk, Liliána. Liliána nyolc hónapos, mókásan mindenkire kidugja a nyelvét, a képviselő asszony pedig beszélni kezd:
– Dináék jólelkű emberek, igazán megérdemelnék, hogy egészségesen élhessen Dominika. Ők a városban, Szarvason laknak, mi pedig itt, falun. A két település között a távolság mindössze tizenöt kilométer. A szüleink ismerték egymást, de én nem tudtam, hogy Dominika ennyire beteg. Már évek óta nem találkoztunk. Amikor az egyik ismerősöm Facebook-oldalán elolvastam a 24. hu cikkét, és megtudtam, hogy Dominika is azok között van, akik vesére várnak, megrendültem. Mert eszembe jutott, milyen, ha valaki a halál kapujában van. Velem ez nyolc hónappal ezelőtt történt meg, szüléskor. Túl sok vért veszítettem. Hajnal volt, a baba már megszületett, a férjem ki is ment vele, amikor hirtelen elcsendesedett körülöttem minden. Csak a fülem zúgott, a testemet fura melegség járta át, és túlságosan is könnyűnek éreztem magam, már nem fájt semmim… Te jó ég, gondoltam, mindjárt meghalok. Ekkor injekciót adtak, délutánra pedig megérkezett a vér, két tasaknyi, egy ismeretlen embertől, Szegedről vagy Budapestről… Amikor elolvastam a 24. hu cikkét, először ez az ismeretlen véradó jutott az eszembe, a jótevőm, a megmentőm, és az, hogy úgy köszönhetném meg, ha most én segítek máson. És azt írtam a cikk alá: „Nekem O+ a vércsoportom, szívesen segítek.” Amikor Zoltánom, a férjem hazajött, és elmondtam, mit gondoltam ki, azt kiáltotta: „Micsoda?!” Aztán hosszú beszélgetés következett, aminek a végén egyetértett azzal, hogy ha jól érzem magam, a veséim pedig egészségesek, akkor miért ne… Van egy gyerekkori barátom. Tízéves volt, amikor megtámadta egy betegség, és a két veséje közül az egyiket el kellett távolítani. Azóta is teljes életet él… Zoltánommal tizenhárom éve ismerjük egymást, ő gyulai, a felmenői svábok, együtt jártunk a szarvasi középiskolába, hét évvel ezelőtt pedig összeházasodtunk. Hosszú ideig Angliába járt ki, kamionsofőrként, aztán mindketten visszaültünk az iskolapadba, és kertészek lettünk, gyógy-és fűszernövény-termesztők.
Lesápadásos érzetek
Sáfiánék farmja a 44-es út mentén található. 4400 négyzetméter, tele van cserjékkel, évelőkkel, és a képviselőasszony nevetve mutatja, itt található Kardos legnagyobb sziklakertje. Tényleg nem túl nagy, de a kristályvirág gyönyörű. Egy rövid időre a férj is föltűnik, ám amikor szóba kerül a veseadományozás, Sáfián Zoltán azt mondja:
Még most is lesápadásos érzeteim vannak, azóta is ezen gondolkodom, hogyan juthatott a feleségem eszébe… Bár azt mindig tudtam, hogy ő ilyen, ilyen nemes jellem… Hiszen én is oda adnám a vesémet bármelyik családtagomnak, de csak nekik.
Négyen a hídon
Megyünk a városba. Szarvason a legszebb hely ott van, ahol a vízi színpad. A smaragdzöld színű Hármas-Körösön, a Kákafoki holtágon ívelt fahíd vezet át, a tábla szerint úgy hívják, Erzsébet. A hídon most négy nő megy át: Sáfiánné Maginyecz Dóra – ölében a nyolc hónapos Liliánával –, a huszonhárom éves menyasszony, Dina Dominika, és a negyvenkilenc éves édesanya, Dina Tünde. Mennek a hídon, beszélgetnek, s valaki mindig elsírja magát.
– Már nyolc hónapja – mondja Dominika –, hogy várólistán vagyok, és az életem abból áll, hogy várok. Várok egy vesére. Már másfél éve, hogy a véremet kétnaponta méregteleníteni kell. Ez azt jelenti, hogy hajnalban, háromnegyed öt körül értem jön egy betegszállító autó, és elvisz Békéscsabára. A dialízisközpontba, ahol, mivel a veséim már egyáltalán nem működnek, rákapcsolnak egy gépre. A vérem méregtelenítése körülbelül négy órán át tart. A jobb mellkasomba, ahol a ragtapasz látható, beültettek egy kanült, a dializálás ezen keresztül folyik. A méregtelenítés mindig nagyon elgyengít, annyira, hogy délután lesz, négy óra, amikor végre el tudom kezdeni a napot…
Valamikor vendéglősnek, szakácsnak tanultam. Valamikor versenyszerűen táncoltam… Állítólag egy millió emberből tíz kapja el azt a betegséget, amit én. Ez egy autoimmun betegség, és mire felismerték, a veséim már visszafordíthatatlanul károsodtak, a tüdőm is bevérzett, és mentőhelikopter szállított Szegedre, a kórházba. Ott lélegeztetőgépre raktak, és két héten át altattak. Aztán huszonegy évesen mindent újra kellett kezdenem, mert se enni, se járni nem tudtam. Kemoterápia-szerűséget is kaptam, és szteroidokat, amitől meg híztam tizenkét kilót. Zsolti, a párom mindennap bejárt hozzám. Mindennap száz kilométert tett meg, még akkor is ott ült mellettem és beszélt hozzám, amikor altatásban voltam. Pincér az eredeti szakmája, de most egy öntözéstechnikai cégnél dolgozik. Amikor majdnem két hónap után a kórházból kiengedtek, akkor kérte meg a kezemet. Gyűrűs menyasszony lettem, de esküvőt csakis akkor szeretnék, ha már nem lesz bennem egy cső, ami a dializáláshoz kell, és ha már megtörtént a transzplantáció, a veseátültetés… Zsolti is adná a veséjét, csakhogy a vércsoportunk nem egyezik meg.
Dominika álma
– Múltkor – mondja Dominika édesanyja –, elmentem Békéscsabára, és találkoztam azzal a főorvossal, aki a lányomat kezeli. Örült a döntésemnek, hogy fölajánlom a vesémet. Jelen pillanatban az a feladatom, hogy a testtömeg indexem 35-re csökkenjen, vagyis le kell fogynom húsz kilót. A döntésem óta három hét telt el, és hat kilót már sikerült leadnom. Még hátra van tizennégy kiló, és sok-sok vizsgálat Békéscsabán és Szegeden. Nem, a vesémet nem a lányom kapná, hanem egy idegen, mivelhogy a mi vércsoportunk sem egyezik. Az enyém „A” RH+, Dominikáé pedig „O” RH+. Ezért az egyik vesémet olyan betegnek adnám, akinek szintén van egy szervfelajánlója, egy olyan ember, akitől meg az én lányom kaphatna vesét. Ezt hívják úgy, hogy keresztdonáció. Törvényes, de mi is csak két hónapja tudunk erről. Most az a legnagyobb feladat, hogy mielőbb megtaláljuk a keresztpárunkat, illetve azt a személyt, akinek a veséje Dominikának megfelelne. Maginyecz Dóráról ugyanis kiderült, egészségi okokból mégsem adhatja a veséjét.
– A vérem – bólint a hídon Sáfiánné Maginyecz Dóra – nem alvad meg olyan hamar, mint egy átlagos embernek. Az orvosok azt mondták, két-három évet még biztosan várni kell. Avval is, hogy újabb kisbabánk szülessen. A szervezet ugyanis emlékezik, a vérzékenységem fokozódhat… Hadd pihenjen a szervezet, hadd regenerálódjon, javasolták az orvosok, ezért hiába, hogy a veséim egészségesek, mégsem adhatom oda az egyiket Dominikának.
– Sokáig gondoltam úgy – mondja Dominika édesanyja –, hogy a betegség mindenkinek a legbensőbb ügye. Magánügy, amit nem szabad kirakni és kibeszélni, csakhogy most a gyerekemről van szó, az életéről. Dominika huszonhárom éves, a betegsége miatt nem tudott még eleget dolgozni, ezért havonta 35 ezer forint rehabilitációs járadékot kap, amiből 20 ezer forint azonnal el is megy egy speciális kanül-ragasztóra, marad havi 15 ezer …
– Az az én álmom – sóhajtja Dina Dominika –,
úgy szeretném élni az életem, mint egy normális huszonéves, akinek van munkája, családja, gyereke, vagy csak normálisan tudja tervezgetni az esküvőjét…
A templomi szertartásokat az ultramodern közösségi házban tartják, úgy, hogy széthúzzák a barna függönyt, és a falról máris egy kissé komor, festett Jézust tekint le, ha pedig a függönyt gyorsan visszahúzzák, és bekapcsolják a televíziót, máris lehet közösen örülni, szurkolni.
Ez egy különös kis falu. A közösségi házban a képviselőasszony hetente egyszer baba-mama klubot tart. Baba-mama klubot egy kis faluban? – kérdeznek vissza a szarvasiak. Időnként meg fölkerekedik a falu, szekérre ülnek, hogy más településeken is bemutathassák a hagyományaikat. A nemzeti dohányboltjuk is kibővült: mióta megjelentek az M-44-es út építői, a dohányboltban pacalt is árulnak, csülköt meg házi kolbásszal bolondított leveseket.
Ez tényleg egy összetartó falu. Így volt régen is. 86-87 táján például vásároltak egy betonkeverőt, cementet, sódert…, aztán mindenki megcsinálta maga előtt a járdát. És amikor az országban éppen nem lehetett szenet kapni, mert benyelték az erőművek, a kardosi tanácstagok kimentek a házakhoz, és azt kérdezték: „Mennyi szén kellene?” Összeírták, a falu első embere meg elment a szénbányába, és helyben lerendezte.
A közösségi házba most megérkezik a falu második embere. A gépészmérnök végzettségű alpolgármester, Maginyecz András – Sáfiánné Maginyecz Dóra édesapja –, és elnézést kér.
– Elnézést a kaptárszagért – kezdi –, de a méhészetből jövök, ahol méhanyákat nevelünk… Hogyne lepett volna meg, amikor Dórikám fölajánlotta a veséjét. De arra gondoltam, az ő döntése. Elég nagy áldozat ez, manapság az efféle önfeláldozás nem jellemző… Három gyermekem van: egy fiú, két lány, és mindegyiket úgy neveltük, hogy mindennek alapja a munka, a becsület és a tisztesség. A feleségemmel úgy kezdtük az életet, hogy nem volt pénzünk. A feleségem eladott tíz tojást, és abból vettük a kenyeret. Ilyen szinten voltunk szegények. Aztán 83-ban, a kertszomszéddal nyertünk a lottón. Négytalálatosunk volt. A pénzt elfeleztük, gyorsan fóliasátrakat vásároltunk, és elkezdtünk palántázni. 85-ben már csirkéztünk, 4500 csirkét tartottunk. Közben fődiszpécser voltam egy cégnél, mellette géemkáztam… 90-től meg kacsákat tömtünk huszonegy éven át, aminek csak az vetett véget, hogy mindketten papagájkórt kaptunk, amire majdnem rámentünk. Akkor mondtuk azt, eddig és nem tovább.
Bocsánat, hogy sírok, de a feleségem 2014 tavaszán meghalt. Szívbetegségben. Elhalt a szívének több mint hetven százaléka. A feleségemnek Krajcsó Mária volt a neve, ez is egy tót név… Mióta meghalt, bocsássanak meg érte, de nem akarok hinni Istenben.
Az alpolgármester is a veséjét adná
Kardos község mostanában arról híres, hogy a település második embere, az évtizedek óta közmegbecsülésnek örvendő alpolgármester, Maginyecz András is fölajánlotta az egyik veséjét.
Dórikámnál ugye az volt a baj, magyarázza, hogy vérzékeny, de én egészséges vagyok. Nemrég múltam hatvan, vagyis leéltem már az életem nagyját, ami persze nem jelenti azt, hogy ne terveznék. A házunk tetején például napelemek vannak, és még szeretnék egy hőszivattyút is, igen, ebbe a falusi házba… A vércsoportom „A”-s, ami, tudom, hogy Dina Dominikának nem jó, ám másnak igen.
